Szombat a bizonytalanság napja volt. A nyomasztó forróságba belebágyadtunk. A barométer, mint hallottam, gyors ingadozást mutatott. Én nem igen tudtam aludni; de a feleségem jól aludt. Korán fölkeltem. Reggeli előtt kimentem a kertbe és hallgatóztam. De hiába. A mezőség felől csak egy pacsirta hangja hallatszott.
A tejesember jött, mint rendesen. Hallottam kocsijának zörgését s körülmentem az oldalkapuhoz, hogy megkérdezzem tőle a legújabb híreket. Elmondta, hogy a Marsbelieket az éj folyamán katonaság zárta körül s hogy ágyúkat is várnak. Amíg beszélt, barátságos, bátorító hang ütötte meg fülemet; hallottam, amint Woking felé robog a vonat.
– Nem fogják megölni őket, – szólt a tejes, – ha elkerülhetik.
Szomszédom kertjében foglalatoskodott; egy darabig elbeszélgettem vele s azután beballagtam reggelizni. A reggel fölötte rendesen telt el. Szomszédomnak az volt a véleménye, hogy a csapatok a nap folyamán vagy elfogják, vagy elpusztítják a Marsbelieket.
– Kár, hogy oly megközelíthetetlenül viselkednek, – mondta. – Nagyon érdekes volna megtudni, hogyan élnek egy másik bolygón; tanulhatnánk egyetmást.
A kerítéshez érve, megkínált egy marék szamócával. Szenvedélyes, de bőkezű kertész volt. Egyidejűleg elmondta, hogy a byfleeti golfpálya körül a fenyő-erdő lángban áll.
– Azt mondják, – így szólt, – hogy ott zuhant le a párja annak az átkozott valaminek, a második. De egy is elég belőle, annyi bizonyos. A biztosító társaságoknak szép pénzébe fog kerülni, míg újra rend lesz.
Mialatt így beszélt, jóízűen nevetett.
– Az erdő még folytonosan ég, – folytatta s figyelmeztetett a felszálló füstfelhőkre. – A föld napokon át égetni fogja a talpukat, mert a talaj tőzeges és vastag levélréteg borítja.
Ezután elkomolyodva, a «szegény Ogilvy»-ról kezdett beszélni.
Reggeli után ahelyett, hogy munkámat folytattam volna, elhatároztam, hogy kiballagok a mezőségre. A vasúti híd alatt egy csapat katonára akadtam. Árkászok voltak, azt hiszem. Keskeny, kerek sipkájuk volt; kigombolt piros zubbonyuk alól kilátszott kék ingük. Sötét bugyogóban s rövid bakancsban voltak. Tudatták velem, hogy senkinek sem szabad átmenni a csatornán.
A híd felé tekintve, láttam, hogy az országúton egy Cardigan-ezredbeli katona áll őrt. Egy darabig beszélgettem a katonákkal; elmondtam nekik, hogy előtte való este láttam a Marsbelieket. Közülök senki sem látta még őket; alig volt fogalmuk róluk, úgyhogy elhalmoztak kérdéseikkel. Nem tudták, ki rendelte el a csapatok mozgósítását, s az volt a véleményük, hogy a főparancsnokságon nagy vita keletkezett. A közönséges árkász sokkal képzettebb a közkatonánál s az én embereim meglehetős éleselműséggel vitatták meg az esetleges összeütközés eshetőségeit. Lefestettem nekik a hősugarat és ők rögtön tárgyalásba ereszkedtek maguk között.
– A’mondó vagyok, hogy elfödve közelükbe kell csúszni s azután rajtuk ütni, – szólt az egyik.
– Ugyan eredj! – szólt erre a másik. – Mi mögé bujnál, hogy meg ne gyulladj? Csak könnyebben megsülne az ember! A legegyszerűbb volna olyan közel menni hozzájuk, amennyire a terep megengedi s aztán futóárkot húzni.
– Ördög vigyen az árkaiddal! Mindig csak árkokat akarsz; kár, hogy nem tengeri nyúlnak születtél, Snippy.
– Aztán van nekik nyakuk is? – kérdezte hirtelen egy harmadik, egy gondolatokba mélyedt, kis, fekete ember, pipáját szopogatva.
Újra leírtam a Marsbelieket.
– Polipok! – szólt erre, – csak azok lehetnek. Nem emberre, hanem halra vadászunk most!
– Nem is gyilkosság leütni ilyen fenevadakat! – szólt az első katona.
– De miért is nem bombázzuk agyon az átkozottakat, hogy egyszerre végük legyen? – szólt a kis, fekete ember. – Ki tudja, mi mindent terveznek!
– Hát hol a bomba? – szólt az előbbi. – Nincs is rá idő! Roham kell ide, én csak annyit mondok, mentül előbb pedig!
Így vitatkoztak tovább.
De nem akarom az olvasót kifárasztani e hosszú reggel és a még hosszabb délután leírásával. Sehogy sem sikerült végigpillantanom a mezőségen, mert még a horselli és a chobhami templomtornyokat is katonai méltóságok tartották megszállva. Megszólítottam egypár katonát, de ezek nem tudtak semmit; a tisztek el voltak foglalva és titkolóztak. Az emberek a városban újra biztonságban érezték magukat a katonaság védelme alatt. Marshalltól, a tőzsdéstől, hallottam, hogy a fia is a mezőségen fekszik a halottak között. A katonaság felszólítására Horsell környékén elzártak mindent s az emberek eltávoztak a házakból.
Két óra felé hazamentem délebédre. Nagyon ki voltam fáradva, mert, mint már említettem, nyomasztó forróság volt. Hogy felfrissüljek, délután hideg vízben megfürdöttem. Fél négy óra tájban újra az állomásra mentem esti lapot venni, mert a reggeli lapokban nem volt más, mint Stent, Henderson, Ogilvy és a többiek pusztulásának felületes leírása. A lapban alig találtam olyasmit, amit nem tudtam. A Marsbeliekből egy hüvelyknyit sem lehetett látni. Úgy látszik, nagyon el voltak foglalva; a kalapácsolás folytonosan tartott s az üregből szünet nélkül gomolygott a füst. Bizonnyal ütközetre készülődtek. «Újra megkísérelték jelekkel az érintkezést; de eredménytelenül», – írták a lapok egyhangúlag. Mint egy árkásztól hallottam, valaki egy árokból hosszú póznára tűzött lobogót lengetett. A Marsbeliek annyit törődhettek az effélével, mint mi a tehénbőgéssel.
Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott. Képzeletem harciasra vált s furcsábbnál furcsább módon verte le a támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölötte gyámoltalanoknak tűntek fel üregükben.
Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől. Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek, Chobhamba érkezett.
Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban, élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban erős sistergő reccsenés hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé. Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az Oriental College-t környező fák koronája füstös, vörhenyes lángba borul s oldalt a kis templom tornya rombadől. A mecset oromzata eltűnt s a kollégium teteje olyan volt, mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent, mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végig gurult a cserepes tetőn s a virágágy dolgozó szobám ablaka alatt tele lett vörös törmelékkel.
Nőm és én elképedve állottunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a Maybury domb teteje a Marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a kollégium már nincs előtte.
Megragadtam feleségem karját és minden teketória nélkül kiszaladtam vele az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam megyek föl az emeletre ládájáért, amelyért kiabált.
– Lehetetlen itt maradnunk! – mondtam.
Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.
– De hová menjünk? – kérdezte feleségem rémüldözve.
Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonai.
– Leatherheadbe! – feleltem, túlharsogva a lármát.
Feleségem félrefordulva, lenézett a dombról. Az emberek ijedten szaladtak ki házaikból.
– Hogy jutunk Leatherheadbe? – kérdezte.
A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt. Három közülük bevágtatott az Oriental College nyitott kapuján; más kettő leszállt s házról-házra futkosott. A nap vérvörös világgal sütött keresztül a fák koronájából felszálló füstön s barátságtalan, komor fényt vetett mindenre.
– Itt állj meg, – szóltam, – itt jó helyen vagy!
És hirtelen elrohantam a «Tarka kutya» felé, mert tudtam, hogy a korcsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert tisztában voltam vele, hogy egy perc mulva a dombnak ezen az oldalán mindenki költözködni akar majd. A korcsmáros a söntésben állt s fogalma sem volt arról, mi történik háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva, beszélt vele.
– Egy aranyat kérek, – szólt a korcsmáros. – Aztán meg kocsisom sincs!
– Két aranyat adok! – szóltam az idegen vállán keresztül.
– Miért ad két aranyat?
– És éjfélre visszahozom! – folytattam.
– Uram Isten! – szólt a korcsmáros. – Mi lelte? Disznómra alkuszom! Két aranyat ad s vissza is hozza? Mi történt?
Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell s így megkaptam a kocsit. Az eszembe sem jutott, hogy a korcsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra volt gondom, hogy rögtön hozzá jussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az országúton s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva, beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a bükkfák és a kerítés az országut felé vörös lángokban lobogott. E közben az egyik gyalogos huszár házról-házra szaladt s felszólította az embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utána kiáltottam:
– Mi újság?
Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy «kifelé másznak valami födőféle alatt» s tovább rohant a dombtetőn levő ház kapuja felé. Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, elfödve őt szemeim elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Ujra házamba mentem, mint igértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem, odaerősítettem melléje a kocsi hátulján s megkapva a gyeplőt, felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury domb tulsó oldalán, Ó-Woking irányában.
Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb az országutat jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt ide-oda lóbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken, ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön, amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig, nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el. És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető gépfegyver kattogása hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult. Közbe-közbe meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek felgyujtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.
Ügyetlen kocsis létemre minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfödte előlem a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat s megeresztett gyeplővel vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send között utólértem s elhagytam az orvost.