Mindama rendkívüli, csodálatos dolgok között, amik ezen a pénteken történtek, legkülönösebb volt előttem az a látvány, hogyan olvadtak egybe a mi társadalmi szervezetünk mindennapi szokásai azoknak az eseményeknek kezdetével, amelyek e társadalmi rend teljes fölforgatására irányultak. Ha valaki péntek éjjel öt mérföld sugarú kört írt volna le a wokingi homokbányák körül, alig hiszem, hogy e körön kívül csak egy oly emberi lényt is talált volna – eltekintve a mezőn halva fekvő Stentnek, a három szegény kerékpárosnak és a többi londoni halottnak rokonaitól – akinek kedélyére vagy szokásaira a jövevények, bár a legcsekélyebb mértékben, zavarólag hatottak volna. Természetesen sokan voltak, akik hallottak a hengerről s beszélgettek is róla a pihenés perceiben; de az bizonyos, hogy a henger távolról sem okozott oly szenzációt, mint egy Németországhoz intézett ultimátun okozott volna.
Szegény Henderson táviratát, a lövedék födelének fokozatos lecsavarásáról, Londonban aznap este kacsának tartották; s az esti lap, miután Hendersontól, akit megöltek, hiába kérte táviratilag – hiszen Henderson meghalt – az első hír megerősítését, elhatározta, hogy nem ad külön kiadást.
Sőt az emberek nagy többsége még az öt mérföldnyi körön belül is teljesen érzéketlen maradt. Leírtam már annak a két férfinak s az asszonynak a viselkedését, akikkel beszédbe ereszkedtem. Az emberek az egész kerületben ebédeltek és vacsoráztak; a munkások kertjeikben dolgozgattak a napi fáradalom után, a gyermekeket ágyba fektették, a fiatalság szerelmeskedve sétált az uccákon, a diákok a könyveket bujták.
Lehet, hogy a falukban összedugták a fejüket az uccán az emberek, a korcsmákban az új tárgyról folyt a vita s itt-ott egy hírhordó, vagy éppen az eseménynek egy-egy szemtanúja izgalmat, lármát, futkosást okozott; de az emberiség túlnyomó része époly nyugodtan végezte a mindennapi munkát, az evést, az ivást, az alvást, mint máskor, beláthatatlan évek óta, mintha a Mars bolygónak híre-hamva sem volna e térben. Sőt még a wokingi állomáson, Horsellben és Chobhamban is így volt.
A wokingi állomáson még késő éjszaka is vonatok érkeztek, indultak, vagy tolódtak a melléksínekre, utasok szálltak ki és várakoztak; egyszóval, minden a rendes kerékvágásban haladt. Egy gyerek kijött a városból s kijátszva Smith monopóliumát, újságot árult, tele a délutáni hírekkel. A poggyászkocsik lármája, a gépek éles füttye összevegyült kiáltásaival: «Emberek a Marsról!» Kilenc óra körül izgatott emberek érkeztek az állomásra, hihetetlen hírekkel; de néhány berugott ember nagyobb zavart okozott volna. A London felé robogó emberek, kitekintve a kocsik ablakából a sötétségbe, Horsell irányában fel-fellobbanó, elenyésző szikrákat, vöröses fényt vettek észre; közelebb érve, magasba gomolygó füstszalagot is láttak; de alig gondoltak komolyabb dologra, mint valami pusztai tűzre. Csupán a mezőség szélei körül támadt egy kis zavar. Öt-hat villa leégett Woking határában. A három szomszéd falunak a mezőségre nyíló végén minden házban világosság volt s az emberek hajnalig virrasztottak.
A chobhami és a horselli hídon egész éjjel kíváncsi tömeg nyüzsgött, nyugtalankodva. Az emberek jöttek, mentek; de a két híd mindig tömve maradt. Néhány merész egyén, amint később kiderült, a sötétségben a Marsbeliek közelébe nyomult; de ezek többé nem tértek vissza, mert hébe-korba a mezőséget, mint valami hadihajó fényszórójának világa, fénysugár söpörte végig, melyet nyomon követett a hősugár. A tágas mezőségen, amely egyébként néma volt és elhagyatott, a megszenesedett holttestek egész éjjel és másnap egész nap ott hevertek. Sokan azt mondták, hogy az üregből kalapácsütések zaja hangzott ki.
Így telt el péntek éjszaka. Középütt ott volt a henger, belefúródva, mint valami mérgezett nyíl, megöregedett földünk kérgébe. De a méreg még nem igen működött. A henger körül a néma, helyenként füstölgő mező; ezen elszórva egypár sötét, homályosan látható, eltorzulva heverő alak. Itt-ott egy-egy égő bokor vagy fa. Ennyi volt az egész. A mezőség szélén volt némi izgalom, de a méreg által okozott gyulladás egyelőre nem terjedt még tovább. A nagyvilágban úgy folyt tovább az élet, mint beláthatatlan évek óta. A harci láz, amely csakhamar megakasztotta a vérkeringést, megbénította az idegeket és összeroncsolta az agyat, most még csak lappangott.
A Marsbeliek egész éjszaka kalapácsoltak és dörömböltek, álmatlanul, fáradhatatlanul készítve gépeiket. Időnként újra meg újra zöldesfehér füstgomolyok szálltak fel az üregből a csillagos égboltozat felé.
Tizenegy óra tájban egy század katonaság vonult át Horsellon s kordont formálva, a mezőség szélén helyezkedett el. Később egy másik század Chobhamon vonult keresztül s a mezőség északi oldalán állt sorfalat. Az Inkermann-kaszárnya több tisztje ott járt a mezőségen már napközben. Egyikök, Eden őrnagy, mint jelentették, elveszett. Az ezredes maga is kiment a chobhami hídra éjféltájban és szorgalmasan kérdezősködött a hídon álldogáló tömegben. A katonaság vezetői bizonnyal érezték a helyzet komolyságát. A reggeli lapok azt ujságolták, hogy éjfél felé Aldershotból egy század huszár, két Maxim-ágyú s a Cardigan-ezredből mintegy 400 ember indult a mezőségre.
Éjfélután néhány másodperccel a chertseyi és wokingi úton nyüzsgő tömeg egy csillagot látott az égből lehullani északnyugat felé a fenyő-erdőbe. Zöldes fénnyel csapott le, nyári villámláshoz hasonló lobbanást okozva.
A második henger volt.