A magam meneküléséből csak arra emlékszem, hogy egy sereg fába beleütődtem s kínosan bukdácsoltam keresztül a hangafüvön. Minden növelte bennem a láthatatlan rémületet, úgy éreztem, hogy a Marsbeliek könyörtelen hőkardja fejem fölött függve, láthatatlanul ide-oda lebeg, mielőtt lecsap s életemet kioltja. Horsell és a keresztutak között jutottam ki az országútra s ezen rohantam tovább a keresztutakig.
Végre nem bírtam már tovább szaladni; az izgatottság s a heves futás annyira kimerített, hogy támolyogva lehulltam az út szélére, a gázgyár csatorna-hídjának közelében. Elestem s fekve maradtam.
Jóideig kellett ott hevernem.
Végre felültem, teljesen összezavarodva. Egy pillanatig nem tudtam világosan megérteni, hogy kerültem oda. A rémület levált rólam, mint valami ruhadarab. Kalapomat elveszítettem s gallérom leszakadt inggombomról. Néhány pillanattal előbb csak három dolgot éreztem tisztán: az éjszakának, a térnek és a természetnek mérhetetlenségét, saját gyöngeségemet és szorongattatásomat s a közeledő halált. Most, mintha valami nagy változáson estem volna keresztül, hirtelen más szemmel láttam mindent. A két lelkiállapot minden átmenet nélkül követte egymást. Egyszerre csak újra visszanyertem mindennapi énemet; újra tisztességes, rendes polgárember voltam. A mezőség néma csendjét, az izgalmas menekülést, a feltörő lángokat mintha mind csak álmodtam volna. Azt kérdeztem magamtól, valóban megtörtént-e mindez? Nem tudtam elhinni.
Felugrottam s ingadozó léptekkel fölfelé ballagtam a híd meredek hajlásán. Tisztára oda voltam a csodálkozástól. Izmaim és idegeim elernyedtek. Csak támolyogtam, mintha ittas lettem volna. A híd-ív közepén egy fej, majd egy kosarat cipelő munkás alakja tűnt fel. Oldala mellett kis gyermek szaladt. Mellém érve, jó éjt kívántak. Először meg akartam szólítani őket; de aztán mégsem tettem. Dörmögtem valamit a köszöntésre és folytattam utamat a hídon.
A Maybury-hídon fehér, világló füstgomolyokat eregetve, vonat robogott keresztül délfelé. A kivilágított ablaksor hosszú hernyóhoz hasonlított. Dübörögve, kattogva rohant, míg el nem tűnt. A villaszerű házakról Napkeleti Terrasznak nevezett csinos uccácska egyik kapualjában egy csoport ember beszélgetett. Oly eleven, oly barátságos volt minden. És mögöttem! Csupa őrület, csupa fantasztikus dolog! – Lehetetlenség, – mondogattam magamban.
Talán valami rendkívüli lelkiállapot rabja lettem. Nem tudom, ugyanazt tapasztaltam-e, amit a többiek. Egy-egy pillanatra valami sajátságos érzés nyomta lelkemet, mintha elszakadtam volna önmagamtól és a körülöttem levő világtól; mintha valahonnan kívülről, megfoghatatlan távolságból, a térből és az időből kiemelkedve, szemlélném e világnak minden tragikus nyomorúságát. Ez az érzés egész éjszaka ólomsúllyal nehezedett reám. Mintha álmom folytatódott volna.
De ez a zavar abból az ellentétből eredt, amely e derült világ és az ettől alig két mérföldnyi távolban ide-oda röppenő gyors halál között tátongott. A gázgyárból kihallatszott a munka zaja s a villamos lámpák ide világítottak. A beszélgető csoporthoz érve, megálltam.
– Mi hír a mezőségről? – kérdeztem.
Két férfi és egy asszony állt a kapuban.
– Mi baj? – szólt az egyik férfi felém fordulva.
– Mi hír a mezőségről? – szóltam újra.
– Hát nem onnan jön? – kérdezték a férfiak.
– Úgy látszik, az egész világ beleháborodott már a mezőségbe! – szólt közbe a kapu alatt álló asszony. – Ugyan mi lehet ott?
– Nem hallottak a Marsbeli emberekről? – kérdeztem. – A Marsbeli teremtményekről?
– Nagyon is sokat hallottunk már! – szólt újra az asszony. – Nem kérünk belőlük! – s mind a hárman nevetni kezdtek.
Éreztem, hogy meg kell bolondulnom. Dühösködtem magamban. Beszéltem nekik; de láttam, hogy hiába. Nem tudom megértetni velük, amit láttam. Szaggatott mondataimra nevetéssel válaszoltak.
– Többet is fognak még hallani róluk! – szóltam végre s tovább folytattam utamat hazafelé.
Oly zavarodott voltam, hogy feleségem, aki a kapuban várt, megrémült tőlem. Bementem az ebédlőbe, leültem, ittam egy kis bort és amint valahogyan összeszedtem magam, elmondtam neki, amit láttam. A hideg ebéd már az asztalon volt; de míg beszéltem, egyikünk sem nyúlt hozzá.
– De nem szabad elfelejtenünk valamit! – szóltam, hogy rémüldöző feleségemet megnyugtassam. – Sohasem láttam még náluk nehézkesebben mozgó teremtményeket. Az üregben vannak s azokat, akik közelükbe mennek, megölhetik; de az üregből nem tudnak kiszabadulni… De mily borzasztóak!
– Ugyan ne mondd, drágám! – szólt feleségem, homlokát összeráncolva és kezét kezemre téve.
– Szegény Ogilvy! – sóhajtottam. – Gondolatnak is iszonyú, hogy ott fekszik holtan!
Feleségem legalább elhitte azt, amit beszéltem. Mikor láttam, hogy arca halotthalvány, hirtelen elhallgattam.
– Ide jöhetnek! – mondogatta újra meg újra.
Belekényszerítettem egy pohár bort s aztán megpróbáltam bátorítani.
– Alig tudnak mozogni! – szóltam.
Elkezdtem vigasztalni őt is, meg magamat is, ismételve mindazt, amit Ogilvytól hallottam, aki kifejtette előttem, mily lehetetlenség, hogy a Marsbeliek ide telepedjenek a földre. Főleg a gravitációs nehézséget hangsúlyoztam. A föld felszínén háromszor akkora a gravitáció, mint a Marson, úgyhogy a Marsbeli ember, ha izomereje ugyanaz maradna is, itt a földön háromszor súlyosabb volna. Saját teste úgy lenyomná, mint valami ólomköpenyeg. Valósággal ez volt a közvélemény. Például a Times és a Daily Telegraph is ugyanezt hangsúlyozta másnap reggel. Egyikük sem vett észre, éppen úgy, mint én, két nyilvánvalóan módosító körülményt.
A föld légkörében sokkal több oxigén és sokkal kevesebb argon van, mint a Marséban. Ennek a nagymennyiségű oxigénnak a frissítő hatása mindenbizonnyal jórészt ellensúlyozta a Marsbeliek megnövekedett testi súlyát. És másodszor elkerülte mindannyiunk figyelmét az a körülmény, hogy a Marsbeliek mechanikai tudása oly fejlett, hogy szükség esetén izomerőkifejtéssel is tudnak magukon segíteni.
De ekkor még nem vettem tekintetbe e szempontokat, úgyhogy hiába okoskodtam azon, mi lesz a támadókkal. Az étel és a bor, bizalmas otthonom és az a kényszerűség, hogy feleségemet meg kellett nyugtatnom, fokról-fokra növelte bátorságomat és biztonságérzetemet.
– Bolondok voltak! – szóltam, fölemelve boros poharamat. – Veszedelmesek, mert a rémület, úgy látszik, eszüket vette. Talán az remélték, hogy itt nincsenek élő lények, vagy ha vannak is, bizonyára értelemnélküliek. A végső esetben egy bomba valamennyiüket megöli az üregben.
Az izgalmas események hatása alatt érzékeim kétségkívül betegesen érzékenyek voltak. Most is rendkívül elevenséggel emlékszem még erre az ebédre. Drága nőmnek édes arca, amint a vörös lámpafényben aggodalommal telve tekint rám, a fehér abrosz az ezüst service-szel és az üvegekkel, – abban az időkben még a bölcsészek is megengedhettek maguknak egy kis fényűzést, – bíborpiros borral telt poharam fényképszerű éles tisztasággal áll előttem most is. Ott üldögéltem az asztal mellett, cigarettára gyujtva, ebéd után; sajnálkoztam Ogilvy hamarkodásán s bosszankodtam a rövidlátó ijedtségen, amelyet a Marsbeliek okoztak.
Nagyon hasonlíthattam valami tiszteletreméltó mauritiusi dodo-madárhoz. Ez is úrnak érezte magát fészkében s a vadhúsra éhes, kegyetlen hajóscsapat megérkezéséről beszélgetve bizonyára így szólt feleségéhez:
– Agyonvagdaljuk őket holnap csőrünkkel, kedvesem!
Nem tudtam még, hogy nagyon sok rendkívüli, borzalmas nap elteltéig ez volt az utolsó civilizált ebédem.