Valóságos csoda még most is, mi módon tudnak a Marsbeliek oly gyorsan és oly nesztelenül gyilkolni. Vannak, akik azt gondolják, hogy valami úton-módon, oly térben, amely teljességgel nem hővezető, intenzív meleget képesek előállítani. Ezt a meleget párhuzamos sugarakban vetítik bármely tetszésök szerinti tárgy felé, csiszolt, parabola-alakú tükör segélyével. E tükör szerkezetét nem ismerjük. A mi világító-tornyaink tükrei csak fénysugarat tudnak vetíteni. De nem volt egyáltalán véve senki sem, aki ezeket a részleteket igazolni tudta volna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a dolog lényege valami hősugár. Láthatatlan hő, látható fény helyett. Minden gyulékony anyagot az első érintésre lángra lobbant, az ólom folyni kezd, mint a víz, a vas meglágyul, az üveg ropogva megolvad és a víz, ha hozzáér, rögtön gőzzé változik.
Az éjszakában mintegy negyven ember feküdt a csillagok világa mellett az üreg körül, megszenesedve s a fölismerhetetlenségig eltorzulva; a mezőség Horselltől Maybury-ig egész éjjel lángokban ragyogott, elhagyatva.
A mészárlás híre valószínűleg egy időben jutott el Chobhamba, Wokingba és Ottershawba. Wokingban az üzleteket csukogatták, mikor a tragédia történt és sok ember, kereskedők és mások, akiket vonzottak a hallott események, sétált keresztül a horselli hídon s a mezőségre vezető országúton a sövények között. A fiatalság, pihenve a napi munka után, ürügyül használta ezt az újdonságot – de ezt tette volna bármi más ujsággal is – és vígan sétált párosával, szokás szerint incselkedve, pajzánkodva. Az esti szürkületben csevegők hosszú sora lepte el az egész országutat…
Wokingban természetesen ekkor még csak kevesen tudtak arról, hogy a henger megnyílt, bár Henderson kerékpáros hírnököt küldött a postahivatalba, külön távirattal egyik újság számára.
A kettesével, hármasával sétálók a szabadban izgatottan beszélgető kis csoportokkal találkoztak. Mindenki a homokbánya fölött forgó tükörre bámult kiváncsian s bizonyos, hogy az újonnan érkezőket is csakhamar hatalmába kerítette az izgatottság.
Félnyolc tájban, mikor a küldöttség elpusztult, több mint háromszáz ember nyüzsgött ezen a helyen azokon kívül, akik az országútról letérve közeledtek a Marsbeliek felé. Három rendőr is volt ott; az egyik lovon ült, s minden tőlük telhetőt megtettek, Stent utasítása folytán, hogy az embereket visszatartsák s elijesszék attól, hogy a hengerhez közeledjenek. Némelyek kiabáltak is azok közül az ingerlékeny üresfejűek közül, akiknek minden csoportosulás lármára és durvaságra szolgáltat alkalmat.
Stent és Ogilvy, gondolva minden eshetőségre, Horsellből nyomban, amint a Marsbeliek felbukkantak, egy század katonaságért sürgönyzött a kaszárnyába, hogy ezeket a furcsa teremtményeket minden erőszakosságtól megoltalmazzák. Azután visszatértek, hogy azt a boldogtalan véget ért küldöttséget vezessék. Pusztulásuk részleteit, a három zöld füstgomolyt, a mély morgást és a lánglobbanásokat, a tömeg épúgy írta le, mint én.
De ez a néptömeg sokkal nehezebben menekült meg nálam. Pusztán az a véletlenség mentette meg őket, hogy egy hangafűvel benőtt magaslat felfogta a hősugár alsó részét. Ha a parabola-alakú tükör néhány yarddal nagyobb magasságban forog, nem maradt volna életben senki közülök hírvivőnek. Látták a lobbanásokat és a hanyatt vágódó embereket s mintha valami láthatatlan kéz gyujtotta volna fel sorra a bokrokat, feléjük rohanva a szürkületben. És aztán az üreg dübörgéséből kihangzó süvöltéssel éppen fejük fölött surrant át a hősugár, felgyujtva az országutat szegélyező bükkfák ormait, széthasogatva a cserepeket, bezúzva az ablakokat, lángba borítva az ablakrámákat s darabokra roncsolva a sarokhoz legközelebb fekvő ház homlokzatának egy részét.
Amint a fák hirtelen kigyulladtak, a megrémült tömeg pár pillanatig tétovázva állt a ropogó-sziszegő lángok között.
Égő gallyak s lángcsomókhoz hasonló levelek potyogtak sziporkázva a földre. Sok kalap és ruha is tüzet fogott. Rémes ordítás hangzott a mezőről.
Sikoltozás, jajveszékelés támadt. Hirtelen egy lovasrendőr vágtatott keresztül a zűrzavaron, kezét feje fölé kulcsolva és kiabálva.
– Jönnek! Jönnek! – sikoltott egy asszony. Egyszerre mindenki megfordult és szorítva a hátul állókat, utat igyekezett törni Woking felé. Oly vak iramodásba kezdtek, mint valami megriasztott juhnyáj. Ahol az országút a magas töltések között szűk és sötét, a tömeg összegabalyodott s kétségbeesett küzdelem támadt. Nem is menekült meg mindenki; legalább három embert, két asszonyt és egy kis gyereket, összetapostak s ott hagytak haldokolva, holtra rémülve a sötétségben.