Az a benyomás, amelyet a Marsbeliek tettek rám, felbukkanva a hengerből, amelyben bolygójukról a földre érkeztek, szinte elkábított, megbénítva cselekvőképességemet. Megálltam egy helyben a térdig érő hangafűben, odabámulva a homokbuckára, amely eltakarta őket előlem. Félelem és kíváncsiság viaskodott lelkemben.
Nem mertem az üreg felé közeledni; de az a vágy, hogy belepillantsak, valóságos szenvedéllyé növekedett bennem. Útnak indultam, nagy félkörben az üreg körül, hogy alkalmasabb helyet keressek magamnak és szünet nélkül a homokbuckákra szegeztem tekintetemet, amelyek elrejtették előlem a jövevényeket. Egyszerre csak, mint valami polipkar, vékony, fekete ostorszíj villant keresztül a szürkületen, rögtön rá visszahúzódva és utána lassacskán vékony nyél bujt elő, melynek végén köralakú korong forgott, ide-oda billenve. Ugyan mi történhetett az üregben?
A nézők legnagyobb része csoportokba gyűlt. Egy nagyobb tömeg Woking, egy kisebb csoport Chobham irányában verődött össze. Világos volt, hogy bennük is ugyanaz a lelki harc folyt, mint bennem. Néhányan közel álltak hozzám. Közeledtem valakihez, aki, mint ráismertem, szomszédságomban lakott. Nevét nem tudtam; de azért megszólítottam. Csakhogy az idő aligha volt alkalmas rendes beszélgetésre.
– Micsoda undok fajzat! – szólt szomszédom. – Uram Isten, micsoda undok fajzat!
Ezt újra, meg újra elismételte.
– Látta ön is azt az embert az üregben? – kérdeztem tőle; de erre nem válaszolt.
Egy ideig szótlanul, figyelve álltunk egymás mellett s azt hiszem, némi megkönnyebbülést merítettünk egymás társaságából. Csakhamar egy kis dombra mentem föl és mikor vagy egy yardnyi magasságból visszatekintettem szomszédomra, láttam, hogy Woking felé ballag.
Az alkony szürkületre halványult, mielőtt újabb esemény következett be. A távoli tömeg balra, Woking felé, mintha növekedett volna; halk moraj hangzott felém onnan. A kisebb csoport Chobham felé szétszóródott. Az üregből semmi nesz sem hallatszott.
Elsősorban ez a körülmény volt az, ami az embereket felbátorította. De azt hiszem, az újabb wokingiak érkezése is segített bizalmat önteni beléjük. Amint besötétedett, lassú, meg-megújuló mozgás kezdődött a homokbányákban, amely, úgy látszott, egyre erősödik, mikor a henger tájékáról semmi sem zavarta az esti csöndességet. Felnyúló, fekete alakok hatoltak előre, kettesével, hármasával. Megálltak, figyeltek, majd újra tovább mentek. Eközben keskeny, szabálytalan, holdsarlóalakú sorban helyezkedtek el, melynek vékonyodó szarvai mindjobban körülzárták az üreget. Én magam is megindultam az üreg felé.
Néhány kocsis, egypár más emberrel, behajtott merészen a homokbányába. Hallottam a lódobogást s a kerekek nyikorgását. Egy fickó tolni kezdte az almás targoncát. Majd harminc yardnyira az üregtől, Horsell felől egy kis fekete csoportot vettem észre. Fehér zászlót lobogtattak.
A küldöttség volt. Tanácskozást tartottak valahol hamarosan és mivel a Marsbeliek visszataszító külsejük mellett is nyilvánvalóan értelmes teremtmények voltak, azt határozták, hogy jelzésekkel közeledve feléjük, tudomásukra kell hozni, hogy mi is értelmes lények vagyunk.
Lobogtatva vitték a zászlót, először jobbra, majd balra. Oly távol álltam, hogy senkit sem tudtam felismerni; de később megtudtam, hogy Ogilvy, Stent és Henderson vezette a csoportot, megkísérelvén az érintkezést. A néptömeg már csaknem teljes körben terjeszkedett szét s a kis csoport ezen a körön belül haladt lassan előre. Diszkrét távolságban sötét, fekete alakok követték a csoportot.
Hirtelen fénysugár villant föl; az üregből fénylő, zöldes füst tört elő, egymásután három füstgomoly, a csendes levegőben egyenesen fölfelé emelkedve.
Ez a füst (vagy talán inkább azt mondhatnám, láng) oly világító volt, hogy a mély kékségű égboltozat s a fekete fenyőfákkal borított barna mezőség Chertsey felé hirtelen elsötétült s a füstgomolyok szétoszlása után is egészen sötét maradt. Ugyanakkor gyönge sziszegés is hallatszott.
Az üreg túlsó oldalán a zászlóvivőket feltartóztatták útjukban ezek a tünemények. A csoport kis, függélyes, fekete alakjai állva maradtak a fekete alapzaton. Mikor a zöld füst kilobbant, arcuk sápadt, zöld színt öltött; a füst eltüntével újra elhomályosodtak.
A sziszegés ekkor lassú morgásba, hosszú, hangos dübörgésbe ment át. Az üregből lassacskán egy púpos alakzat emelkedett ki. Úgy tetszett, hogy valami kísérteties fénysugár röppent ki belőle.
Nyomban ezután valóságos lángnyelvek lobbantak ki a kis csoportból s ragyogó fény szökkent egyik emberről a másikra. Mintha valami láthatatlan gázfolyamba kerültek volna, amely egyszerre fehér lángra lobbant. Mintha valamennyien hirtelen, egy pillanat alatt, tűzzé váltak volna.
Majd saját pusztulásuk világánál láttam, amint tántorogni kezdenek s a földre hullanak; távolabb álló kísérőik pedig futásnak erednek.
Elképedve álltam, nem is sejtve azt, hogy ebben a távoli kis csoportban a halál szökkent egyik emberről a másikra. Csak azt éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Egy alig hallható, vakító lobbanásra egy csomó ember hosszában a földre vágódik s ott marad elterülve és amint a láthatatlan hőnyíl tovább halad, a fenyőfák tűzbe borulnak s valamennyi száraz rekettyebokor ropogva lángtömeggé válik. És a távolban Knaphill felé kigyullad hirtelen minden fa, sövény és faépítmény.
Ez a lángoló halál, ez a láthatatlan, elkerülhetetlen hőkard körös-körül lekaszált mindent gyorsan, egyfolytában. A lángbaboruló bokrokról láttam, hogy felém közeledik; de a rémület szinte megbénított. Hallottam a tűz ropogását a homokbányában. Egy ló rémülten fölnyerített; de rögtön elcsendesedett. Mintha valami láthatatlan, de szörnyű tüzes újj húzódott volna keresztül a hangafüvön köztem és a Marsbeliek között s a homokbányán túl egy görbe vonal hosszában az egész fekete talaj füstölgött és ropogott. Messze balfelől, ott, ahol a wokingi állomástól indult az út a mezőségre, valami nagy robajjal lezuhant. Nyomban rá megszünt a sziszegés és a dübörgés és a fekete púpos tárgy lassan visszasülyedt az üregbe.
Mindez oly hirtelen történt, hogy mozdulatlanul, elképedve álltam, belevakulva a lobogó fénybe. Ha ez a halál teljes kört járt volna be, feltétlenül megölt volna engem is első meglepetésemben. De elmult, engem megkímélve s egyszerre sötét, barátságtalan éjszaka vett körül.
A hullámos mezőség, kivéve a szürke, fakó országutakat, a beálló éjszaka sötétkék égboltja alatt csaknem koromfeketének látszott. Sötét volt s az emberek is hirtelen eltüntek róla. Fejem fölött kigyulladtak a csillagok s nyugatra még mindig sápadt, csaknem zöldeskék színben ragyogott az égboltozat. A fenyőfák csúcsai s a horselli háztetők éles feketeséggel váltak ki az esthajnali fényből. A Marsbeliek eszközeikkel együtt láthatatlanok voltak, kivéve azt a kis árbocot, melyen szüntelenül forgott, ide-oda inogva, a tükörszerű korong. Itt-ott még füstölgött s fel-fellobbant egy-egy bokor és magában álló fa s a wokingi állomás felé fekvő házakból egy-egy lángcsomó sziporkázott fel a csendes esti levegőbe.
A szörnyű ijedelmen kívül ennyi volt az egész változás. A kis csoportnyi fekete folt a fehér zászlóval együtt kisöprődött az eleven életből s az est csendjét látszólag alig zavarta meg valami.
Az jutott eszembe, hogy segítség és védelem nélkül egyedül vagyok itt a fekete mezőségen. Egyszerre, mintha kívülről zuhant volna nyakamba, hatalmába ejtett a félelem.
Erőt véve magamon, megfordultam s bukdácsolva futottam keresztül a mezőségen.
A félelem, amely elfogott, nem okoskodásból eredt. Oktalan, vak rémületet keltettek bennem nemcsak a Marsbeliek, hanem a sötétség s a mély csend is körülöttem. Oly rendkívüli hatást gyakorolt rám és annyira megfosztott férfiasságomtól ez a rémület, hogy szaladás közben csendesen sírtam, mint valami gyerek. Futásnak eredve, nem volt többé bátorságom visszatekinteni.
Emlékszem, folyton az a különös meggyőződés forgott fejemben, hogy most, mikor már-már biztonságban voltam, az a titokzatos halál – amely oly gyors, mint a fény – utánam ugrik a henger körüli üregből s földre sút.