Mikor visszatértem a rétre, a nap már hanyatlóban volt. Woking felől csoportosan, sietve jöttek az emberek; hazafelé alig egy-kettő ment. Az üreg körül a tömeg megszaporodott. Az égbolt citromsárga világítása mellett mintegy pár száz főre rugó sokaság feketéllett a réten. Ingerült hangok hallatszottak, mintha egész kis ütközet folyt volna az üreg környékén. Sajátságos képzelődések suhantak át lelkemen. Közelebb nyomulva, Stent hangját hallottam.
– Vissza! Vissza!
Egy gyerek futott felém.
– Mozog! – kiáltotta, mellettem elsietve. – Kifelé csavarodik! Nem nekem való mulatság. Megyek haza. Megyek.
A tömeghez értem. Két-háromszáz ember lehetett ott, öklözve, taszigálva egymást. Tevékeny részt vett ebben a már említett néhány delnő is.
– Beesett az üregbe! – kiáltott valaki.
– Vissza! – szóltak többen.
A tömeg engedett egy kissé s utat törtem magamnak ökleimmel. Mindenki nagyon izgatottnak látszott. Az üregből sajátságos zümmögés hallatszott.
– Ejnye! – szólt Ogilvy, – segítsen visszatartani a bolondokat. Még nem tudjuk, mi lehet ebben az ördöngös valamiben!
Láttam, hogy egy fiatal ember, valami wokingi kereskedősegéd, áll a henger mellett és kifelé kapaszkodik az üregből, ahová a tolakodó tömeg belelökte.
A henger végét időközben tovább csavarták belülről. Körülbelül két lábnyi fényes csavar volt látható. Valaki megtaszított úgy, hogy kis híja volt, hogy rá nem estem a csavar tetejére. Megfordultam; ezalatt a csavar végére járt és a henger födele hangos rázkódással a kavicsos homokra esett. Oldalba löktem a mögöttem álló embert s fejemet újra a henger felé fordítottam. Egy percig teljesen feketének látszott az egész köralakú nyílás. A nyugvó nap éppen szemembe tűzött.
Azt hiszem, mindenki azt várta, hogy most egy ember fog az üregből előbukkanni, aki, ha talán némileg különbözik is a földi emberektől, lényegében mégis csak ember lesz. Én legalább ezt vártam. De odatekintve, az árnyékban csakhamar mozogni láttam valamit, szürkén, hullámosan s végül szemhez hasonló két fénylő korongot láttam. Majd a mozgó középpontból sétabot vastagságú, szürke kis kígyóhoz hasonló valami pattant elő, felém kanyarodva a levegőben. Ezt egy második követte.
Hirtelen borzongás fogott el. Mögöttem egy asszony hangosan felsikoltott. Félig hátrafordultam, szemeimet még mindig a hengerre szögezve, amelyből újabb tapogatódzó kígyócskák tűntek elő s kezdtem az üreg széléről hátrafelé tolakodni. Láttam, amint körülöttem az emberek arcán a megdöbbenés borzalomra változott. Minden oldalról tagolatlan kiáltásokat hallottam. Hátrálni kezdett az egész tömeg. A kereskedősegéd még mindig kifelé iparkodott az üregből. Egyedül maradtam s láttam, hogy az emberek az üreg túlsó oldalán futásnak erednek; köztük szaladt Stent is. Újra a hengerre pillantottam s leküzdhetetlen rémület szállt belém. Kővé dermedve, bámulva álltam.
Vaskos, szürkés, gömbölyű tömeg – körülbelül akkora, mint egy medve – emelkedett ki lassan, kínosan a hengerből. Amint fölhengeredett, a ráhulló fényben úgy csillogott, mint a nedves bőr. Két nagy sötétszínű szem nézett rám merően. A gömbölyű tömegen volt valami arcnak mondható. A két szem alatt száj volt, amelynek ajak nélküli, remegő széléről nyál csurgott. A test fölemelkedett s görcsösen vonaglott. Egy, a testhez tartozó, hosszú tapogató szerv a henger szélébe kapaszkodott, egy másik a levegőben lebegett.
Aki sohasem látott eleven Mars-lakót, alig tudja elképzelni, mily borzasztó külsejük volt. A V-alakú furcsa száj, a hegyes felső ajak, a szemöldökbarázdák hiánya, az áll nélküli, ékszerű alsó ajak, a száj szüntelen rángatódzása, a tapogatószervek gorgócsoportja, a tüdő szaggatott lélekzése az idegen légkörben, a föld nagyobb gravitációs energiájának tulajdonítható nehézkes, kínos mozgás és mindenekfölött a két óriási szem rendkívüli átható ereje – valósággal undort ébresztett a szemlélőben. Nyirkos, barna bőrében volt valami gombaszerű; megfontolt, nehézkes mozdulataiban valami kimondhatatlanul rettenetes. Már az első találkozás, ez az első pillantás is undorral és félelemmel töltött el.
A szörnyeteg hirtelen eltűnt. A henger szélén keresztül, fejjel az üregbe bukott, tompa zuhanással, mintha nagy bőrcsomó hullt volna a mélybe. Különös, erős kiáltást hallatott, mire nyomban egy másik hasonló teremtmény tűnt fel a nyílás sötétségében.
Erre az a merevség, mely a félelem első percében elfogott, megszűnt. Megfordultam s eszeveszett iramodással a mintegy száz yardnyira levő első facsoportozatig futottam. De csak féloldalt fordulva és bukdácsolva szaladtam, mert tekintetemet nem tudtam levenni ezekről a borzasztó teremtményekről.
Pár fiatal fenyőfa és rekettyebokor között megálltam s lihegve vártam, mi fog történni. A mezőség a homokbányák körül tele volt emberekkel, akik úgy álltak ott, mint én: félig lenyügözve a félelemtől, rábámulva ezekre a lényekre, vagy inkább a felhányt homokra az üreg széle körül, amelyben ezek a lények benne voltak. S ekkor, megújuló borzalommal, valami gömbölyű, fekete tárgyat vettem észre, amint az üreg szélén fel s alá himbálódzott. Az üregbe pottyant kereskedősegéd feje volt s a forró alkonyatban kis feketeségnek látszott. Felhúzta vállát, majd térdét, majd mintha visszacsúszott volna, újra csupán feje volt látható. Egyszerre csak eltűnt és mintha gyönge sikoly hatolt volna füleimbe. Első gondolatom az volt, hogy visszamegyek és segítek neki; de a félelem visszatartott.
Nem volt látható semmi sem. A mély üreg s a homok, amit a henger zuhanása halmozott fel, mindent elrejtett. Ha valaki Chobhamból vagy Wokingból jött volna most az országúton, ugyancsak elbámult volna, látva azt a szabálytalan körben, szanaszét álló száz vagy még több embert, árkokba, bokrokba, kapuk és sövények mögé bújva, alig egy-két szót szólva s azt is röviden és izgatottan kiabálva, meredt szemekkel bámulva néhány homokbuckára. Az édes sörrel megrakott targonca ott feketéllett a forró levegőben, keresztben az úton. A homokbányákban egy csomó üres kocsi állt. Az otthagyott lovak ropogtatták az abrakot az orrukra akasztott zsákokban vagy kapálták a talajt.