S most következik történetem legkülönösebb része. De talán nem is annyira különös. Emlékszem tisztán, élesen, elevenen mindarra, amit e napon egészen eddig az ideig tettem, mikor könnyezve s a Mindenhatót magasztalva álltam a Primrose-domb tetején. A továbbiakra nem emlékszem…
A három következő napról nem tudok semmit. Azóta megtudtam, hogy nem én fedeztem föl először a Marsbeliek pusztulását, mert több oly vándor, mint én, már az előtte való éjszaka tudomást szerzett róla. Az egyik, a legelső, mialatt én a kocsifészerben rejtőzködtem, sietett Párizsba sürgönyözni. Az örvendetes hírek elterjedtek onnan hamar az egész világon. Ezer meg ezer város, amelyeket szörnyű sejtelmek sujtottak le, hirtelen tobzódó kivilágításokat rendezett. Mikor az üreg peremén állottam, tudták már a hírt Dublinban, Edinburghban, Manchesterben, Birminghamban. Az emberek, mint hallottam, örömükben sírva fakadtak, kiabáltak, abbahagyták munkájukat, hogy újjongva megrázzák egymás kezét; vasútra szálltak és Londonba iparkodtak. A harangok, amelyek két hét óta elnémultak, hirtelen felkapták a híreket, úgy, hogy csakhamar Anglia összes harangjai megcsendültek.
Lesoványodott, fésületlen kerékpárosok robogtak minden országúton, a váratlan megszabadulásról kiabálva azoknak a kiaszott alakoknak, akik kétségbeesve bámultak reájuk az út mentén. S az a sok élelmiszer! A La Manche-csatornán, az ir tengeren, az Atlanti-Oceánon keresztül csak úgy özönlött segítségünkre a gabona, a kenyér és a hús. Mintha akkor a világ valamennyi hajója London felé iparkodott volna.
De én minderre nem emlékszem. Eszemet vesztve jártam-keltem. Mikor magamhoz tértem, jó emberek házában találtam magamat, akik a harmadik napon akadtak rám, amint zokogva, őrjöngve bolyongtam a Szent János-erdő utain.
Azóta elmondták nekem, hogy valami értelmetlen nótát énekeltem az utolsó emberről, aki élve maradt. Bár maguknak is sok bajuk volt, ezek a jó emberek, akiknek nevét, bármennyire szeretném is hálámat leróni nekik, nem írhatom ki itt, gondjaikba vettek és megóvtak saját magamtól. Bizonyos, hogy tévelygésem napjaiban hallottak tőlem egyet-mást a történetemből.
Mikor lelkem egyensúlya helyreállt, a legnagyobb gyöngédséggel tudatták velem, amit Leatherhead sorsáról hallottak. Fogságom kezdete után két napra egy Marsbeli összes lakóival együtt elpusztította. Amint látszik, a legcsekélyebb ok nélkül, pusztán hatalmának szeszélyes érzetéből, úgy söpörte el a föld színéről, mint a gyermek szokta széttaposni a hangyafészket.
Egyedül álltam a világon s ők nagyon szívesen bántak velem. Egyedül álltam a világon, telve szomorúsággal és ők résztvettek bánatomban. Gyógyulásom után négy napig maradtam közöttük. Az egész idő alatt határozatlan és egyre hevesebb vágy gyötört, hogy még egyszer lássam legalább azt, ami multam oly boldognak, oly ragyogónak látszott kis világából megmaradt. Tulajdonképpen arra vágyódtam, hogy belemerülhessek teljesen reménytelen nyomorúságomba.
Le akartak beszélni tervemről. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy kiverjék fejemből ezt a beteges szeszélyt. De végre nem tudtam ösztönszerű vágyamnak tovább ellenállni. Megigértem, hogy hűségesen visszatérek hozzájuk és miután e négynapos jóbarátoktól – bevallom – könnyezve elbúcsúztam, kiléptem újra az uccákra, amelyek csak nemrégen is oly sötétek, oly különösek, oly elhagyottak voltak.
Az uccákon sürgött-forgott már a visszatérő nép, néhol nyitva voltak már az üzletek is és egyhelyütt vígan csobogott egy szökőkút vize is.
Emlékszem, mennyi gúnyt találtam a nap ragyogásában, mikor a wokingi kis hajlék felé folytattam mélabús zarándoklásomat; mily mozgalmasak voltak az uccák s mily elevenen lüktetett körülöttem az élet. Annyi ember sürgött-forgott mindenütt, hogy szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy a lakosság jókora hányadát lemészárolták. De csakhamar észrevettem, mennyire megsárgult az emberek bőre, mily borzas a hajuk, mily nagy és mennyire tündöklik szemük. Láttam, hogy rajtam kívül valamennyien, akikkel találkoztam, piszkos rongyaikat hordják még. Az arcokon vagy újjongó öröm és tetterő, vagy iszonyú határozottság tükröződött. Eltekintve az arcok kifejezéseitől, London valósággal búcsújáró helynek látszott. Az egyházközségek különbség nélkül osztogattak mindenkinek kenyeret, melyet a francia kormány küldött. A megmaradt lovak nyomorúságosan mutogatták bordáikat. Az uccasarkokon fehérszalagos, sovány, ideiglenes rendőrök álldogáltak. Keveset láttam abból a csapásból, amelyet a Marsbeliek okoztak, míg a Wellington-uccába nem értem, ahol láttam, hogy a vörösfű befutotta a Waterloo-híd oszlopait.
A híd végén is láttam e groteszk időknek egy újabb, közönséges ellentétét: egy ív papírt, amely egy botra szúrva lengett a vörösfű sűrűjében. Az első újság, a Daily Mail, hirdette rajta, hogy újra megjelenik. Vettem egy számot belőle, egy megfeketedett shillingért, amelyet zsebemben találtam.
Az újság legnagyobb része üres volt, de a lap egyetlen összeállítója azt a tréfát csinálta, hogy a hátulsó oldalra groteszk hirdetéseket tett stereotipált lemezekről. Egyébként szánalmas volt a lap; az újság szervezete még nem állt helyre. Új dolgot csak annyit tudtam meg belőle, hogy a Marsbeli mechanizmusnak vizsgálata már egy hét alatt is csodálatos eredményekkel járt. A cikk egyebek között azt állította, – ezt azonban akkor nem hittem el, – hogy a «repülés titka» meg van oldva.
Waterlooból indították az embereket hazaszállító ingyen vonatokat. Az első torlódás már véget ért. Kevesen voltak a vonaton s nekem semmi kedvem sem volt társalgásba elegyedni. Külön kocsiban helyezkedtem el és keresztbefont karokkal üldögélve, elborultan néztem ki az ablakon a pusztulás rohanó, napsütötte képére. Alig értünk ki a pályaudvarból, a vonat egy darabig ideiglenes síneken döcögött előre s a házak az útvonal mindkét oldalán fekete romokban hevertek. A claphami csatlakozóig a fekete füstből eredt por csúfitotta el London ábrázatát, bár két napig dörgött már a vihar és szakadt az eső. A claphami csatlakozónál újra megszakadtak a sínek. Száz meg száz munkanélküli hivatalnok és kereskedő dolgozott itt együtt a rendes napszámosokkal és vonatunk gyorsan összetákolt kisegítő-síneken döcögött tovább.
Innen kezdve a vidék képe mindenfelé barátságtalan volt. Különösen Wimbledon szenvedett sokat. Walton, mivel fenyőerdői nem gyulladtak meg, úgy látszik, legkevesebb kárt szenvedett az egész vonal mentén.
A Wandle, a Mole, minden kis folyó tele volt a felburjánzott vörösfűvel s olyan volt, mint a vagdalthús és a savanyúkáposzta keveréke. De a surreyi fenyőerdők száraz fái nem adtak elég táplálékot a vörös folyondár fürteinek. Wimbledonon túl látszottak a vasútról az ottani faiskola területére zuhant hatodik henger körül feltornyosodott földhalmok. Egy csomó ember állt a henger körül s néhány árkász a henger belsejében dolgozott. A henger tetején zászló büszkélkedett, vígan lengedezve a reggeli szellőben. A faiskola kárminpiros volt a fűtől és a bíborszínű árnyakkal tarkított fakó terület nagyon kínosan hatott a szemre. Az ember tekintete mondhatatlan megkönnyebbüléssel fordult az előtér aszott szürkeségétől s komor vörösségétől az enyhe kékeszöld színben játszó keleti dombok felé.
A vasutat London és a wokingi állomás között még javították, úgyhogy a byfleeti állomáson szálltam le s a Maybury felé vezető országútra tértem. Elhaladtam amellett a hely mellett, ahol én meg a tüzér beszélgettünk a huszárokkal és amellett a hely mellett is, ahol a Marsbeli megjelent előttem a viharban. Itt rávett a kíváncsiság, hogy letérjek az útról. Meg is találtam a vörös lombok sűrűjében a felfordult és összetört kis kocsit és a ló szanaszét heverő összerágcsált fehér csontjait. Megálltam s egy darabig nézegettem e maradványokat…
Majd visszafelé mentem, keresztül a fenyőerdőn, itt-ott nyakig a vörösfűben, és megtudtam, hogy a «Tarka kutya» kocsmárosa már el volt hantolva. Végre elhaladva a kollégium mellett, hazaértem. Egy férfi, aki az egyik kunyhó nyitott ajtajában állt, nevemen szólítva, üdvözölt, mikor elhaladtam mellette.
Házamra pillantottam s a remény egy sugara villant fel bennem; de csakhamar elhalványodott. A kaput feltörték; nem volt elreteszelve s mikor oda értem, lassan kinyílt.
Újra becsukódott. Dolgozó-szobám függönyei félrelebbentek a nyitott ablakról, ahol a tüzér meg én együtt virrasztottunk azon a reggelen. Azóta senki sem csukta be az ablakot. A letaposott bokrok éppen úgy voltak, mint négy hét előtt, mikor utoljára jártam itt. Betámolyogtam az előcsarnokba. A házban nem volt nyoma senkinek. A lépcső-szőnyeg gyűrött volt és megfakult azon a helyen, ahol a katasztrófa éjjelén a viharban bőrig ázva kuporogtam. Sáros lábunk nyomait még mindig ott láttam a lépcsőkön.
Követtem a nyomokat dolgozó-szobámba s íróasztalomon a papírnyomó alatt rátaláltam kéziratomra, úgy ahogy a henger megnyílásának délutánján ott hagytam. Egy darabig ott álltam, olvasgatva abbahagyott munkámat, mely az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció haladásával kapcsolatban.
Az utolsó mondat egy jövendölés kezdete volt: «Körülbelül kétszáz év mulva várhatjuk…» itt a mondat félbemaradt. Emlékszem, hogy azon a reggelen, alig egy hónapja, nem voltam képes gondolataimat értekezésem tárgyára irányítani. Emlékszem, hogy abbahagytam az írást és lementem, hogy átvegyem az újságkihordótól a Daily Chronicle-met; elébe szaladtam a kertajtóig és izgatottan hallgattam különös meséjét a «Marsbeli emberek»-ről.
Lementem az ebédlőbe. Ott volt még, erősen feloszlásnak indulva, az ürühús és a kenyér s egy felfordult söröspalack, úgy ahogy a tüzérrel otthagytuk. Otthonom teljesen vigasztalan volt. Beláttam, mily esztelen reményt kergettem oly hosszú ideig. És ekkor különös dolog történt.
– Nincs itt senki, – szólt egy hang. – A ház üres. Nem járt itt egy lélek sem tíz nap óta. Ne időzzön itt tovább s ne gyötörje magát hasztalanul. Nem menekült meg senki magán kívül.
Megdöbbentem. Fenhangon gondolkoztam talán? Megfordultam s láttam, hogy mögöttem nyitva van a földig érő szárnyas ablak. Odaléptem s kitekintettem.
És íme, a bámulattól szinte megdermedve, rémülten, éppen úgy, mint én magam, unokatestvérem és feleségem állt előttem… feleségem sápadtan és könnytelenül. Halkan felsikoltott.
– Eljöttem, – rebegte. – Tudtam… tudtam…
Kezével fejéhez kapott és megtántorodott. Hozzá rohantam s felfogtam karjaimba.