Miután a tüzértől elváltam, lementem a dombról s a High Streetről át a hídon Lambethbe. A vörösfű buján tenyészett s a híd útját csaknem eltorlaszolta; de lombjai kezdtek már itt-ott megfakulni a terjedő kórtól, amely csakhamar kipusztította.
A Putney-hídállomás felé vezető út sarkán egy ülő férfira bukkantam. Olyan fekete volt, mint a kéménysöprő, a fekete portól; eleven volt, de tökrészeg. Csak káromkodott és a fejem felé kapkodott. Azt hiszem, ott maradtam volna mellette, ha nem olyan brutális az arca.
Az országutat, amely a híd folytatása volt, fekete porréteg borította, amely Fulhamban egyre vastagabb lett. Az uccákon szörnyű nyugalom honolt. Egy pékboltban találtam eleséget. Savanyú, száraz, penészes volt; de azért jól esett. Valamivel odébb Walham Green felé az uccákon nyoma sem volt a pornak s lángban álló házak mellett haladtam el. Az égés ropogó zaja valósággal megnyugtató hatással volt rám. Tovább folytatva utamat Brompton felé, az uccák újra csendesek voltak.
Itt még egyszer a fekete porra s holttestekre bukkantam az uccákon. Körülbelül tizenkét holttestet láttam a fulhami országút mentén. Napok óta ott heverhettek már, úgy, hogy sietve távoztam közelükből. A fekete por elborította őket s enyhítette körvonalaikat. Néhány holttestet kutyák kezdtek ki.
Ahol nem volt fekete por, a becsukott üzletek, az elzárt házak, a leeresztett függönyök, az elhagyatottság és a csend valósággal a City vasárnapjaira emlékeztettek. Néhol fosztogatók jártak; de ritkán más helyeken, mint élelmiszer- és borkereskedésekben. Egy helyütt egy ékszerüzlet egyik ablaka be volt törve; de a tolvajt bizonyára megzavarták, mert egész csomó aranylánc és óra hevert elszórva a kövezeten. Eszemágába sem jutott lehajolni értük. Odébb rongyos némber kuporgott egy ajtólépcsőn; térdére lógó kezén seb tátongott s vére lecsurgott rozsdásbarna ruháján; a kövezeten mellette nagy tócsát csinált egy összezúzott duplapezsgős palack tartalma. A nő aludni látszott, de halott volt.
Minél mélyebbre hatoltam Londonban, annál mélységesebb lett a csend. De ez a csend nem annyira a halál, mint inkább a feszült várakozás csendje volt.
A rombolás, amely a főváros északnyugati széleit elpörkölte s Ealinget és Kilburnt megsemmisítette, bizonnyal le fog csapni nemsokára e házak közé is, hogy füstölgő romokba döntse őket. Elkárhozott, elhagyott városban jártam…
Dél-Kensingtonban nem volt az uccákon sem fekete por, sem holttest. Dél-Kensington felé közeledve, hallottam először az üvöltést. Csaknem észrevehetetlenül lepte meg érzékeimet. Ennek a két szótagnak ismétlődő jajongása volt: «Ulla, ulla, ulla, ulla» és végnélkül folytatódott. Amint az észak felé futó uccákban haladtam, az ordítás növekedett s a házak és egyéb épületek felfogták és visszaverték. Le az Exhibition-úton teljes erejével harsogott. Megálltam s Kensington Gardens felé bámulva, elcsodálkoztam ezen a különös távoli jajgatáson. Mintha a házak hatalmas pusztasága hangot talált volna a félelem és az elhagyatottság kifejezésére.
– Ulla, ulla, ulla, ulla, – hangzott az emberfölötti jajgatás; hatalmas hanghullámok söpörték végig a széles, napsütötte úttestet a magas épületsorok között.
Álmélkodva észak felé fordultam a Hyde Park vaskapui felé. Eleinte arra gondoltam, hogy betörök a természetrajzi múzeumba, fölmegyek a tornyokba s végigtekintek a parkon. De jobbnak tartottam mégis a földön maradni, ahol gyorsan el lehet rejtőzködni s így folytattam utamat fölfelé az Exhibition-úton.
Az út két oldalát övező nagy házak mind üresek és némák voltak s lépteim zaja visszhangzott a házak falain. Az út végén, közel a park kapujához, különös látvány tárult elém: egy felfordult omnibusz és egy ló fehérre rágott csontváza. Egy darabig megzavarodva álltam e helyen, de csakhamar a Serpentine fölött vezető hídon folytattam utamat. A hang egyre erősödött, bár a park északi oldalán semmit sem láthattam a házak ormai fölött, kivéve az északnyugaton lebegő füstfelleget.
– Ulla, ulla, ulla, – kiáltott a hang s úgy tetszett, hogy a Regent’s Park körüli kerületből ered.
A vigasztalan kiáltás nagy hatással volt rám. Elűzte a hangulatot, amely a lelket tartotta bennem. A jajgatás hatalmába kerített. Éreztem, hogy teljesen ki vagyok merülve, lábaim kisebesedtek s már újból éhség és szomjúság gyötör.
Kilenc óra elmult már. Miért bolyongtam egyedül a halálnak ebben a városában? Miért maradtam meg egymagam, mikor egész London leterítve fekszik fekete szemfödele alatt? Magányosságom tűrhetetlenné lett.
Régi barátaim jutottak eszembe, akikről évek óta megfeledkeztem. A droguisták mérgeire, a borkereskedők likőreire gondoltam.
A márvány-boltozaton keresztül az Oxford-uccába tértem; itt újra fekete por és holttestek tüntek szemembe s némelyik ház pince-rácsán keresztül kellemetlen, rosszat jelentő bűz ütötte meg orromat. Nagyon megszomjaztam hosszú sétám alatt a forróságban. Nagy üggyel-bajjal sikerült betörnöm egy vendéglőbe, ahol ételt és italt találtam. Evés után nagyon fáradt voltam s bementem a söntés mögött levő szobába, ahol egy fekete lószőrpamlagon elaludtam.
Mikor fölébredtem, fülembe zúgott még mindig az a szomorú ordítás: Ulla, ulla, ulla, ulla. Alkonyodott s miután egy kis kétszersültet és egy darab sajtot kotortam fel a söntésben, – jó darab volt, de tele kukacokkal, – tovább folytattam utamat a főváros néma terein keresztül, a Baker-uccáig – csak a Portman-tér nevére emlékszem – s így végre kiértem a Regent’s Parkhoz. Amint kibukkantam a Baker-ucca végéről, távol a fák fölött megláttam az alkonyat fényében annak az óriás Marsbelinek a csuklyáját, akitől a jajgatás eredt. Nem rémültem meg. Úgy bukkantam rá, mintha egészen természetes dolog lett volna. Egy ideig figyeltem, de nem mozdult. Úgy látszott, hogy áll és ordít, de hogy miért, azt nem tudtam kitalálni.
Próbáltam kieszelni, hogyan járjak el. Az a szüntelenül hangzó: «Ulla, ulla, ulla, ulla» nagyon megzavart. Lehet, hogy kimerültségemnek köszönhettem azt, hogy nem igen féltem. Annyi bizonyos, hogy inkább bántott a kíváncsiság, mi lehet az oka ennek az egyhangú kiáltozásnak, mint a félelem. Visszafordultam s a Park-útra csapva, körül akartam menni a parkban. A terraszok alatt eljutottam a Szent János-erdőig, ahonnan jól láthattam ezt az egy helyen álló, üvöltő Marsbelit. Pár száz yardnyira a Baker-uccától ugató kórust hallottam s láttam először egy kutyát, amely szájában egy darab poshadt vörös hússal egyenesen felém rohant, majd nyomában egy csapat kiéhezett kóbor ebet. A kutya nagy félkörben elkerült, mintha tőlem is féltette volna zsákmányát. Amint az ugatás elenyészett lefelé a csendes úton, a panaszos: Ulla, ulla, ulla, ulla – megint erősödött.
Fele úton a Szent János-erdei állomás felé egy munkagép roncsaira bukkantam. Eleinte azt gondoltam, hogy egy ház roskadt össze az út mentén. Csak mikor a romok közé kapaszkodtam, akkor láttam visszahökkenve, hogy ez a gép-Sámson hever a romok közt, amelyeknek ő maga volt az okozója. Hajlott tapogató-szervei összezúzva fonódtak össze. Eleje egy roncs volt. Úgy látszott, mintha vakon nekirontott volna a háznak, amely összeroskadás közben őt is maga alá temette. Akkor azt hittem, mindez úgy esett meg, hogy a munkagép elszabadult a vezető Marsbelitől. Nem kapaszkodhattam fel annyira a romok közé, hogy jól megnézzem, s a szürkület oly erős volt már, hogy az ülőhelyéhez tapadó vérfoltok s a Marsbeli porcogó váza, amelyet a kutyák ott hagytak, nem is látszottak.
Egyre jobban csodálkoztam azon, amit láttam s tovább nyomultam Primrose Hill felé. A távolban, keresztül egy résen a fák között, egy másik Marsbelit láttam, aki, mint az előbbi, époly mozdulatlanul állt az állatkert felé nyúló parkban. Némán állt. Valamivel túl az összezúzódott munkagép körüli romokon rábukkantam újra a vörösfűre és azt láttam, hogy a Regent’s-csatorna tele van sötétvörös szivacsos növényzettel.
Mikor a hídon mentem keresztül, az «Ulla, ulla, ulla, ulla» kiáltás hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. A csend úgy következett be, mint a villámcsapás.
A sötét házak homályba burkoltan nyúltak a magasba körülöttem; a fákat a park felé elnyelte a feketeség. A vörösfű felkúszott mindenfelé a romokra, felém kunkorodva a félhomályban. Rám ereszkedett az éjszaka, a félelem és a sejtelmesség szülőanyja.
Míg a jajgatás hangzott, a pusztaság, az elhagyatottság tűrhető volt; London addig mégis csak élőnek látszott s az a tudat, hogy körülöttem élet van, erőt öntött belém. S ekkor hirtelen változás, valaminek – nem tudom, minek – az elmulása és egyszerre oly csend lett, amelyet szinte érezni lehetett. Nem maradt más, csak ez a kiszáradt nyugalom.
London kísértetiesen meredt rám mindenfelől. Az ablakok a fehér házakon, mintha koponyák szemüregei lettek volna. Képzeletem ezer meg ezer nesztelenül mozgó ellenségre akadt mindenfelé. Rémület fogott el; borzadtam saját vakmerőségemtől. Szemben velem koromfekete lett az út, mintha be lett volna kátrányozva, s láttam, hogy valami eltorzított alak hever keresztben a gyalogúton. Nem volt bátorságom folytatni utamat.
Viszafordultam lefelé a Szent János-erdei úton és ész nélkül rohantam el e tűrhetetlen csendből Kilburn felé. Az éjszaka és a csend elől jóval éjfélutánig egy kocsifészerbe bujtam a Harrow-úton. De bátorságom virradat előtt visszatért s mikor az égbolt tele volt még csillagokkal, még egyszer visszafordultam a Regent’s Park felé. Az uccák közt eltévedtem s hirtelen hosszú fasor végén, a kora hajnal félhomályában a Primrose-domb körvonalait láttam magam előtt. A domb tetején, a halványuló csillagok felé tornyosodva, egy harmadik Marsbeli állt, egyenesen, mozdulatlanul, mint az előbbiek.
Őrült elhatározás fogott el. Meg akartam halni, hogy mindennek vége legyen. S meg akartam kimélni magam még az öngyilkossággal járó nehézségtől is. Semmivel sem törődve, lépdeltem a titán felé s ekkor, amint közelebb jutottam és a világosság növekedett, láttam, hogy egész sereg fekete madár kering nyüzsögve a csuklya körül. E látványra nagyot dobbant a szívem és szaladni kezdtem végig az országúton.
Sietve haladtam a vörösfűben, amely elborította a Szent Ödön-terraszt; mellig vízben keresztül gázoltam egy hegyi patakon, amely a vízművektől zuhogott le az Albert-út felé és napkelte előtt kiértem a gyepre. A domb tetején nagy földhányások emelkedtek, rengeteg erődítést alkotva belőle. Ez volt az utolsó és a legnagyobb tábor, amelyet a Marsbeliek készítettek. A sáncok mögül vékony füstszalag gomolygott a magasba. A távolban éhes eb futott, míg el nem tűnt. A gondolat, amely felvillant elmémben, valóvá, hihetővé vált. Nem féltem, csak remegtem felindulásomban, miközben felrohantam a dombra, a mozdulatlan szörny felé. A csuklyából hosszú, barna cafatok lógtak ki, amelyeket éhes madarak csipkedtek, marcangoltak.
Egy perc alatt felkapaszkodtam a földhányásra s tetején állva, belenéztem a táborba. Hatalmas tér volt; itt-ott óriási gépek álltak benne. A felhalmozott rengeteg anyagkészletek között különös födött helyek voltak. És szana-széjjel, néhányan felfordult hadigépeikben, néhányan a most már merev munkagépekben s vagy tizenketten megmerevedve, némán, egy csoportban hevertek a Marsbeliek – holtan! – belepusztulva azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták meg őket. Belepusztulva, mint a vörösfű. Belepusztulva, miután az ember minden erőlködése hiábavaló volt, a legparányibb lények gyilkos erejébe, amelyeket az isteni bölcseség e földre helyezett.
Ezt a véget valóban én is, mások is előre láthattuk volna, ha félelem és balsors el nem homályosítja elménket. A betegség eme csirái, mióta világ e világ, megtizedelték az emberiséget, megtizedelték történelem előtti őseinket, mióta megkezdődött az élet. De a természetes kiválás következtében kifejlődött fajunk ellenállóképessége; nincs oly csira, amely küzdelem nélkül bírna velünk; és sok az olyan, amely – mint például a holt anyagot erjedésnek indító csirák – míg élünk, nem is hat reánk. De a Marson nincsenek baktériumok s amint a Marsbeliek megérkeztek, amint ittak és táplálkoztak, mikroszkópikus szövetségeseink azonnal megkezdték romboló munkájukat. Már akkor is, mikor megvigyáztam őket, ütött változhatatlan végzetük órája; járás-kelés közben haldokoltak és rothadtak. Sorsukat el nem kerülhették. Az ember milliárdok halála árán megszerezte magának e föld örökjogát; s nincs, aki elvegye tőle. Megmaradna neki, volnának bár a Marsbeliek akár tízszer is oly hatalmasak, mint amilyenek. Mert sem nem éltek, sem nem haltak meg az emberek hiába.
Elszórva, mintegy ötvenen lehettek a Marsbeliek a nagy üregben, amelyet maguknak készítettek. Bizonyára megfoghatatlan volt előttük az a halál, amelynek áldozatai lettek. Megfoghatatlan volt ez időben előttem is. Azt tudtam csak, hogy ezek a lények, akik éltek és rémülettel töltötték el az embereket – meghaltak. Az első percben azt hittem, hogy Szennakerib pusztulása ismétlődött, hogy az Úr parancsára a halál angyala öldöste le őket éjszaka.
Belebámészkodtam az üregbe s amint a kelő nap sugarai bearanyozták a világot körülöttem, szívemet a dicsőség érzete töltötte el. Az üreg még mindig sötét volt; a hatalmas gépezetek, hatalmuk és bonyolódott szerkezetük csodás nagyságában, csavaros részeik teljes földietlenségében, elmosódva, kisértetiesen magasodtak ki a homályból a fény felé.
Hallottam, hogy mélyen alattam egész sereg kutya viaskodott a sötétségben, az üreg fenekén heverő holttestek fölött. Az üreg túlsó, rengeteg, lapos peremén feküdt a nagy repülőgép, amellyel a mi sűrűbb légkörünkben kísérleteztek, mikor a pusztulás és a halál útjukba állt. A halál éppen a kellő időben érkezett. Fejem fölött károgás hallatszott, mire felpillantottam az óriási hadigépre, amely soha többé nem fog harcolni és a szétmarcangolt vörös húscafatokra, amelyek darabokban foszladoztak le a Primrose-domb tetején levő felfordult padokra.
Megfordultam s a domb lejtős oldalán végig oda tekintettem, ahol most nyüzsgő madarak között a két másik Marsbeli állt, akiket éjjel éppen akkor láttam, mikor a halál urrá lett fölöttük. Az egyik éppen társai után kiáltott, mikor meghalt; talán utolsónak halt meg és hangja folyton hangzott, míg csak gépezetének ereje ki nem merült. E háromlábú fényes érctornyok ártalmatlanul csillogtak most a kelő nap ragyogásában…
Az üreg körül szétnyúlt mindenfelé a városok hatalmas anyja, amelyet szinte csoda mentett meg a végpusztulástól. Aki Londont csak komor füstruháiba burkoltan látta, el sem képzelheti házai néma rengetegének szűzi tisztaságát és szépségét.
Keleten az Albert-terrasz fekete romjai és a templom szétforgácsolt tornya fölött káprázón ragyogott a napfény a tiszta légben s a tetők rengetegében egy-egy csiszolt oromról vakító fehérséggel verődött vissza. A fény juttatott egy kevés titokzatos szépséget a chalkfarmi állomás kerek borraktárainak és a tágas vasúti udvaroknak is, amelyeket valaha fekete sínek ereztek. A sínek azonban a kétheti forgalmi szünet alatt belevörösödtek a gyors rozsdásodásba.
Északon kék színben játszott a kilborni és hampsteadi háztömeg; nyugaton a város közepe sötétlett; s dél felé, túl a Marsbelieken, a Regent’s Park hullámzó zöldje, a Langham Hotel, az Albert Hall boltívei, az Imperial Institute s a Brompton-úti hatalmas bérházak látszottak tisztán, bár eltörpülve a kelő nap fényében, mert rajtuk túl a Westminster zeg-zugos romjai ködlöttek a messzeségben. A Surrey-dombok kékségbe vesztek s a Crystal Palace tornyai úgy csillámlottak, mint két ezüst rúd. Szent Pál székesegyháza sötéten állt a nap keltében. Csak most láttam, hogy nyugati oldalán hatalmas rés tátongott.
S amint elmerültem a házak, gyárak, templomok eme néma, elhagyatott rengetegének szemlélésébe; amint elgondoltam, mennyi reménybe, mennyi erőfeszítésbe, mennyi megszámlálhatatlan életbe került, míg ez az emberi szirtzátony felépült: amint arra a gyors, irgalmat nem ismerő pusztulásra gondoltam, amely fenyegette; mikor elképzeltem, hogy a veszedelem sötét árnya elvonult, hogy az emberek újra itt élhetnek s hogy ez az én drága, hatalmas, halott városom újra él s egykor még hatalmasabb lesz: oly érzelem viharzott lelkemben, hogy csaknem megeredtek könnyeim.
A gyötrelmek véget értek. A gyógyulás azonnal megkezdődik. Akik a lakosságból életben maradtak s szanaszét bolyongtak a vidéken, – vezető nélkül, a törvény védelmét nélkülözve, táplálékot nem találva, mint a pásztor nélküli nyáj, – ezren meg ezren, akik tengeren menekültek, vissza fognak térni; az élet egyre erősebben és erősebben fog lüktetni újra az üres uccákon s a puszta tereken. Bár óriási volt a pusztulás, a pusztító kéz örökre lehanyatlott. A kietlen romok, a házak fekete vázai, amelyek oly komoran meredtek a domb napsütötte pázsitjára, csakhamar visszhangozni fognak az újjáteremtők csákányainak ütéseitől és a vakolólapátok koppanásaitól. Erre a gondolatra az ég felé emeltem kezeimet és hálát rebegtem a Mindenhatónak.
– Egy év mulva, – gondoltam magamban, – egy év mulva…
Egyszerre ellenállhatatlan erővel tolult lelkem elé saját sorsom, feleségem és az a reményteljes, gyöngéd gyámolítással telt régi élet, amely megszűnt mindörökre.