Egy darabig a romhalmaz tetején tipegtem ide-oda, megfeledkezve saját biztonságomról. Abban az egészségtelen barlangban, amelyből kibujtam, csakis közvetlen biztonságunk gondja foglalkoztatott. Arra nem gondoltam, mi történik künn a világban s e rendkívüli dolgok ijesztő látványa teljesen készületlenül talált. Azt vártam, hogy Sheent romokban fogom látni és e helyett egy más bolygóról való különös, komor tájat találtam magam körül.
Az első pillanatban oly izgatottság ejtett rabul, amely fölulmulta a rendes emberi érzelmeket s amelyet csak azok a szegény barmok ismernek jól, amelyeken az ember uralkodik. Azt érezhettem, amit a tengeri nyúl érezhet, mikor visszatérve a buckójához, váratlanul egy csomó munkással áll szemben, akik egy ház alapját ássák. Először fogott el az a sejtelem, amely csakhamar tiszta tudattá válva elmémben, napokon keresztül hatalmában tartott: a trónvesztés érzete, az a meggyőződés, hogy többé nem vagyok úr a földön, hanem állat vagyok az állatok között, a Marsbeliek sarka alatt. A mi sorsunk is az lett, ami az övéké: leskelődni, résen állni, futni és rejtőzködni. Az a félelem, amelyet az ember terjesztett, és az ember birodalma véget ért.
De ez a különös érzet, alig nyertem róla tiszta képet, eltünt s a hosszú, borzasztó bőjtölésemből eredő éhség érzete vált bennem uralkodóvá. Az üregen túl jó messze, vörösfűbe burkolt falon túl egy darab kertet vettem észre, amely szabadon maradt a romok között. E látvány irányt adott gondolataimnak s hol térdig, hol nyakig a vörösfűben a kert felé kezdtem gázolni. A fű sűrűjében újra biztonságban éreztem magamat. A fal hat láb magas lehetett s mikor megpróbáltam felkapaszkodni rá, azt tapasztaltam, hogy nem bírom lábamat a fal tetejére emelni. Tovább mentem hát s végre egyik sarkon mesterséges sziklacsoporthoz értem, amelyen felmászhattam a falra. Levetettem magam a kertbe, ahová kívánkoztam. A kertben néhány fiatal vöröshagymát, pár liliomhagymát s egy csomó éretlen répát találtam. Mindezt felkapkodtam s azután keresztülmászva ott, ahol a fal egy része romokban hevert, folytattam utamat skárlát- és biborvörös fák között Kew felé. Mintha óriási vércseppekből álló fasoron mentem volna végig. Két gondolat ejtett hatalmába: minél több táplálékot szerezni s oly gyorsan, amint csak erőmtől telik, kisántikálni az üreg elátkozott, földietlen tájékából.
Valamivel odább, gyepes helyen, egy csomó gombát találtam s gyorsan fel is faltam. Távolabb, oly helyen, ahol rétek szoktak lenni, barnaszínű, sekélyen folydogáló vízhez értem. Amit eddig ettem, csak még jobban növelte éhségemet. Eleinte meglepett, hogy forró, száraz nyáron ily áradás van; de később rájöttem, hogy az áradást a vörösfű tropikus bujasága okozta. Ahol e rendkívüli növény vízre akadt, azonnal óriási nagyságúvá növekedett s összehasonlíthatatlan bujasággal tenyészett. Magvait egyszerűen beleszórták a Wey és a Themze vizébe s rohamos növése és óriási vízi lombjai rövid idő alatt kiszorították medréből mind a két folyamot.
Putneyben, mint később láttam, a híd csaknem beleveszett ebbe a fűhínárba és a Themze vize Richmondban is szélesen, sekélyen elárasztotta a hamptoni és twickenhami réteket. A fű nyomon követte a szétterpedő vizet, úgyhogy végül a Themze-völgy rombadőlt villái egyidőre belevesztek ebbe a vörös ingoványba, amely a Marsbeliek pusztításának nyomaiból is sokat eltakart.
De végül a vörösfű csaknem oly gyorsan elpusztult, amilyen gyorsan terjedt. Csakhamar áldozata lett egy pusztító kórnak, amelyet, mint a közvélemény tartja, a baktériumok egy fajtája okoz. A földi növények a természetes kiválás következtében ma már oly ellentálló képességre tettek szert e baktériumokkal szemben, hogy csak a legszívósabb küzdelem árán pusztulnak el; de a vörösfű oly rothadásnak eredt, mintha máris élettelen lett volna. Lombjai megfakultak, összezsugorodtak és törékenyekké váltak. A legcsekélyebb érintésre eltördelőztek s az ár, amely korai növésüket előidézte, a tengerbe sodorta maradványaikat, úgyhogy nyomuk sem maradt.
A vízhez érve, természetesen az volt első dolgom, hogy lecsillapítottam szomjúságomat. Hatalmasat ittam és azután ösztönszerűen a vörösfű lombját kezdtem rágni; de a vizenyős ágaknak egészségtelen érces ízük volt. Úgy találtam, hogy a víz annyira sekély, hogy bátran gázolhatok benne, bár a vörösfű akadályozta egy kissé lábaimat; de az ár a part felé egyre mélyebb lett, úgyhogy visszafordultam Mortlake felé. Arra törekedtem, hogy a villák, kerítések és lámpák romjai után igazodva, az országutat kövessem. Csakhamar ki is jutottam az áradásból s a Roehampton felé emelkedő dombon haladva, a putney-i mezőségre érkeztem ki.
Itt a rendkívüli, idegenszerű tájat ismerős táj pusztulásának képe váltotta fel. A terület nem egy része pusztító ciklonról tanuskodott. Jónéhány yardnyival odább pedig olyan területre értem, amelyen nyoma sem látszott a zavarnak. A házak redői szépen lebocsátva, a kapuk zárva, mintha a tulajdonosok egy napra elutaztak volna, vagy mintha a lakók nyugodtan aludtak volna belül. A vörösfű ritkább lett; s az utat szegélyező magas fákon nyoma sem volt a vörös folyondárnak. Eleséget hajszoltam a fák között; de semmit sem találtam. Betörtem néhány hallgatag házba is; de valamennyit régebben kifosztották már. A nappal többi részét egy bozótban töltöttem el, mert gyöngeségemben annyira kimerültem már, hogy nem tudtam utamat folytatni.
Emberi lényt és a Marsbeliek jelét az egész idő alatt nem láttam. Találkoztam két kiéhezett kutyával; de mind a kettő messze elkerülve futott előlem, amint közeledtem. Roehampton közelében láttam két emberi csontvázat, – nem hullát, hanem valósággal tisztára rágott csontvázat, – s az erdőben több macskának és tengerinyúlnak összezúzott és szétszórt csontjaira s egy juhkoponyára akadtam. Bár mindent a szájamba vettem s megpróbáltam rágcsálni, nem volt semmi a csontokon.
Napnyugta után tovább vonszoltam magam az országúton Putney felé, ahol, úgy gondolom, alaposan működhetett a hősugár. Roehamptonon túl egy kertben annyi éretlen burgonyára bukkantam, hogy éhségemet le tudtam csendesíteni. E kertből le lehetett látni Putneyre és a folyamra. A környék az esti homályban rendkívül vigasztalan képet nyujtott: fekete fák, fekete, elhagyott romok s lefelé a dombon a fűtől vöröslő kiáradt folyam ingoványa. S mindenütt – mély csend. Leírhatatlan rémület szállt meg, ha arra gondoltam, mily gyorsan következett be ez a vigasztalan változás.
Egy darabig azt hittem, hogy az emberi faj ki van irtva s hogy egyedül állok a világon, az utolsó élő ember. A Putney-dombnak csaknem a tetején újabb csontvázra akadtam, melynek kicsavart karjai néhány yardnyira hevertek a testtől. Tovább haladva, egyre jobban erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az emberi faj kiirtása, kivéve néhány olyan tévelygőt, aminő én voltam, a föld eme részén már tökéletesen megtörtént. A Marsbeliek, úgy gondoltam, tovább mentek, elhagyták az elpusztult vidéket, másfelé keresve táplálékot. Talán éppen most pusztították Berlint vagy Párizst, vagy az is lehet, hogy észak felé mentek…