Legelőször is jól bezártam a konyha és a mosogatókonyha közötti ajtót s csak azután mentem az éléskamrába. De az éléskamra üres volt; eltünt az eleség minden morzsája. Bizonyára a Marsbeli vitt el mindent az előtte való napon. E fölfedezésre eleinte kétségbeestem. A tizenegyedik és a tizenkettedik napon sem nem ettem, sem nem ittam.
Szám és torkom kiszáradt s erőm észrevehetően fogyott. Kétségbeesve, nyomorultan ültem a mosogatókonyha sötétjében. Eszem folyton az evésen járt. Azt hittem, megsüketültem, mert az a zajos mozgás az üreg tájáról, amelyhez már hozzászoktam, teljesen megszünt. Éreztem, hogy nem volna elég erőm odamászni zajtalanul a leshelyhez, mert különben oda mentem volna.
A tizenkettedik napon torkom már annyira égetett, hogy kockáztatva a Marsbeliek fellármázását, nekiestem a csatorna mellett álló nyikorgó szivattyúnak s felhajtottam két pohár fekete, poshadt esővizet. A víz nagyon felfrissített s mikor a szivattyúzás lármájára semmiféle kutató tapogató-szerv nem mutatkozott, egészen felbátorodtam.
E napokban sokat gondoltam, zavartan, össze-vissza, a tiszteletesre s halálának körülményeire.
A tizenharmadik napon még több vizet ittam, el-elszunnyadtam és összefüggéstelenül gondoltam hol az evésre, hol a menekülés határozatlan lehetőségeire. Valahányszor elszunnyadtam, irtóztató látomásokról álmodtam, a tiszteletes haláláról, vagy nagyszerű lakomákról: de alva úgy, mint ébren metsző kínokat éreztem, amelyek újra meg újra ivásra ösztönöztek. A fény, mely a mosogatókonyhába beszűrődött, nem volt már szürkés, hanem vöröses. Zavaros képzeletemnek úgy tetszett, mintha vérszínű lett volna.
A tizennegyedik napon kimentem a konyhába. Meglepetve láttam, hogy a vörösfű lombjai a lyukon keresztül belenőttek a falba, a konyha félhomályát bíborszínű homályra változtatva.
A tizenötödik napon korán reggel történt, hogy különös ismerős zajt hallottam a konyhából. Figyeltem s megállapítottam, hogy valami kutya szaglász és kapargál ott. A konyhába mentem s láttam, hogy egy kutya bedugta az orrát egy repedésen keresztül a vörös lombok között. Ez a látvány nagyon meglepett. Amint megérzett, vakkantott egyet.
Arra gondoltam, hogyha valamiképpen szépszerével be tudom csalni, talán képes leszek megölni s megenni. Megölni mindenesetre tanácsos volna, hogy magára ne vonja a Marsbeliek figyelmét.
Közelebb csúsztam s nyájasan megszólítottam: «Kutyuskám!» de erre hirtelen visszarántotta a fejét és eltünt.
Hallgatóztam, – nem voltam süket, – de az üreg, most már bizonyos voltam benne, csendes volt. Mintha szárnysuhogást és rekedt károgást hallottam volna; de ez volt az egész.
Jódarabig szorosan a leshely mellett feküdtem; de arra nem volt bátorságom, hogy a vörös növényt, amely a lyukat elsötétítette, félretoljam. Egyszer vagy kétszer gyönge tipegést hallottam, mintha a kutya lábai lépkedtek volna ide-oda a homokban, mélyen alattam, és több volt a madárhang is; de ennyi volt az egész. Jósokára, miután a csend bátorságot öntött belém, kitekintettem.
Az üregben nem volt más élőlény, mint egy sereg varjú, az egyik szögletben ugráltak és veszekedtek azoknak vázai fölött, akiket a Marsbeliek elfogyasztottak. Bámészkodva körülnéztem és alig akartam hinni szemeimnek. Valamennyi gépezet eltávozott. Kivéve az egyik sarokban emelkedő szürkés-kék porrakást, néhány aluminium-rudat a másik sarokban, a fekete madarakat s a megölt emberek csontvázait, nem volt más előttem, mint egy üres, kerek üreg a homokban.
Lassan keresztülbujtam a vörösfüvön és fölegyenesedtem a törmelék tetején. Mindenfelé elláthattam, csak hátam mögé, észak felé, nem; de sem Marsbeli, sem Marsbeli nyoma nem volt látható. Az üreg lábaim előtt nyúlt a mélybe, meredeken; de kissé odébb használható, lejtős út vezetett a romhalmazból fel a romok tetejére. A menekülés ideje bekövetkezett. Remegni kezdtem.
Egy darabig tétováztam; de végre kétségbeesett elhatározással, mialatt szívem hevesen vert, felkapaszkodtam a romhalmaz tetejére, amely oly hosszú ideig maga alá temetett volt.
Újra körülnéztem. Észak felé sem volt Marsbeli látható.
Mikor utoljára láttam a nap világa mellett Sheennek ezt a részét, kényelmes fehér és vörös házak kanyargó uccája nyúlt el előttem, amelyet számtalan árnyas fa tarkított. Most összetörött tégla-, föld- és kavicshalmon álltam, amelyet térdig érő, kaktuszhoz hasonló vörös növény borított, a nélkül, hogy gyökereinek csak egyetlen egy földi növény is útját állta volna. A közelemben levő fák barnák és élettelenek voltak; de távolabb vörös fonalak hálózata fonta körül a még élő törzseket.
A szomszédos házak mind romokban álltak; de egyik sem égett el. Néhol két emeletnyi magasságban is állottak a falak, bezúzott ablakokkal és törött ajtókkal. A vörösfű buján tenyészett a tető nélküli szobákban. Alattam nyílt a nagy üreg, melyben a varjak verekedtek a hulladékért. Számtalan másfajta madár ugrált mindenfelé a romok között. A távolban sovány macska kuporgott, lesben egy fal mentén; de emberek nyomainak híre-hamva sem volt. A napfény ragyogása szinte megvakította a börtön sötétségéhez szokott szememet; az égbolt kék színben izzott. A vörösfüvet, amely minden talpalatnyi szabad földet beborított, gyönge szellő ingatta szeliden. S végül – mily édes volt a szabad lég!