Világok harca: Mars-lakók a földön · H. G. Wells (translated by Lajos Mikes)

Chapter 21: A tiszteletes halála

Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani, visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem. Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy palack burgundit ragadtak meg.

Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a padlóra s összetörött. Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős fegyelmet fogok tartani.

Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet. Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha végtelen hosszú idő lett volna.

Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem, sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak, sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.

Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni, hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége és őrültsége óvott és erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.

A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.

– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom: tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és nyomorultaknak…

Majd hirtelen átcsapott az eleségre, amelytől eltiltottam. Kért, könyörgött, sírt és végül fenyegetőzött. Elkezdett hangosabban beszélni; kértem, ne tegye. Észrevette, hogy ezzel hat reám; fenyegetőzni kezdett hát, hogy kiabálni fog és ránkszabadítja a Marsbelieket. Eleinte megijedtem ettől; de a legkisebb engedmény hihetetlenül csökkentette volna a menekülés reménységét. Nem engedtem hát neki, bár nem voltam bizonyos benne, nem teszi-e meg, amivel fenyegetett. De aznap, annyi bizonyos, nem tette meg. Csaknem az egész nyolcadik és kilencedik napon keresztül folyton emelkedő hangon fenyegetőzött, könyörgött; közbe-közbe megeredt félig értelmetlen s mindig vizenyős bűnbánatának csatornája, azért, hogy az Urat renyhén, tettetve szolgálta. Valósággal szánalomra gerjesztett. Majd egy darabig aludt és azután újult erővel kezdte, oly hangosan, hogy kénytelen voltam megakasztani.

– Legyen csendben! – könyörögtem.

Térdére emelkedett, mert eddig a rézedények mellett ült a sötétségben.

– Nagyon is sokáig voltam csendben, – szólt oly hangon, amelynek okvetlenül el kellett hallatszania az üregig, – és most sajátmagam ellen kell tanuskodnom. Jaj e hitetlen városnak! Jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! a föld lakóinak!

– Elhallgasson! – szóltam, talpra ugorva s rettegve, hogy a Marsbeliek meg találnak hallani bennünket. – Az Isten szerelmeért…

– Nem! – kiáltotta a tiszteletes torkaszakadtából, szintén felállva s karjait kiterjesztve. – Beszélek! Az Úr szava nehezedett rám.

Három lépéssel a konyhaajtóhoz ugrott.

– Magam ellen kell tanuskodnom. Megyek. Már nagyon is sokáig késlekedtem.

Kinyujtottam kezemet és levettem a falon függő nagy konyhakést. Egy pillanat mulva utána ugrottam. Félelmemben kegyetlen lettem. A konyha közepe táján utólértem. Az emberszeretet végső fellobbanásában megfordítottam a kés pengéjét s vastag nyelével sujtottam le rá. Arccal előre bukott, hosszában a földre. Megbotlottam benne s lihegve megálltam. Csendesen feküdt.

Hirtelen zajt hallottam kívülről, leváló vakolat zuhanását s a háromszögletű nyílás a falban elsötétedett. Felnéztem s láttam, hogy az egyik munkagép alsó felülete közeledik lassan a lyukhoz. Egyik megragadásra szolgáló karja a romok közt mozgott ide-oda; egy másik karja pedig az utat tapogatta a lehullott gerendák fölött. Kővé meredve bámultam rá. Egy üveglemezfélén keresztül, a test széléhez közel, egy Marsbeli arcát és szúrós, nagy, fekete szemeit láttam, majd egy tapogató-szerv hosszú érckígyója nyúlt be, lassan tapogatózva, a lyukon keresztül.

Erőlködve megfordultam, keresztülbotorkáltam a tiszteletesen és megálltam a mosogatókonyha ajtajában. A tapogató-szerv körülbelül két yardnyi hosszúságban bent volt már a szobában, ahol furcsa, hirtelen mozdulatokkal ide-oda tekergett. Egy darabig lebűvölve álltam e lassú, rángatózó mozgás láttára. Majd halk, rekedt kiáltással keresztültörtettem a mosogatókonyhán. Minden tagom remegett; alig tudtam megállni lábamon. Kinyitottam a fáskamra ajtaját s megállva a sötétségben, a gyöngén megvilágított ajtón át a konyhába bámultam s hallgatóztam. Vajjon meglátott-e a Marsbeli? Mit csinálhatott most?

Valami nagyon nyugodtan ide-oda mozgott a konyhában: újra meg újra nekiütődött a falnak s mozgás közben gyönge érczörgést hallatott, mint mikor a karikára fűzött kulcsokat megrázzák. Majd hallottam, amint valami súlyos test – sajnos, nagyon is jól tudtam, mi – vonszolódott a konyha padlóján keresztül a nyílás felé. Ellenállhatatlanul vonzott valami, hogy az ajtóhoz kússzak, ahonnan kileskelődtem a konyhába. Láttam, amint a százkarú munkagépben ülő Marsbeli a külső nap fényében ragyogó háromszögű nyílásban a tiszteletes fejét vizsgálta. Egyszerre arra gondoltam, hogy annak az ütésnek a nyomáról, amelyet én mértem rá, rá fog jönni az én jelenlétemre.

Visszamásztam a fáskamrába, magamra csuktam az ajtaját s amily zajtalanul csak lehetett, elkezdtem a sötétségben, amennyire csak tudtam, elrejtőzködni a fadarabok és a szén között. Közbe-közbe mereven hallgatóztam, nem dugta-e keresztül a Marsbeli tapogatóját újra a nyiláson.

Nemsokára újra hallatszott a gyönge érccsörgés. Szinte láttam, amint lassan tapogatózik a konyhában. Csakhamar közelebbről hallottam a mosogatókonyhából, amint megítélhettem. Azt gondoltam, nem lesz elég hosszú ahhoz, hogy hozzám elérjen. Nem fogytam ki az imádságból. Mellém ért, gyöngén kaparászva a fáskamra ajtaja körül. Csaknem elviselhetetlen, végtelennek látszó várakozás következett; majd hallottam, amint a kilincset tapogatta. Megtalálta az ajtót! A Marsbeli ismerte az ajtót!

Talán egy percig kínlódhatott a zárral s azután kinyílt az ajtó.

A sötétségben éppen hogy kivehettem, amint a tapogató-szerv – legjobban elefántormányhoz hasonlítva – felém tekergett, megérintve s megvizsgálva a falat, a szenet, a fát és a kamra tetejét. Mintha valami fekete féreg mozgatta volna ide-oda vak fejét.

Egyszer még a csizmám sarkát is megérintette. Hajszál híja volt, hogy fel nem sikoltottam; beleharaptam a kezembe. Egy ideig elcsendesedett. Azt képzelhettem, hogy visszahúzódott. Egyszer csak hirtelen koppanással megkapott valamit – már azt hittem, hogy engemet! – s úgy látszott, távozik a kamrából. Az első pillanatban nem voltam bizonyos benne, mi történt. Bizonyára elvitt egy széndarabot, hogy megvizsgálja.

Éltem az alkalommal s kissé megváltoztattam helyzetemet, mert már szinte görcs fogott el; azután hallgatóztam. Szenvedélyes imákat suttogtam biztonságomért.

Csakhamar hallottam, hogy a lassú, óvatos zaj újra felém közeledik. Lassacskán nyomult közelebb, közelebb, kaparászva a falakon és tapogatva a bútorokat.

Miközben bizonytalanul várakoztam, a tapogató-szerv élesen odaütődött a kamra ajtajához és bezárta. Hallottam, hogy bemegy az éléskamrába. A kétszersült dobozok megzörrentek, egy palack összetört és azután erős ütés érte a fáskamra ajtaját. Erre csend következett, amely végtelennek tetsző várakozásba olvadt bele.

Eltávozott?

Végre föl kellett tennem, hogy el.

Nem jött be többé a mosogatókonyhába, de én az egész tizedik napon ott hevertem a szűk sötétségben, szén és fa közé temetve s nem volt bátorságom még arra sem, hogy kimásszak vizet inni, bár rettenetesen szomjaztam. Bekövetkezett a tizenegyedik nap, mielőtt ennyire kimerészkedtem biztos helyemről.