Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő veszély fenyegetett, a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért. Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.
Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más, mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak. Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak keveset aludt.
Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog, fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította. De azok közül a ravasz találékonysággal telt, gyönge emberek közül való volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény, gyűlölködő lelkek.
Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz az irgalom.
S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás munkájukat az üregben.
Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul levő kerek medencébe.
Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami más tartály felé irányította, amelyet a kékes porsánc elfödött szemeim elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.
E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az élőlények.
Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva, hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem, keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek, minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket; s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon. A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.
Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek elnyujtott örömujjongása volt hallható…
Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.
Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni; de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra tudtam venni helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék, úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.
Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról, hogy utat ásva meneküljünk.
Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem abban, hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.
Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt. Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép éles csengésétől, egészen csendes is volt.
Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot. Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra. Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.