Végre bekövetkezett az éjszaka, mikor az első csillag lehullott. Reggel felé vált láthatóvá, amint Winchester fölött kelet felé suhant, lángvonalat írva le magasan a levegő-égben. Száz meg száz ember látta és bizonyára mindenki közönséges hullócsillagnak tartotta. Albin leírása szerint néhány másodpercig izzó zöldes sávot hagyott maga után. Denning, aki a meteor-kérdésben legnagyobb tekintélyünk, azt állította, hogy kilencven vagy száz mérföldnyi magasságban tűnt fel először s mintegy száz mérföldnyi távolságban hullott le tőle kelet felé a földre.
Én ebben az órában otthon voltam, munkámon dolgozva; de bár ablakaim Ottershaw felé nyíltak s redői fel voltak húzva (mert akkoriban szerettem az éjszakai mennyboltozatra fel-feltekinteni), a hulló csillagból nem láttam semmit. Ám bizonyos, hogy az a valami, aminél különösebb dolog sohasem jutott a külső térből a földre, akkor hullott le, mikor ott ültem s láthattam volna én is, ha éppen akkor találok föltekinteni, mikor alázuhant. Azok közül, akik látták repülni, néhányan azt mondják, hogy útjában sziszegő hangot hallatott. Én azonban ebből sem hallottam semmit. Berkshireban, Surreyben és Middlesexben sok ember látta lehullani; de legfölebb annyit gondolhattak, hogy valami meteor volt. Úgy látszik, senki sem nyugtalankodott annyira, hogy még az éj folyamán elindult volna fölkeresni a lehullott tömeget.
De szegény Ogilvy, aki látta a lehulló csillagot, s meg volt győződve arról, hogy egy meteorkő fekszik valahol a Horsell, Ottershaw és Woking között elnyuló réten, jókor reggel azzal a szándékkal kelt föl, hogy a meteorkövet megtalálja. Megtalálni meg is találta, mindjárt virradat után, a homokbányák közelében. A lövedék ereje óriási üreget fúrt a földbe és a kavicsos homokot szétröpítette mindenfelé, úgy hogy a mezőséget mintegy másfél mérföldnyi kerületben apró homokbuckák borították. A hangafű kelet felé tüzet fogott és keskeny, kékes füstszalag szállt fölfelé a virradatban.
A lehullott tárgy maga csaknem teljesen homokba temetve feküdt egy fenyőfa szétszóródott szilánkjai között, amelyet zuhanása közben darabokra hasított. Födetlen része óriási, tömör hengerhez hasonlított. Felületét vastag, pikkelyszerű, sötétes kéreg borította, átmérője harminc yard lehetett. Ogilvy közeledett a tömeghez, melynek nagysága s még inkább alakja nagyon meglepte, mert a legtöbb meteorkő többé-kevésbbé teljesen gömbölyű szokott lenni. A tömeg azonban légi utjától még oly forró volt, hogy Ogilvy nem igen közeledhetett hozzá. A hengerből zizegő hang hallatszott; de Ogilvy, aki ekkor még nem is gondolt arra, hogy a tömeg talán üres, azt hitte, hogy ez a hang a felület egyenlőtlen lehűléséből ered.
Megállt az üreg szélén, amelyet a lehullott tömeg fúrt magának s elcsodálkozott ezen a különös jelenségen. Főleg a szokatlan szín és alak volt az, ami meglepte; de ekkor még csak homályosan sejtette, hogy ez a valami nem véletlenül érkezett földünkre. A kora reggel csodálatosan csendes volt s a nap, amint fénye éppen a Weybridge felé emelkedő fenyőkre esett, már melegen kezdett sütni. Ogilvy úgy emlékezett, hogy egész reggel nem hallott madárcsicsergést. Szellő sem rezdült. A salakkal borított hengerből eredő gyönge morgás volt az egyetlen hang, amelyet hallott. Teljesen egyedül volt a mezőségen.
Egyszerre csak megütődve látta, hogy a meteort fedő hamukéreg szürkés salakjának egy része a henger végének köralakú széléről lepottyant. Apró darabokban potyogott le a homokra. Hirtelen egy széles darab vált le s oly éles zajjal ütődött a földhöz, hogy Ogilvynak elállt a lélekzete.
Az első pillanatban alig tudta elképzelni, mit jelenthet ez s bár a forróság iszonyú nagy volt, lemászott az üregbe, szorosan a sötét test mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Még akkor is azt gondolta, hogy a test kihűlése okozta, amit látott; csak az zavarta ezt a gondolatot, hogy a hamu csupán a henger végéről potyogott le.
De ekkor észrevette, hogy a henger köralakú teteje, bár nagyon lassan, körben forog. Oly lassan mozgott, hogy észre sem vette volna, ha meg nem jegyez magának egy fekete pontot, amely öt perccel előbb szemben volt vele és most a terület tulsó felére került. Még most sem igen tudta a dolgot megérteni; de egyszerre tompa, csikorgó hangot hallott s látta, hogy a fekete pont körülbelül egy hüvelykkel ugrik előre. Most hirtelen világosság gyulladt ki agyában. A henger csinálmány volt, belül üres és a vége lecsavarható! Valami csavarta a henger belsejében a födelet!
– Nagy Isten! – szólt Ogilvy. – Egy vagy több ember van benne! Félholtra sülve! Menekülni próbálnak!
S egyszerre, villámgyors gondolatugrással, kapcsolatba hozta a hengert a Marson észlelt lobbanásokkal.
Az a gondolat, hogy élőlény van a hengerbe bebörtönözve, oly rettenetesen hatott reá, hogy a forróságról megfeledkezve, a henger felé rohant, segíteni a forgatásban. De szerencsére, a fénytelen hősugárzás megállította útjában, mielőtt kezét a még mindig izzó fémen megégethette volna. Egy pillanatig határozatlanul állt, majd megfordult, kimászott az üregből s vad futásnak eredt Woking felé. Körülbelül hat óra lehetett. Egy fuvarossal találkozott, akivel meg akarta magát értetni; de előadott meséje s külső megjelenése – kalapja az üregbe esett volt – oly vad benyomást tett a fuvarosra, hogy ez egyszerűen tovább hajtott. Nem jutott eredményre a pincérrel sem, aki éppen a vendéglő ajtait nyitogatta, a horselli híd mellett. A fickó azt gondolta, hogy valami szabadon járó őrülttel van dolga s rá akarta csukni a söntést. Ez kijózanította őt egy kissé és mikor meglátta kertjében Hendersont, a londoni újságírót, átkiáltott a palánkon s vigyázott, hogy jól megértesse vele magát.
– Henderson, – kezdte, – úgy-e látta mult éjjel azt a hulló csillagot?
– Nos? – felelt Henderson.
– Most ott fekszik künn a horselli réten.
– Uram Istenem! – szólt Henderson. – Lehullt egy meteor! Nem baj!
– Csakhogy ez nem közönséges meteor ám! Ez egy henger, mesterségesen előállított henger, jól értsen meg! És valami van benne.
Henderson, ásóját kezében tartva, fölegyenesedett.
– Micsoda? – kérdezte újra, mivel félfülére süket volt.
Ogilvy mindent elmondott neki, amit látott. Henderson egy pillanatig elgondolkozott. Majd eldobta ásóját, magára kapta kabátját és kijött az országútra. A két férfi visszasietett együtt a rétre, ahol a henger még ugyanabban a helyzetben feküdt. De belsejében a zaj már megszűnt, s a henger teste és födele között keskeny, fénylő fémkör látszott. A résen keresztül gyönge sziszegéssel levegő áramlott be vagy ki.
Hallgatództak, kopogtattak egy bottal a pikkelyes kéregen s mivel nem kaptak feleletet, abban állapodtak meg, hogy a belül lévő egy vagy több ember eszméletlen vagy halott.
Természetesen egyikük sem tudott semmit sem csinálni. Vigasztaló, biztató szavakat kiabáltak s visszasiettek a városba újabb segítségért. Furcsák lehettek, amint homokosan, izgatottan, rendetlenül rohantak a ragyogó napfényben, végig a kis uccán, ahol éppen az üzleteket s a hálószobák ablakait nyitogatták. Henderson azonnal a vasúti állomásra sietett, hogy megtáviratozza a nagy eseményt Londonba. Az újságok közleményei előkészítették már az emberek lelkét a gondolat befogadására.
Nyolc órakor már egy csapat gyerek és munkanélküli indult a rétre, megnézni a «Marsról érkezett halottak»-at. Az esemény híre ebben az alakban terjedt tovább. Én először az újságkihordó fiútól értesültem róla, mikor háromnegyed kilenc tájban kimentem, hogy átvegyem Daily Chronicle-omat.
Természetes, hogy megijedtem s egy percet sem vesztve, siettem ki, keresztül az ottershawi hidon, a homokbányákhoz.