Evés után visszamásztunk a mosogatókonyhába. Itt bizonyára újra elszunnyadtam, mert mikor hirtelen felriadtam, egyedül voltam. A zakatolás és a rázkódás fárasztó kitartással folytatódott. Susogva többször szólítottam a tiszteletest s végre a konyhaajtó felé botorkáltam. Még nappal volt s a tiszteletes a szoba túlsó végén állt, a háromszögletű lyukhoz támaszkodva, amely a Marsbeliekre nyílt. Vállait úgy felhúzta, hogy a fejét nem láthattam.
Különféle zajt hallottam, mintha valami gépezet működött volna. A zakatoló dörömbölésekre meg-megrázkódott minden. A fal nyílásán keresztül egy fa tetejét láttam, amely a csendes esti égbolt aranyos, meleg kékségével érintkezett. Egy pillanatig mozdulatlanul néztem a tiszteletest, azután mászva közeledtem feléje, a legnagyobb óvatossággal lépkedve a padlót borító cseréptörmelék között.
Megérintettem a tiszteletes lábát, mire úgy megriadt, hogy egy csomó vakolat kívül levált a falról s hangos zuhanással a földre hullt. Megragadtam karját, attól tartva, hogy felkiált s jóideig mozdulatlanul lapultunk meg mind a ketten. Majd megfordultam, hogy megnézzem, mennyi maradt állva védővárunk falaiból. Ahol a vakolat levált, merőleges repedés támadt a romhalmaz között, úgyhogy egy gerendán óvatosan felhúzódva, a résen keresztül kinézhettem arra felé, ahol a mult éjjel nyugodt külvárosi országút húzódott. Valósággal óriási változás tűnt szemembe.
Az ötödik henger mindenbizonnyal a kellő közepébe zuhant annak a háznak, amelybe először behatoltunk. Az épület eltűnt, teljesen porrá zúzódott és szétszóródott a lökés erejétől. A henger sokkal mélyebben feküdt az eredeti alapzatnál, egy mély üregben, amely már sokkal nagyobb volt, mint az az üreg, amelybe Wokingban belepillantottam. Az üreg körül, a rettenetes zuhanás erejétől, a szó szoros értelmében szétfröccsent a föld s halmokba tornyosodott, amelyek elrejtették szemem elől a szomszédos házakat. Éppen olyan volt, mint mikor hatalmas kalapácsütés sujt az iszap közé. A mi házunk hátrafelé omlott össze. Homlokzata, még a földszinten is, teljesen romba dőlt; a konyha és a mosogatókonyha véletlenül megmaradt, iszapos romok közé temetve; óriási földtömegek zárták körül minden oldalról, csak a henger felé nyíló rész maradt szabadon s ez irányban valósággal a szélén függtünk annak a nagy köralakú üregnek, amelynek készítésével foglalkoztak a Marsbeliek. A heves zakatolás hátunk mögül hangzott s újra meg újra ragyogó zöldes gőz szállt a magasba, mint valami fátyol, az előtt a kis nyílás előtt, ahonnan leskelődtünk.
A henger az üreg közepén már megnyílt s az üreg túlsó szélén az összezúzott s kavicshalmokkal födött bokrok között az esti égboltozat felé meredve állt az egyik hatalmas hadigép. Gazdája nem volt benne. Eleinte, bár helyes lett volna, hogy először ezt írjam le, alig vettem észre az üreget és a hengert. Eleinte alig láttam egyebet, mint valami rendkívül módon csillámló gépezetet, amely az üreg készítésével volt elfoglalva és néhány különös teremtményt, amelyek lassan, kínosan mászkáltak az üreg közelében levő földhányásokon.
A gépezet ragadta meg először a figyelmemet. Azóta munkagépnek nevezik az effajta gépezetet és bonyolult szerkezetének tanulmányozása rengeteg erőfeszítésre ingerelte már az emberi találékonyságot. Amint rám virradt, eleinte valami ércpók benyomását tette reám, amelynek öt csuklós, könnyen mozgó lába és számtalan tagozott emeltyűje és rúdja van; testéből pedig ragadozásra való tapogatószervek nyúlnak ki. Karjai legnagyobbrészt össze voltak húzva, de három hosszú tapogatójával egy csomó rudat, lemezt és gerendát halászott ki a hengerből, amelyek a henger burkolatát töltötték ki és nyilván a henger falainak erősítésére szolgáltak. Amit kivett, a magasba emelte és azután letette a háta mögött levő tisztásra.
Mozgása oly gyors, oly bonyolult és oly tökéletes volt, hogy eleinte, bár ércfényben csillámlott, nem is tartottam gépezetnek. A hadigépek is effajta gépek voltak és bámulatosan működtek; de a munkagéphez fogható dolgot nem ismerünk. Aki nem látta soha ezeket az ércszerkezeteket s csak a művészek rosszul elképzelt utánzásaira vagy a magamfajta szemtanúk tökéletlen leírására támaszkodik, az alig nyerhet tiszta képet erről az eleven valamiről.
Jól emlékszem különösen egyre azok közül a röpiratok közül, amelyek mingyárt kezdetben megpróbáltak beszámolni a háborúról. Ebben a röpiratban volt egy illusztráció is. A művész nyilván futólag tanulmányozta az egyik hadigépet, de ezzel véget is ért a tudománya. A hadigépeket úgy mutatta be, mint födött, merev háromlábakat minden hajlékonyság vagy finomság nélkül s a benyomásuk monoton és teljességgel megtévesztő volt. Ennek a röpiratnak igen nagy volt az olvasóközönsége s én éppen ezért említem, hogy figyelmeztessem erre az olvasókat. A röpirat hadigépei époly kevéssé hasonlítottak a működésben levő Marsbeliekhez, mint a bábuk az élő emberekhez. Véleményem szerint a röpirat sokkal jobb lett volna e nélkül az illusztráció nélkül.
Eleinte, mint már említettem, a munkagépet nem is tartottam gépnek, hanem inkább valami csillámló burkolattal borított rákfajta teremtménynek, melynek agyrészét az a Marsbeli képviselte, aki finom tapogató szerveivel a gépezet mozgását irányította. De csakhamar szemembe ötlött, hogy époly szürkésbarna, fényes, bőrszerű páncél födi, mint az üreg túlsó szélén csúszó-mászó többi testeket, mire sejteni kezdtem ennek az ügyes munkának valódi mivoltát. Amint ennyire jutottam, érdeklődésem a többi lény felé, a valóságos Marsbeliek felé fordult. Futólag láttam volt már őket, úgyhogy az első undorító benyomás nem zavarta többé megfigyelésemet. Azonkívül rejtve voltam, mozdulatlanul álltam s nem volt semmi okom a sietésre.
Most láttam, hogy képzelni sem lehetett náluk földietlenebb teremtményeket. Rengeteg kerek tömegek – vagy inkább fejek – voltak. Minden tömeg átmérője négy láb lehetett. A kerek testeken elől arc volt. Az arcon nem voltak orrlyukak; úgy látszik, a Marsbelieknek csakugyan nem is volt semmiféle szaglóérzékük; hatalmas fekete szempár s ez alatt húsos csőrféle látszott az arcon. A fej vagy test hátulján – alig tudom, hogy nevezzem – egyetlen szűk, dobhártyaszerű felület volt, melyről később a boncolás megállapította, hogy fül. A mi sűrűbb levegőnkben azonban alig vehették hasznát. A száj körül tizenhat, csaknem ostorszerű, nyulánk tapogató-szerv helyezkedett el két nyolcas csomóban. E csomókat később Howes professzor, a kiváló anatómus, sokkal megfelelőbben kezeknek nevezte. Mikor először láttam a Marsbelieket, mintha csakugyan iparkodtak is volna e kezek segélyével fölemelkedni, csakhogy ez, tekintettel a földi viszonyok között megnövekedett súlyukra, természetesen nem sikerült nekik. Észszerűen föltehetjük, hogy a Marson nagy könnyűséggel járhattak-kelhettek rajtuk.
Itt jegyzem meg, hogy belső szervezetük, mint a későbbi boncolás kimutatta, csaknem épily egyszerű volt. Szervezetük legnagyobb része az agy volt, melyből hatalmas idegek ágaztak ki a szemekbe, a fülbe és a tapogatószervekbe. A bonyolódott tüdőbe torkollott a száj, volt továbbá szívük és véredényzetük. A külső bőr görcsös rángatózása elárulta, hogy a tüdő a sűrűbb légkörben s a föld nagyobb gravitációs vonzásában kínosan működik.
Ennyiből állt a Marsbeliek egész szervezete. Csodálatos, legalább nekünk embereknek, hogy a bonyolódott emésztési szervnek, amely a mi testünknek főrésze, a Marsbeliek szervezetében nyoma sem volt. Csupa fej voltak, csupa fej; beleik nem voltak. Nem ettek s még kevésbbé emésztettek. E helyett más teremtmények friss, élő vérét befecskendezték saját ereikbe. Magam is láttam ezt, mint a kellő helyen meg is fogom említeni. Azonban, bárha finnyásnak fogok is feltűnni, nem vagyok képes leírni azt, amit nem tudtam végignézni sem. Legyen elég annyi, hogy még élő állatoknak, legtöbbször emberi lénynek a vérét fecskendezték be kis cső segítségével közvetlenül a befogadó ér-csatornába…
Kétségtelen, hogy ennek puszta gondolata is visszataszító reánk nézve; de ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, mily visszataszítók lehetnek valami értelmes tengeri nyúlra nézve a mi húsevő szokásaink.
A befecskendezés alkalmazásának fiziológiai előnyei tagadhatatlanok, ha arra a rettenetes emberi idő- és erőpusztításra gondolunk, amelyet az evés és az emésztési folyamat okoz. Testünk fele oly mirigyekből, csövekből és szervekből áll, amelyek avval vannak elfoglalva, hogy a legkülönbözőbb táplálékot vérré változtatják. Az emésztési folyamat s ennek hatása az idegrendszerre aláaknázza testi erőnket és befolyásolja kedélyállapotunkat. Az emberek boldogan vagy nyomorultan járnak-kelnek a szerint, amint egészséges vagy beteg a májuk, vagy épek a gyomormirigyeik. A Marsbeliek a kedélyállapot és az izgalom mindeme szervi hullámzásától meg vannak mentve.
Bizonyos, hogy nagy előszeretettel táplálkoztak emberi vérből. Ezt részben megmagyarázzák azoknak az áldozataiknak a maradványai, akiket a Marsból hoztak magukkal tápláléknak. Ezek a teremtmények, kezeinkbe került összezsugorodott maradványaikból ítélve, kétlábúak voltak. Porhanyós, sziliciumos csontvázuk csaknem a sziliciumos szivacsok vázához hasonlított. Gyönge izomzatuk volt. Hat láb magasak lehettek. Kerek, emelt fejük volt, s nagy szemeik csontos üregekben feküdtek. Úgy látszik, a Marsbeliek kettőt-hármat hoztak magukkal minden hengerben s valamennyit megölték, mielőtt a földre érkeztek. Mindegy volt e kétlábúakra nézve, mert a mi bolygónkon, amint próbáltak volna fölegyenesedni, testük minden csontja összeroppant volna.
Itt, ahol e leírással foglalkozom, kiegészítésül elmondok oly további részleteket is, amelyekről ez időben ugyan még nem volt tiszta fogalmunk, de amelyek nagyban elősegítik azt, hogy aki a Marsbelieket nem ismeri, tisztább képet alkothasson magának e támadó lényekről.
Három más rendkívüli fiziológiai különbség is volt közöttük és közöttünk. Szervezetük nem ismerte az alvást épúgy, mint az emberi szív. Mivel az izomzat mechanizmusának felhasznált erejét nem kellett pótolniok, az alvást, az életnek ezt az időszakos megszünését nem ismerték. Úgy látszik, fáradtságot egyáltalában nem, vagy csak igen kis mértékben éreztek. A földön sohasem mozoghattak erőlködés nélkül, de azért mindvégig folytonos tevékenységben voltak. Huszonnégy óra alatt huszonnégy órát dolgoztak, körülbelül úgy, mint a földi lények közül a hangyák.
Másodszor s ez a nemi különbségek világában fölötte csodálatosnak tetszik, a Marsbeliek teljesen nemnélküliek voltak s így nem volt bajuk azokkal a viharos izgalmakkal sem, amelyekből a nemi különbség folytán bőven kijut az embereknek. Most már bizonyos, hogy a háború alatt csakugyan született a földön egy kis Marsbeli is. Mikor ráakadtak, oda volt nőve szülőjéhez, részben kicsirázva belőle, úgy, mint kicsiráznak a fiatal liliomhagymák, vagy az édesvízi polip-újszülöttek.
Az emberből és általában véve valamennyi magasabbrendű földi állatból a szaporodásnak ez a módja kiveszett; de bizonyos, hogy földünkön is ez volt a kezdetleges szaporodási mód. Az alsóbbrendű állatoknál, fel egészen a gerincesekhez legközelebb álló zsákpuhányokig, mind a két szaporodási mód előfordul egymás mellett; de végül a nemi szaporodás teljesen kiszorította a másik módot. A Marson ellenben nyilvánvalóan éppen a megfordított folyamat játszódott le.
Érdemes felemlíteni, hogy egy félig-meddig tudós hírében álló filozofáló író, jóval a Marsbeliek megjelenése előtt, az emberi szervezetnek oly átalakulását jósolta meg a messze jövendőben, amely nem nagyon tér el a Marsbeliek tényleges szervezetétől. Jövendölése, emlékszem, 1893 novemberében vagy decemberében jelent meg az azóta megszűnt Pall Mall Budget-ben és emlékszem arra is, hogy a Punch nevű Mars-korszak előtti folyóirat ki is csúfolta. Kimutatta az illető – bolondozó, tréfás hangon, – hogy a mechanikai készülékek tökéletesülése fölöslegessé teszi a lábakat, a kémia fejlődése pedig az emésztést; hogy olyanféle szervek, aminő a haj, a külső orr, a fog, a fül, az áll, nem lesznek többé lényeges részei az emberi lénynek s hogy a természetes kiválasztás a messze jövendőben állandóan korcsosítani fogja ezeket a szerveket. Csak az agyvelő marad továbbra is lényeges kellék. A test részei közül csak a kéznek van kilátása arra, hogy megmarad, mint «az agy tanítója és végrehajtó közege». Míg a test többi része elsorvad, a kéz egyre nagyobb lesz.
Ebben a tréfás jövendölésben sok az igazság és például kétségtelen, hogy a Marsbeliek szervezetének állati oldalát az értelem csakugyan tökéletesen elnyomta. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Marsbeliek némileg hozzánk hasonló lényekből származtak, oly módon, hogy testük többi részének rovására agyuk és kezeik fokozatosan kifejlődtek, az utóbbiak végül a finom tapogatószervek két csomójává alakulván át. Agyvelejük, test híján, természetesen fölötte önző, értelmes lénnyé vált, melyben nyoma sincs az emberi lény érzelmi alapjainak.
A harmadik jelentős különbség e teremtmények szervezete és az emberi szervezet között olyan volt, amelyet az első tekintetre valószínűleg a legtöbb ember alárendelt jelentőségű részletkérdésnek lett volna hajlandó tekinteni. Mikroorganizmusok, amelyek a földön annyi kínt és bajt okoznak, vagy sohasem voltak a Marson, vagy a Marsbeli egészségügyi tudomány már évezredekkel előbb végleg kipusztította őket. Száz meg száz baj, a földi lázak és ragályok, a sorvadás, a rákbajok, a kelések és más effajta betegségek sohasem zavarták életük folyását. És ha már a Marsbeli és a földi élet különbségeiről beszélek, célzok itt röviden azokra a furcsa sejtelmekre is, amelyeket a «vörösfű» támasztott.
A Mars növényvilágának uralkodó színe nyilvánvalóan nem zöld, hanem élénk vérvörös. Bizonyos, hogy a magvakból, amelyeket a Marsbeliek szándékosan vagy véletlenül magukkal hoztak, minden egyes esetben vörös színű növényzet csirázott ki. De csak egyetlen Marsbeli növény bírta többé-kevésbbé eredményesen a versenyt a földi növényfajokkal. S ez az, amelyet a nép «vörösfű»-nek nevez. A vörösfű kérészéletű folyondár s növését csak kevesen látták. Egy ideig azonban csodálatos életerővel és bujasággal tenyészett. Fogságunk harmadik vagy negyedik napján ellepte az üreg oldalait s kaktusz-szerű ágai kármin-színű kerettel vonták be háromszögletű ablakunk széleit. Később láttam, hogy magvaival be volt vetve az egész vidék, különösen oly helyeken, ahol vízfolyás volt.
A Marsbeliek hallószerve egyetlen kerek dob volt, fej-testüknek hátulján. Szemeik látóereje nem igen különbözött a mieinkétől, kivéve azt a körülményt hogy Philips szerint, a kéket, és az ibolyát feketének látták. Szinte közvéleménnyé vált az a hit, hogy hangokkal és tapogatószerveik mozgatásával érintkeztek egymással. Ezt állítja például az az ügyes, de sebtében összeállított röpirat is (nyilvánvalóan olyanvalaki írta, aki nem volt szemtanúja a Marsbeliek tevékenységének), amelyet már említettem s amely mindmáig főforrása volt a Marsbeliekre vonatkozó tudnivalóknak. Nincs élő ember, aki annyit látta volna a Marsbelieket munkálkodásuk közben, mint én. Véletlenség csak, hogy így történt, de ez a tény. És én kijelentem, hogy hosszú időn át közelről megfigyeltem őket s láttam, amint négyen, öten, sőt egy ízben hatan nehézkesen mozogva, a legbonyolultabb munkákat végezték együtt, minden hang vagy taglejtés nélkül. Sajátságos kiabálásuk mindenkor táplálkozásukat előzte meg; e kiabálásban nem volt semmiféle moduláció s azt hiszem, hogy nem is az érintkezés közvetítésére szolgált, hanem egyszerűen a levegő kileheléséből eredt, mikor szívó táplálkozási működésükhöz készülődtek. Bizonyos mértékben jogom van arra a föltevésre, hogy a pszichológiának legalább az alapvető fogalmaival tisztában vagyok s nincs, amiről jobban meg volnék győződve, mint arról, hogy a Marsbeliek minden fizikai közvetítés nélkül cserélték ki gondolataikat. S mondhatom, nagy elfogultságot kellett leküzdenem, hogy e meggyőződést magamévá tegyem. A Marsbeliek támadása előtt ugyanis, amint egyik-másik olvasóm tán emlékezik is, bizonyos hevességgel írtam a telepátia ellen.
A Marsbeliek nem viseltek ruhát. Felfogásuk a díszről és az illemről szükségszerűleg eltért a mi felfogásunktól; s nemcsak az időjárás változásaival szemben voltak nyilvánvalóan sokkal kevésbbé érzékenyek, mint mi: hanem úgy látszik, hogy a szükség viszontagságai sem ártottak egészségüknek. De ha ruhát nem is viseltek, annál inkább kitűnt fölényük az ember fölött mindabban a másféle művészi járulékban, amellyel testüket kiegészítették.
Mi emberek kerékpárainkkal, korcsolyáinkkal, lilienthali lebegő-gépeinkkel, ágyúinkkal, botjainkkal s több efféle dolgainkkal éppen a kezdetén vagyunk annak a fejlődésnek, amelyen a Marsbeliek már keresztülmentek. Merő aggyá váltak, szükségleteiknek megfelelő különböző testeket hordva magukkal, úgy, amint az ember különböző ruhát hord; ha siet, kerékpárra ül; ha eső esik, ernyőt feszít ki. S készülékeikben az emberre nézve talán az a különös tény a legcsodálatosabb, hogy ami az ember mechanikai találmányainak uralkodó vonása, azt nélkülözik: kerekek nincsenek rajtuk; amit csak magukkal hoztak a földre, mindabban nyoma, sőt sejtése sincs a kerék használatának. Pedig ahol helyváltoztatásról van szó, legalább is ezt várná az ember. Érdekes, hogy maga a Természet a mi földünkön sem alkalmazta soha a kereket, vagy ha igen, a fejlődés folyamán többre becsült más eszközöket. Szinte hihetetlen, hogy a Marsbeliek a kereket nem ismerték volna. De nemcsak ennek a használatát kerülték, hanem rendkívül ritkán alkalmazták a szilárd vagy relatív szilárd sarkpontot, egy síkra korlátozott körmozgásokkal. Gépezeteiknek csaknem valamennyi tagozata szépen hajlított, keskeny vápákon ide-oda sikló részeknek egy-egy bonyolult rendszere. S ha már benne vagyok a részletekben, megemlítem azt is, hogy gépeik hosszú emelőit ruganyos tokban elhelyezett korongok izomrendszer-utánzata hozza mozgásba. E korongok, valahányszor keresztül fut rajtuk a villamos áram, polarizáltatnak és szorosan s erősen egymáshoz tapadnak. Így jön létre az az állati mozgáshoz hasonló csodálatos mozgás, amely annyira lesujtotta s megzavarta az emberi szemlélőt. Mikor először pillantottam ki a résen, efféle izomutánzatokat láttam abban a rákhoz hasonló munkagépben, amely az üreg kiürítésével foglalkozott. Összehasonlíthatatlanul több élet volt benne, úgy látszott, mint a valóságos Marsbeliekben, akik rajta túl lihegve hevertek az alkonyati világosságban, erőtlenül mozgatva tapogatószerveiket, elgyöngülve a térben megtett óriási úttól.
Mialatt e gyönge mozgásokra figyeltem a napfényben, szemügyre véve alakjuk minden különös részletét: a tiszteletes hevesen megrántva karomat, figyelmeztetett, hogy ő is jelen van. Visszafordultam s komor ábrázatán, néma, de beszédes ajkán láttam, hogy a rés után vágyakozik, amelyen egyszerre csak egyikünk pillanthatott ki. Egy darabig abbahagytam a megfigyeléseket s ezalatt ő élvezte ezt az előjogot.
Mikor újra kitekintettem, a szorgalmas munkagép az üregből kiszedett géprészeket saját magához hasonló készülékké illesztette már össze; s balra lejebb egy kis, működésben levő ásómechanizmust vettem észre, amely zöld gőzgomolyokat lökve ki magából, az üreg körül járt munkálkodva. Kiszélesítette az üreget és rendszeresen, óvatosan töltést hányt fel az üreg körül. Ez okozta azokat a szabályos csapkodásokat és ritmikus rázkódásokat, amelyekre menedékünk romjai meg-megremegtek. Munka közben sivított és ordított. Amennyire kivehettem, a gép körül nyoma sem volt igazgató Marsbelinek.