A Marsbeliek, megadva ezt a gyors leckét azoknak, akik a földi fegyverek hatalmában bizakodtak, visszatértek eredeti helyzetükbe a horselli mezőségre. A nagy sietésben, szétzúzott társuk romjait cipelve, bizonyára nem egy oly félretévedt, jelentéktelen áldozat kikerülte figyelmüket, aminő én voltam. Ha társukat ott hagyják s tovább nyomulnak, ekkor még nem találtak volna egészen Londonig néhány tizenkétfontos ágyúütegen kívül semmit és bizonyára közeledésük hírével együtt érkeztek volna meg a fővárosba és oly váratlan, oly rettenetes, oly pusztító lett volna megérkezésük, mint az a földrengés, amely száz év előtt Lisszabont romokba döntötte.
De nem volt okuk sietni. Henger henger után röpült keresztül a bolygók közti téren. Minden huszonnégy óra újabb erősödést jelentett. S ezalatt a katonai és tengerészeti főemberek, akik most már teljesen tisztában voltak az ellenség rémítő hatalmával, dühös erőfeszítéssel készülődtek. Minden percben új ágyúkat állítottak fel, úgyhogy szürkület előtt a külvárosi villák minden bokra, minden ösvénye zsákmányra éhes, fekete ágyútorkot rejtegetett a dombos lejtőkön Kingston és Richmond között.
És az elszenesedett, kipusztított területen – mint egy húsz négyzetmérföldnyi körzetben – amely körülfogta a Marsbeliek táborhelyét a horselli réten, elszenesedett és rombadőlt falvakon át a zöld fák között, a fekete és füstös boltozatokon keresztül, amelyek tegnap még fenyvesek voltak, ide-oda mászkáltak az önfeláldozó őrszemek a heliográfokkal, hogy idejében jelezhessék a tüzérségnek a Marsbeliek közeledését. De a Marsbeliek most már tisztában voltak tüzérségi erőnkkel és az ember közellétének veszedelmével. Most immár senki sem merészkedhetett egyik henger közelébe sem, csak élete árán.
Az óriások a délután első felét valószinűleg azzal töltötték el, hogy ide-oda járva, áthordtak mindent az addlestoni golfpályán fekvő második és a Pyrfordban heverő harmadik hengerből a horselli réten levő legelső üregükbe. Az üreg mellett a fekete réten a szanaszét heverő romhalmazok fölött az egyik őrt állt, míg a többiek elhagyták óriási hadigépeiket s leszálltak az üregbe. Keményen dolgoztak késő éjszakáig s a táborukból felszálló toronymagasságú, sűrű, zöld füstoszlop ellátszott a merrowi dombokig, sőt amint beszélik, Bansteadig és Epsomig is.
S mialatt mögöttem a Marsbeliek ekkép készülődtek a legközelebbi támadásra, szemben velem pedig az emberiség gyülekezett a csatára, én végtelen kínok és fáradalmak között törtem magamnak utat az égő Weybridge tüzén és füstjén keresztül London felé.
Elhagyott, kis csónakot láttam jómessze lefelé haladni a folyamon. Ledobva csaknem minden össze-vissza forrázott ruhámat, a csónak után siettem, el is értem és ezen menekültem a pusztulásból. A csónakban nem voltak evezők, úgyhogy amennyire összeégett kezeimtől tellett, kézzel hajtottam a csónakot a vízfolyás irányában Halliford és Walton felé. Szörnyű lassan haladtam, minduntalan vissza-visszatekintgetve. A folyóra bíztam magamat, mert úgy gondoltam, hogy a víz legtöbb eshetőséget nyújt a menekülésre, ha az óriások vissza találnak térni.
A forró víz onnan, ahol a Marsbeli felfordult, velem együtt lefelé hömpölygött a folyón, úgyhogy vagy egy mérföldnyi úton nem igen láttam egyik partot sem. Egy ízben azonban mégis észrevettem egy sor fekete alakot, amely Weybridge felől jött sietve keresztül a mezőkön. Halliford egész elhagyottnak látszott s több ház, amely a folyó felé nézett, kigyulladt. Furcsa látvány volt ez a teljesen nyugodt, teljesen elhagyott hely a forró kék égbolt alatt, amint füstfelhők és apró lángnyelvek szálltak belőle fölfelé a délutáni hőségben. Sohse láttam még égő házakat a megfelelő nézőtömeg kísérete nélkül. Egy kissé távolabb a töltés száraz nádja füstölgött és izzott s egy tűzvonal befelé húzódott lassan a partról egy réten keresztül.
Jóideig átengedtem magam a víz sodrának, oly nyomorult, oly kimerült voltam az átélt heves izgalmak után. Iszonyú forróság volt. Majd erőt vett rajtam újra a félelem és újból evezni kezdtem kezeimmel. A nap perzselte csupasz hátamat. Végre, amint a fordulónál megláttam a waltoni hidat, lázam és gyöngeségem felülkerekedett félelmemen. Kiszálltam a middlesexi partra s halálosbetegen lefeküdtem a magas fű közé.
Négy-öt óra lehetett körülbelül. Nemsokára fölkeltem, mintegy ötszáz lépéssel beljebb haladtam a partról anélkül, hogy csak egy lélekkel is találkoztam volna s újra lehevertem egy sövény árnyékában. Úgy emlékszem, hogy járás közben folyton önmagammal beszélgettem. Szörnyű szomjas is voltam és szinte sajnáltam, hogy több vizet nem ittam. Furcsa dolog, hogy feleségemre haragudtam; nem tudom miért, de iszonyúan gyötört az a tehetetlen vágy, hogy Leatherheadba érjek.
Nem emlékszem világosan a tiszteletes megjelenésére. Valószínűleg elszunnyadtam. Egyszerre csak kormos ingujjban ülő alakot vettem észre, amint símára borotvált arccal fölfelé bámult a felhős égre, amelyen gyönge lobogó visszfény táncolt. Az égbolt bárányfelhős volt, tele a nyárközépi alkonyat fényében égő felhőfoszlányokkal.
Felültem, s a zajra, amelyet mozdulatom okozott, hirtelen reám tekintett.
– Van egy kis vize? – kérdeztem tőle, minden bevezetés nélkül.
Fejét rázta.
– Egy óra óta vizet kér, – szólott.
Egy pillanatig némán ültünk, egymást vizsgálgatva. Elég furcsa figurának találhatott. Nem volt rajtam egyéb, mint átázott nadrágom és harisnyám. Össze-vissza voltam perzselve s arcom és vállam fekete volt a füsttől. A tiszteletes arca csupa gyöngédség volt. Álla lelógott, göndör hajának csaknem lenszinű fürtei homlokára hullottak. Nagy, halványkék szemei kifejezéstelenül bámultak a levegőbe. Szaggatottan beszélt, a távolba meresztve tekintetét.
– Mit jelent ez? – kérdezte. – Mit jelentenek ezek a dolgok?
Rábámultam és nem feleltem.
Kinyujtotta vékony, fehér kezét és csaknem siránkozva folytatta:
– Miért történt mindez? Micsoda bűnt követtünk el? A reggeli istentisztelet után az országúton sétáltam, hogy rendbe szedjem gondolataimat a délutánra és egyszerre – tűzvész, földrengés, halál mindenfelé! Mintha Sodoma és Gomorrha lett volna! Minden munkánk oda van… Mik ezek a Marsbeliek?
– Mik vagyunk mi? – kérdeztem, torkomat reszelve.
Kezét térdére tette s megfordult, hogy újra reám nézzen. Körülbelül félpercig bámult reám hallgatagon.
– Az országúton sétáltam, hogy rendbeszedjem gondolataimat, – szólt újra. – S egyszerre csak tűz, földrengés, halál mindenfelé!
Visszasülyedt a hallgatásba. Álla most majdnem térdére lógott.
Nemsokára újra kezdte a siránkozást, kezeit rázogatva.
– Minden munkánk – a vasárnapi iskolák! Mit vétkeztünk – mit követett el Weybridge? Minden oda – minden elpusztult. A templom! Csak három éve, hogy újra felépítettük. Odavan! Elsöpörték a föld szinéről! Miért?
Újra szünet következett. Majd megint kifakadt, mint valami tébolyodott.
– Az égő templom füstje fölfelé száll szakadatlanul! – kiáltott.
Szeme lángolt és sovány újjával Weybridge felé mutatott.
Ekkor kezdtem már tisztába jönni vele. Az a szörnyű tragédia, amelyet keresztül élt, – láttam, hogy Weybridgeből menekült, – az őrülés szélére sodorta.
– Messzire vagyunk Sunburytől? – kérdeztem közönyös hangon.
– Mitévők legyünk? – kérdezte. – Ott vannak ezek a teremtmények mindenütt? Ezentúl övék lesz a föld?
– Messzire vagyunk Sunburytől?
– Ma reggel még reggeli istentiszteletet tartottam…
– A dolgok megváltoztak, – mondtam nyugodtan. – Ne veszítse el a fejét! Van még remény!
– Remény!
– Igen, remény bőségesen – e pusztítás ellenére is!
Kezdtem kifejteni neki véleményemet helyzetünkről. Eleinte rám figyelt, de mikor tovább beszéltem, szeméből újra kilobbant az érdeklődés fénye, tekintete megmerevedett és elfordult tőlem.
– Ez bizonyosan a vég kezdete! – szólt, félbeszakítva szavaimat. – A végé! Az Úr rettenetes nagy napja ez! Mikor az emberek a hegyekhez és a sziklákhoz könyörögnek, hogy szakadjanak rájuk és rejtsék el őket – rejtsék el őket annak ábrázata elől, aki a trónuson ül!
Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abbahagytam rábeszélésemet, talpra ugrottam s melléje állva, vállára tettem a kezemet.
– Legyen férfi, – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban, ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés és vízözön, háború és tűzhányás sujtotta már az embereket. Azt hitte, hogy Weybridgezsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási ügynök, szerencsétlen!
Egy ideig üres hallgatásba merült.
– De hogy menekülhetünk? – kérdezte hirtelen. – Megsebezhetetlenek, könyörületet nem ismerők…
– Nem áll sem az egyik, sem a másik, – feleltem rá. – És mennél hatalmasabbak, annál józanabbul és óvatosabban kell minekünk eljárnunk. Az egyiküket megölték amott, még három órája sincs.
– Megölték! – szólt, körülbámészkodva. – Hogy lehet megölni az Isten szolgáit?
– Láttam, hogy megölték, – folytattam. – Mi véletlenül belekerültünk a nagyobbik veszedelembe. Ez az egész!
– Mi az a csillámlás ott az égen? – kérdezte hirtelen.
Megmondtam neki, hogy a heliográf jelzése – hogy emberi segítség és erőfeszítés jele az égen.
– Benne vagyunk a bajban, – mondtam, – akármilyen nyugodtnak látszik is a vidék. Az a csillámlás a magasban a közeledő vihart jelzi. Amott a Marsbeliek vannak és London felé, ahol azok a dombok emelkednek Richmond és Kingston körül és a fák fedezéket nyujtanak, sáncokat hánynak és ágyúkat állítanak föl. A Marsbeliek nemsokára megint erre fognak jönni…
Még beszéltem, mikor a tiszteletes talpra ugrott és intett, hogy hallgassak el.
– Csend! – kiáltott.
Az alacsony dombok mögül, keresztül a vizen, távoli ágyúk tompa dörgése és valami messziről jövő különös kiáltás hallatszott. Majd minden elcsöndesült. Egy cserebogár dongott keresztül a sövényen és mellettünk röppent el. Nyugatra magasan feltűnt a sápadt félhold Weybridge és Shepperton füstje és az alkonyat forró, tiszta ragyogása fölött.
– Jobb, ha tovább megyünk észak felé ezen az úton, – szóltam.