Amint jobban megvirradt, elfordultunk az ablaktól, ahonnan a Marsbelieket megfigyeltük, s amily halkan csak lehetett, lementünk a lépcsőn.
A tüzér egyetértett velem abban, hogy a házban nem maradhatunk. Ő, mint mondta, London felé szándékozott s onnan a lovastüzérség 12. ütegéhez akart visszamenni. Az én tervem az volt, hogy visszamegyek egyenesen Leatherheadbe. A Marsbeliek ereje oly lesujtó hatással volt reám, hogy föltettem magamban, hogy elviszem onnan feleségemet Newhavenbe s késedelem nélkül menekülök vele együtt erről a vidékről. Azzal ugyanis már tisztában voltam, hogy London környékén iszonyú küzdelem fog lefolyni, míg e rettentő teremtményeket sikerül valahogyan kipusztítani.
Csakhogy közöttünk és Leatherhead között ott feküdt a harmadik henger, az őrködő óriásokkal. Ha magam vagyok, azt hiszem, elszántam volna magamat s nekiindulok az egyenes útnak. De a tüzér lebeszélt erről.
– Igazságtalan dolog volna, – így szólt, – erővel özveggyé tenni a feleségét!
Végre ráálltam arra, hogy vele megyek, az erdők védelme alatt, észak felé egészen a chobhami útig, mielőtt elválok tőle. Onnan aztán Epsom felé kerülve, megyek Leatherheadbe.
Azonnal útnak akartam indulni; de társam, aki tényleges szolgálatban volt, okosabbat ajánlott. Egy palackot kerestetett velem, amelyet teletöltöttünk whisky-vel s minden használható zsebünket megtömtük kétszersült-csomagokkal és hússzeletekkel. Azután kimásztunk a házból s oly gyorsan, amint csak tudtunk, leszaladtunk azon az irgalmatlan úton, amelyen éjszaka feltörtettem. A házak elhagyottaknak látszottak. Az országúton három megszenesedett holttest feküdt egy csomóban – a hősugár áldozatai; s imitt-amott leejtett tárgyak voltak a földön – egy óra, egy fél papucs, egy ezüstkanál s más efféle értéktelen apróságok. A sarkon, ahol a postahivatal felé fordul az út, egy kis kocsi hevert törött kerekére fordulva, tele ládákkal és bútordarabokkal, de ló nélkül. Egy pénzszekrényt sietve feltörtek, azután a törmelékek közé dobtak.
A kapus házikóján kívül az árvaház mellett, amely még mindig égett, a házak errefelé nem igen rongálódtak meg. A hősugár leborotválta a kémények tetejét és tovább suhant. De rajtunk kívül, úgy látszott, más élőlény nincs a Maybury-dombon. A lakosok többsége, azt hiszem, elmenekült az ó-wokingi országúton – erre hajtottam volt én is Leatherheadbe – vagy pedig elbújt.
Lementünk a keskeny úton, el a feketeruhás férfi holtteste mellett, amelyet az éjszakai jégeső jól megáztatott, és benyomultunk az erdőbe a domb tövében. A vasút felé törtettünk egy teremtett lélekkel sem találkozva. Az erdő a vasútvonal mentén megfeketedett romja volt csak az erdőnek; a legtöbb fa ledőlt s ami állva maradt, komor, szürke törzs volt csak, sötétbarna lombozattal zöld helyett.
Mifelénk a tűz csak megperzselte a közelebbi fákat. Egy helyütt éppen dolgoztak a favágók szombaton; frissen hántott, kivágott fák hevertek egy tisztáson, fűrészporrakások között. A közelben elhagyott ideiglenes kunyhó volt. Szél se rezdült ezen a reggelen és minden szokatlanul csendes volt. Még a madarak is hallgattak s mialatt tovasiettünk, csak suttogva beszélgettünk, minduntalan hátratekintve. Egynéhányszor meg is álltunk hallgatózni.
Kisvártatva közelebb nyomultunk az országúthoz s eközben lovak dobogását hallottuk s a fatörzsek közti réseken három lovas katonát láttunk lassan Woking felé poroszkálni. Köszöntünk nekik. Megálltak, mi pedig odasiettünk hozzájuk. A 8-as huszárok egy hadnagya volt két közlegénnyel. Egy teodolitszerű állványt vittek magukkal, de a tüzérem azt mondta, hogy heliográf.
– Maguk az első emberek, akikkel ma reggel errefelé találkoztunk, – szólt a hadnagy. – Mi újság?
Arca és hangja csupa kíváncsiság volt. A két legény is kíváncsian bámult ránk a háta mögül. A tüzér leugrott a töltésről az országútra és szalutált.
– Az ágyúm elpusztult mult éjszaka, hadnagy úr. Elbújtam. Megpróbálok visszajutni az ütegemhez. Nemsokára meglátják a Marsbelieket, azt hiszem, egy fél mérföldnyire innen ezen az úton.
– Hogy néznek ki azok az ördögök? – kérdezte a hadnagy.
– Óriások fegyverzetben, hadnagy úr. Százláb magasak. Három lábuk van és aluminium-testük, hatalmas nagy csuklyás fejjel, hadnagy úr.
– Ejnye! – szólt a hadnagy. – Micsoda zagyvaság!
– Majd meglátja, hadnagy úr. Valami tokot hordanak magukkal, ami tüzet szór és halált oszt.
– Valami ágyúfélét?
– Nem, hadnagy úr, – és a tüzér elkezdte elevenen leírni a hősugarat. A hadnagy csakhamar félbeszakította és felnézett rám. Én még mindig fönt álltam a töltésen az országút mellett.
– Maga is látta? – kérdezett a hadnagy.
– Szóról-szóra igaz, – feleltem.
– Nos, – szólt a hadnagy, – azt hiszem, az a kötelességem, hogy én is meglássam őket. – Majd a tüzérhez fordult: – Minket iderendeltek, hogy küldjük el a házakból az embereket. Legjobb lesz, ha maga tovább megy, jelentkezik Marvin dandárparancsnoknál és elmond neki mindent, amit tud. Weybridge-ben van. Oda talál?
– Majd én útba igazítom, – szóltam; a hadnagy pedig megint délnek fordította a lovát.
– Félmérföldnyire innen? – kérdezte.
– Legfölebb, – feleltem és a fák fölött délfelé mutattam. Megköszönte és tovább lovagolt. Többé nem láttuk őket.
Odébb három asszonyra és két gyermekre akadtunk az országúton. Egy munkáskunyhóból rakodtak kifelé szorgalmasan. Kerítettek egy kis tolókocsit és telerakták piszkos batyukkal és kopott bútordarabokkal. Úgy el voltak merülve a munkájukba, hogy észre se vettek bennünket, mikor elmentünk mellettük.
A byfleeti állomásnál elhagytuk a fenyőerdőt. A vidék nyugodt volt és békés a reggeli napfényben. Itt már jóval kívül estünk a hősugár lőtávolából és ha a legtöbb ház nem lett volna puszta, hallgatag, néhányból nem hallatszott volna ki a csomagolás dörömbölése s a vasúti hídról nem bámult volna egy csomó katona Woking felé, úgy látszott volna, hogy egészen rendes vasárnapi nap van.
Majoros-kocsik és szekerek haladtak csikorogva az országúton Addlestone felé. Egyszerre csak egy szántóföld sövénykapujan keresztül hat tizenkétfontos ágyút láttunk a lapályos réten, egyenlő távolságra, szépen egymás mellett. Torkuk Woking felé volt irányítva. A tüzérek figyelve álltak az ágyúk mellett és a közelben ott voltak a municiós szekerek is. A legénység tüzelésre készen állt.
– Pompás! – szóltam. – Ezek majd jól beléjük lőnek!
A tüzérem megállt a kapu előtt. Majd így szólt:
– Tovább megyek.
Távolabb Weybridge felé, éppen a híd mellett, egy csapat fehér munkás-zubbonyos ember hosszú sáncot hányt. A sánc mögött ágyúkat láttunk.
– Nyilak ezek csak a villám ellenében, – mondta a tüzérem. – Ők még nem látták a tűz-sugarat.
Azok a tisztek, akiknek nem volt dolguk, a fák fölött délnyugat felé bámultak s a sáncásók is abbahagyták a munkát hébe-korba, hogy ők is arrafelé bámulhassanak.
Byfleet olyan volt, mint a megbolygatott méhkas; az emberek csomagoltak és egy szakasz huszár, részben gyalog, részben lovon, sürgette őket. Három-négy fehérkarikás kereszttel megjelölt állami teherkocsi és egy ócska omnibusz állt több más kocsi között a főuccán, valamennyit megrakták holmival. A legtöbb ember ünneplőt öltött s a katonák sehogy sem tudták megértetni velök, milyen súlyos a helyzet. Láttunk egy ráncosképű öreget, aki egy nagy láda s vagy húsz orchideás virágcserép mellett hevesen vitatkozott a káplárral, mert ez azt akarta, hogy ezek a dolgok maradjanak ott. Megálltam és karon ragadtam az öreget.
– Tudja, mi van amott? – szóltam a fenyőfákra mutatva, amelyek mögött ott voltak a Marsbeliek.
– Ugyan mi? – szólt megfordulva. – Azt magyarázom nekik, hogy ez csupa értékes holmi.
– A halál! – kiáltottam. – A halál közeledik! – és otthagyva őt, hogy eméssze meg a dolgot, ha tudja, a tüzérem után siettem. A sarokról visszatekintettem. A katona otthagyta az öreget, aki még mindig ott állt a ládája mellett, rajta a cserepekkel, és tétovázva a fák felé bámult.
Weybridgeben nem tudta senki sem megmondani, hol rendezték be a főhadiszállást. Oly zűrzavar uralkodott az egész városkában, aminőt még soha életemben nem láttam. Kocsi és szekér mindenütt, költözködő emberek, türelmetlen lovak szörnyű össze-visszaságban. A városka tiszteletreméltó lakói, golfruhás és evezőkosztümös férfiak és csinosan kiöltözött nők, csomagoltak, a parti naplopók segítségével; a gyerekek izgatottan mulattak a csodálatos vasárnapi élményeken. A derék plébános pedig mind e közben nagyon bátor elhatározással korai istentiszteletet akart tartani és harangja kicsengett a lármás izgalomból.
Én meg a tüzérem leültünk az ivókút lépcsőjére s tűrhetően jóllaktunk abból, amit magunkkal hoztunk. Katonai őrjáratok – itt már nem huszárok, hanem fehér gránátosok – figyelmeztették az embereket, hogy siessenek hurcolkodni vagy keressenek menedéket a pincékben, mihelyt a tüzelés megkezdődött. Amint keresztül mentünk a vasúti hídon, láttuk, hogy egyre növekvő embertömeg gyülekezik az állomáson és az állomás körül s a nyüzsgő perron tele van ládákkal és csomagokkal. A rendes forgalmat megszüntették, azt hiszem, azért, hogy a csapatok és az ágyúk eljuthassanak Chertseybe. Később hallottam, hogy vad küzdelem támadt a helyekért a különvonatokon, amelyeket később indítottak.
Weybridgeben maradtunk délig. Déltájban a Shepperton-zsilip közelében voltunk, ahol a Wey a Themzébe szakad. A délelőtt egy részét azzal töltöttük el, hogy segítettünk két öreg asszonynak fölrakodni egy kis kocsira. A Wey három ágban torkollik a Themzébe. Itt kelnek át kompon egyik partról a másikra s itt lehet a csónakokat bérelni. A sheppertoni oldalon kocsma volt gyepes tisztással, amelyen túl a sheppertoni templom csúcsban végződő tornya emelkedett ki a fák fölé.
Itt nagy tömeg izgatott kiabáló menekülőre akadtunk. Bár a menekülés még elég rendben folyt, már annyian voltak, hogy az ide-oda járó csónakok nem győzték az átszállítást. Az emberek lihegve jöttek a súlyos terhek alatt. Egy házaspár pitvarajtóra rakta holmiját s az egész ajtót magával cipelte. Valaki azt mondta, hogy az a terve, hogy a sheppertoni állomáson próbál vonatra ülni.
Össze-vissza kiabált mindenki s egy ember még mókázott is. Úgy látszott, itt azt gondolták az emberek, hogy a Marsbeliek egyszerűen félelmes emberi lények, akik meg akarják támadni és el akarják foglalni a várost. Az emberek minduntalan áttekintgettek a Wey túlsó partjára, a Chertsey felé húzódó rétekre, de ott minden csendes volt.
Túl a Themzén, kivéve azt a pontot, ahol a komp kikötött, minden nyugodt volt, élénk ellentéteül a Surrey-partnak. Akik ott partra szálltak a csónakokból, sietve lefelé baktattak az úton. A nagy komp éppen fordult egyet. Három vagy négy katona állt a vendéglő gyepes tisztásán, bámulva és tréfálkozva a menekülőkkel, anélkül, hogy segítettek volna nekik. A vendéglő zárva volt, mert éppen tilalmi idő volt.
– Mi az! – kiáltott az egyik csónakos és mellettem valaki rászólt egy ugató kutyára: – Elhallgass, bolond!
Nyomban rá újra tompa durranás hallatszott, ezúttal Chertsey felől. Ágyúdörgés volt.
Az ütközet megkezdődött. Jobbra a part mentén egyszerre csak a fák miatt észre nem vehető ütegek kezdtek bömbölni. A lövések gyors egymásutánban következtek. Egy asszony felsikoltott. Mindnyájunkat megdöbbentett a harc hirtelen támadt zaja. Az ütközet közel volt hozzánk s mégsem láthattunk belőle semmit. A sík réteken tehenek legelésztek, alig törődve a lövöldözéssel és a forró napfényben ezüstös, nyesett fűzfák csillogtak mozdulatlanul.
– A katonák útjukat fogják állni! – szólt egy asszony mellettem, nem a leghatározottabban.
Sűrű köd emelkedett a fák fölé.
Egyszerre csak füstlobbanás látszott jótávol fölfelé a folyam mentén. A füstgomoly után, amely a magasba lökődve a levegőben függött, megrezdült a föld a talpunk alatt s heves robbanás rázta meg a levegőt. Két-három ablak csörömpölve betört a közeli házakban. Megrémülve álltunk valamennyien.
– Itt vannak! – kiáltott egy kék-zubbonyos ember. – Ott! Látjátok őket? Ott! Ott!
Egymás nyomában, gyorsan, egy, kettő, három, négy fölfegyverzett Marsbeli tűnt fel, kiemelkedve magasan az apró fák fölé a Chertsey felé elterülő rétségen. Sebes léptekkel a folyam felé közeledtek. Eleinte kis, csuklyás alakoknak látszottak, amelyek oly gyorsasággal gördültek előre, mint a repülő madarak.
Ekkor, oldalról közeledve felénk, feltűnt az ötödik is. Fegyveres testük csillogott a napban, amint gyorsan az ágyúk felé rohantak, ijesztő gyorsasággal növekedve mind nagyobbra és nagyobbra, amint közelebb és közelebb jutottak. Az egyik, amelyik balfelől a legszélén és legtávolabb volt, szörnyű érctokot ragyogtatott magasan a levegőben s a kísérteties, rettentő hősugár, amelyet péntek éjjel már láttam, Chertsey felé lökődött s elérte a várost.
E rendkívüli, gyors és iszonyatos teremtmények láttára a víz mentén álló tömeg egy pillanatra kővé meredt a borzalomtól. Egy sikoly, egy kiáltás nem hallatszott. Némán álltak. Majd rekedt zúgás, lábdobogás, vízcsapkodás keletkezett. Egy férfi, aki nagyon megijedt, hogy leejti válláról az útitáskáját, megfordult s úgy mellbelökött terhének kiálló szögletével, hogy hátratántorodtam. Egy asszony hátulról lökött meg, amint elrohant mellettem. A rohanásnak eredt tömeg engem is magával sodort; de nem voltam annyira megrémülve, hogy tisztán ne tudtam volna gondolkozni. A rettenetes hősugár járt az eszemben. A vízbe bújni! Ez lesz a leghelyesebb.
– A vízbe! A vízbe! – kiáltottam anélkül, hogy hallgattak volna rám.
Újra megfordultam, szembe futottam a közeledő Marsbelivel, egyenesen le a kavicsos parton s belevetettem magam a vízbe. Mások is utánozták példámat. Amint a parton lefelé futottam, a csónakból visszatérők ugrottak kifelé. A sok kő talpam alatt csúszós és iszapos volt s az alacsony folyamban mintegy húsz lábnyira rohantam már, alig derékig a vízben. Amint a Marsbeli alig pár száz ölnyi távolságban tornyosodott a magasba, előre buktam arccal a víz felszíne alá. A loccsanások, amint a csónakokból egyesek szintén a folyamba ugrottak, úgy hangzottak fülembe, mint mennydörgések. Az emberek gyorsan partraszálltak a folyamnak mind a két felén.
A Marsbeli gépezet egyelőre annyit sem törődött a parti futkosókkal, mint az ember, ha hangyafészekbe lépett, a hangyák összegabalyodásával. Mikor félig megfulladva, kiemeltem fejemet a vízből, a Marsbeli csuklyás feje azok felé az ütegek felé irányult, amelyek szakadatlanul tüzeltek keresztül a vizen. Amint előbbre haladt, szabadon lóbálta azt a tokot, amelyből a hősugárnak kellett minden bizonnyal erednie.
A következő pillanatban a töltésre ért és innen egy lépéssel félig keresztül lábolt. Első lába, térdben meghajolva, a túlsó töltésre lépett s a másik percben újra teljes magasságban fölemelkedett, közvetlenül Shepperton mellett. Ekkor hat rejtett, a jobb partról nem is látható ágyú egyszerre megszólalt. A hirtelen közeli dördülések, az utolsó rögtön az első nyomában, megrázta a szívemet. A szörnyeteg éppen fölemelte már a hősugarat szülő nagy tokot, mikor az első bomba hat yardnyira csuklyája fölött szétpattant.
Megdöbbenve felkiáltottam. Nem láttam a többi négy Marsbeli szörnyet s egyáltalán nem is törődtem velük. Figyelmemet teljesen lekötötte az, ami közelemben történt. Két másik bomba egyszerre pattant szét a levegőben, közel a szörnyeteghez, mire a csuklyás fej visszafordult, éppen jókor, hogy a negyedik bombát szembe kapja, de arra már későn, hogy elkerülje.
A bomba éppen arcába pattant a szörnynek. A csuklyás fej megduzzadt, fellobbant és vörös húsdarabok s csillámló érctörmelékek röpültek szét belőle.
– Talált! – kiáltottam félig sikoltva, félig ujjongva.
Hallottam, hogy az emberek mind felkiáltanak körülöttem a vízben. Ki tudtam volna ugrani a vízből az ujjongás e pillanatában.
A lefejezett kolosszus támolygott, mint egy részeg óriás; de nem bukott föl. Csodálatosan megtartotta egyensúlyát és nem ügyelve többé lépteire, gyorsan Shepperton felé botorkált. A sötét kamra, mely a hősugarat okádta, mereven fölfelé emelkedett. A vezető értelem, a csuklyába bújt Marsbeli, meg volt ölve s darabjai szétrepültek a világ négy tája felé. A szörny most már nem volt egyéb, mint bonyolult ércgépezet, amely a pusztulást hurcolta magában. Egyenes irányban haladt előre, mert nem volt többé, aki igazgassa. Nekiment a sheppertoni templom tornyának, leütötte, mint valami faltörő kos, féloldalt dőlve megtántorodott s azután rettenetes erővel belezuhant a folyamba s eltűnt szemem elől.
Heves robbanás rázkódtatta meg a levegőt s hatalmas vízsugár lökődött a magasba, tele gőzzel, iszappal és ércdarabokkal. Ahol a hősugarat szülő sötét kamra a vízhez ért, a víz azonnal gőzzé változott. A következő percben óriási iszapos hullám söpörte végig a folyamot, fölfelé a fordulóig. A hullám égetett, mint a forró víz. Az emberek a part felé törekedtek, erőlködve s a zuhanást követő forrongásban és zajgásban is hallottam kiáltásaikat és sikoltozásukat.
Az első percben nem törődtem a melegséggel, megfeledkezve az önfentartás sürgős szükségéről. Gázolni kezdtem a hullámzó vízben, félrelökve egy feketeruhás embert. Odaérve, ahol a folyam kanyarodik, öt-hat üres csónakot láttam céltalanul ide-oda vergődni a hullámok között. Lefelé felbukkant a vízből a belezuhant Marsbeli. Keresztben feküdt a folyamban és testének legnagyobb része a vízbe merült.
Vastag gőzfelhők gomolyogtak ki a roncsból s a viharos kavargáson keresztül láttam elmosódva, amint az óriási tagok köpülték a vizet s iszap- és tajtékcsomókat hánytak fel a levegőbe. A tapogatószervek hánykolódtak, mint az élő karok s a mozdulatok gyámoltalan céltalanságától eltekintve, a látvány olyan hatást tett rám, mintha egy megsebzett lény viaskodott volna a habok között az életéért. A gépezetből rengeteg mennyiségű vörösesbarna folyadék lökődött ki lármásan a magasba.
Iszonyú ordítás vonta el figyelmemet e látványtól, mintha gyári városaink szirénáit hallottam volna. A vontatóút közelében térdig vízben álló férfi kiáltott felém, mutogatva. Hangja beleveszett az ordításba. Hátratekintve láttam, hogy a többi Marsbeli óriási léptekkel közeledik lefelé a töltésen Chertsey felől. A sheppertoni ágyúk ezalatt eredménytelenül bömböltek.
Hirtelen a víz alá buktam és visszafojtva lélekzetemet, kínosan botorkáltam tovább, amennyire csak tudtam, a víz alatt, amely szörnyen hullámzott körülöttem s egyre forróbb lett.
Mikor egy pillanatra kiemeltem fejemet a vízből, hogy lélekzetet vegyek s szemeimet kitörüljem, a felszálló gőz, mint kavargó fehér ködfátyol, elrejtette az első percben előlem a Marsbelieket. Siketítő lárma volt. Majd homályosan kivehettem azokat az óriási, szürke alakzatokat, melyeket még a ködös levegő is nagyobbított.
Elhaladtak előttem s kettő közülök megállt a tönkrement társ tajtékot túró, dübörgő romjai fölött. A harmadik és a negyedik mellette állt a vízben, az egyik körülbelül 200 yardnyira tőlem, a másik Laleham felé. A hősugarak forrásai magasan lengtek s a sziszegő sugarak folytatták a rombolást.
A levegő tele volt hanggal, hangok süketítő, zavaros versengésével, a Marsbeliek csengő robajával, a lezuhanó házak ropogásával, a lángra lobbanó fák, kerítések, félszerek recsegésével s a tűz bömbölésével. Sűrű, fekete füst vegyült a folyam gőzével s amint a hősugár ide-oda járt Weybridge fölött, útját fehéren izzó villanások jelezték, amelyeket fakó lángnyelvek füstös tánca követett. A közelebbi házak még érintetlenül várták sorsukat sápadtan, homályosan a gőzben, mialatt mögöttük ide-oda szökkent a tűz.
Körülbelül egy pillanatig állva maradtam, mellig a csaknem forró vízben. Helyzetem szinte elkábított. A menekülés minden reményét elvesztettem. A gőzön keresztül láttam, amint azok, akik velem együtt a folyamban voltak, kifelé kapálóztak kézzel-lábbal a nád között a vízből, úgy, mint mikor a kis békák, megriadva az emberi léptekre, a fű közé rohannak, vagy a legnagyobb ijedelemben ide-oda rohantak a vontatóúton.
Ekkor a hősugár fehér lobbanásai hirtelen felém kezdtek közeledni. A házak összeomlottak, mintha a hősugár érintésére megolvadtak volna. A romokból lángok törtek elő. A fák recsegve tűzzé váltak. A sugár ide-oda libbent a vontatóúton, elnyelve az embereket, akik erre futottak s lejött a víz szélére, alig 50 yardnyira onnan, ahol álltam. Átsiklott a folyamon Sheppertonba s nyomában gőzölögve-forrva sistergő hullám támadt. A part felé fordultam.
A következő pillanatban az óriási hullám, melynek hőfoka megközelítette a forráspontot, keresztülcsapott rajtam. Hangosan felsikoltottam s megperzselve, félig vakon, félholtan botorkáltam tovább a csapkodó-sistergő vízben a part felé. Egy botlás halálom lett volna. Gyámoltalanul roskadtam le, a Marsbeliek szemeláttára, a széles, kopár, kavicsos földnyelvre, amely a partról lefutva, a Wey és Themze torkolatát jelzi. El voltam készülve a halálra.
Homályosan emlékszem, hogy fejemtől 10–20 yardnyira az egyik Marsbeli lába csikorogva mélyedt a laza kavicsba, felkavarva a medret s azután újra kiemelkedett a vízből. Ezután hosszú, kínos szünet következett, majd a négy szörnyeteg társuk romjait cipelve, mintha füstfátyolon keresztül láttam volna, eltávozott, beleveszett a messzeségbe, túl a folyón és a réteken. S ezután végtelenül lassan tudatára jutottam annak, hogy csodálatosképpen megmenekültem.