Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól. Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról, oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül Leatherheadbe értünk. A lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.
Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott, rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon sápadt volt, mikor elváltunk.
Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti. Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem kívánkoztam a halálos veszedelem után.
Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság, mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés utat kívántak.
Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; de gondolataim csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei, fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.
Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul, csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém. Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom, tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom, vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az éjszakában.
Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem, mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles feketeséggel váltak ki a vörös fényből.
Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag volt!
Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a zabolába és vágtatni kezdett.
A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások. Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések, amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.
Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a megfoghatatlan valamit.
S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb, amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában; járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre, amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal tovább gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három lábon álló hatalmas géptömeget.
Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy pocsolyába.
Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.
Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt; menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve, csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem.
Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete árnyakkal váltakozott.
A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú! Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen. Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.
Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak. Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte őket.
Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott, míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott, hogy halálos veszedelemben forgok.
Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban. Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.
Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső, amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, a sűrű lombozat résein oszloposan tört keresztül.
Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.
Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva, beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.
Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a palánkokba fogózva, törtettem előre.
A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert, szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna.
Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya» korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.
Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az országúton.
Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam, de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.
Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan dideregve.