A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a földi életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akik bár halandók, mint az ember, ennél hatalmasabbak; hogy az embereket, mialatt saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint a vízcseppben nyüzsgő, szaporodó, mulékony teremtményeket szokás mikroszkópiumon keresztül vizsgálni.
Az emberek, apró-cseprő ügyeiket végezve, határtalan elégedettséggel jártak-keltek a föld hátán s boldogokká tette őket az a tudat, hogy föltétlenül uralkodnak az anyagon. Lehet, hogy az ázalagok is így érzik magukat a mikroszkópium alatt. Nem volt ember, aki úgy gondolt volna e térben lebegő régebbi világokra, mint az emberi nemet fenyegető veszedelem forrásaira s aki gondolt reájuk, azon a gondolaton, hogy élet van rajtuk, csak keresztülsiklott, mint olyasmin, ami lehetetlen vagy valószínűtlen.
Érdekes dolog ennek a kornak szellemi világából egyet-mást föleleveníteni. A földi emberek legfölebb azt képzelték, hogy a Marson lehetnek emberek, akik azonban alsóbbrangú lények, mint ők s bizonyára örömmel üdvözölnének holmi hittérítő vállalkozást. Pedig a tér örvényein keresztül oly lények irígy szeme tekintett földünk felé, akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan kovácsolta a terveket ellenünk. A XX. században nemsokára bekövetkezett a nagy kiábrándulás.
Aligha szükséges az olvasót arra emlékeztetnem, hogy a Mars bolygó 140.000,000 mérföldnyi[1] középtávolsággal forog a nap körül és hogy csupán félannyi fényt és meleget kap a naptól, mint a föld. A Mars, ha a ködelméletben van valami igaz, szükségszerűleg öregebb a mi világunknál s földünk folyékony állapota még javában tartott, mikor a Mars felszínén már jórégen meg kellett kezdődnie az élet körforgásának. Az a tény, hogy a Mars alig egy hetedrésze a föld térfogatának, mindenesetre gyorsította lehűlését arra a hőmérsékletre, amelyben az élet megkezdődhetett. Van vize és levegője s van rajta minden, ami az állati lét fentartásához szükséges.
De az ember oly hiú és hiúságában annyira vak, hogy a XIX. század legvégeig nem akadt író, aki kifejezte volna azt a gondolatot, hogy ott a Marson a földi élet színvonalán esetleg messze túlemelkedő értelmes élet fejlődhetett. Általán véve nem látták be azt sem, hogy a Mars, minthogy földünknél öregebb, alig egy negyedrésznyi felületű, mint a föld s a naptól is messzebb van: szükségszerűleg nemcsak az élet kezdetétől van távolabb, hanem az élet végéhez is közelebb jár.
A százados kihűlés, amely valamikor bolygónkat is meg fogja dermeszteni, szomszédunkon már valóban nagy arányokat öltött. Fizikai alkata reánk nézve ugyan nagyjában még mindig titok; de azt már tudjuk, hogy hőmérséklete déltájban még egyenlítői vidékén is csak a mi leghidegebb telünk hőmérsékletét közelíti meg. Levegője sokkal ritkább, mint a mienk; tengerei annyira kiapadtak, hogy felszínének csak egy harmadát borítják el s amint évszakai lassan váltakoznak, sarkvidékein rengeteg hótömegek gyűlnek össze s olvadnak meg, amelyek időközönként elárasztják mérsékelt égöveit. A kimerülésnek az a foka, amely tőlünk még hihetetlen messzeségben van, a Mars-lakókra nézve aktuális problémává lett. Az örökösen szorongató kényszerűség elméjüket megvilágosította, hatalmukat megnövelte és szívüket keményre edzette. S amint a téren keresztül néznek, eszközeikkel s értelmi képességükkel, aminőkről mi nem is álmodtunk, ott látják közvetlen közelükben, csupán 40.000,000 mérföldnyire, a nap felé, a remény hajnalcsillagát, a mi melegebb bolygónkat, zöldelő növényzettel, szürkélő víztömegekkel, amelynek felhős levegőege temékenységről szól ékesen s amelynek kergetődző felhőfoszlányain benépesített tájak széles csíkjai s hajójárta tengerek csillámlanak keresztül.
És mi, emberi teremtmények, akik ezt a földet lakjuk, rájuk nézve legalább is oly idegenek s annyira alsóbbrendű lények vagyunk, mint reánk nézve a majmok és a lemurok. Az emberi értelem belenyugszik már abba, hogy az élet szakadatlan küzdelem a létért; de miért legyen más a Marsbeli elmék hitvallása? Az ő világuk már nagyon is kihűlőfélben van; ezen a világon pedig még élet nyüzsög, csakhogy az ő szemükben ez a nyüzsgő élet alsóbbrendű állati lét. Hadjáratot indítani a nap felé, valóban ez az egyetlen módja a menekülésnek az elől a pusztulás elől, amely nemzedékről-nemzedékre egyre közelebbről fenyegeti őket.
De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe, mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodó-madarat, hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az az irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük. Nem vagyunk mi sem az irgalmasság apostolai és nincs jogunk panaszkodni a Marsbeliekre, ha éppen úgy háborúskodnak, mint mi.
A Marsbeliek, akiknek matematikai tudása nyilvánvalóan sokkal tökéletesebb a mienknél, úgy látszik, csodálatos finomsággal kiszámították támadó útjukat és csaknem tökéletes egyöntetűséggel végezték előkészületeiket. Ha eszközeink tökéletesebbek, a reánk gyűlő bajt láthattuk volna már jóval a XIX. század vége előtt. A vörös bolygót – mellesleg mondva, különös dolog, hogy a Mars számtalan századon keresztül a háború csillaga volt – oly emberek figyelték meg, mint Schiaparelli; de azokat a változó tüneményeket, melyekről kitünő térképeket készítettek, nem tudták megmagyarázni. Bizonyos, hogy a Marsbeliek az egész idő alatt készülődtek.
Az 1894. évi oppozició tartama alatt először a licki obszervatóriumban, majd Nizzában Perrotin és később más megfigyelők a korong megvilágított részén nagy fényt vettek észre. Az angol olvasóközönséget erről először a Nature augusztus második száma értesítette. Én azt hiszem, ennek a tüneménynek az a magyarázata, hogy hatalmas üreget vájva bolygójukba, akkor öntötték azt az óriási ágyút, amelyből felénk lövöldöztek. A következő két oppozició alkalmával sajátságos és mindeddig szintén megfejtetlen jelek voltak láthatók az említett kitörés közelében.
A fergeteg most hat éve szakadt reánk. Mikor a Mars az oppozició felé közeledett, Lavelle Jáva szigetéről azzal a csodálatos hírrel remegtette meg a csillagászati érintkezést közvetítő távírósodronyokat, hogy a bolygón rettenetes, izzófényű gázkitörést észlelt. Tizenkettedikén történt éjfél tájban s a nyomban megejtett szinképbontás főleg hidrogént tartalmazó égő gáztömeget mutatott, amely rengeteg gyorsasággal földünk felé mozog. Ez a tűzfolyam negyedegy körül éjfél után láthatatlanná vált. Az egész, a Marsról hirtelen erőszakossággal kilökött hatalmas láng lobbanásához hasonlított, «mintha valami ágyúból égő gáz lökődött volna ki».
Ez a mondás fölöttébb találónak bizonyult. De az újságok, kivéve a Daily Telegraph egy rövid közleményét, a rákövetkező napokon semmit sem írtak e tüneményről, úgyhogy a világ nyugodtan forgott tovább, tudomást sem véve arról a veszedelemről, melynél nagyobb sohasem fenyegette az emberi nemet. Én sem hallottam volna egyáltalában semmit az egész kitörésről, ha nem találkozom Ottershawban Ogilvyval, a híres csillagásszal. Az újság mérhetetlenül felizgatta és heves izgatottságában felszólított, vegyek részt vele éjjel a vörös bolygó megfigyelésében.
Bár azóta sok minden történt, világosan emlékszem erre a virrasztásra: a fekete, néma obszervatóriumra, az elsötétített lámpásra, amely a sarokból gyönge fényt árasztott a padlóra, a teleszkóp óraművének állhatatos ketyegésére, a tető kis hasadékára – s túl rajta arra a hosszúkás mélységre, amely mintha csillagporral lett volna behintve. Ogilvy ide-oda járt. Hallottam, de nem láttam őt. A teleszkópba nézve, mély kékségű kört láttam, melyben ott úszott a kis, kerek bolygó. Oly parányinak látszott, oly ragyogónak, gyöngédnek és nyugodtnak. Halovány sávok keresztezték és kissé laposabb volt a teljes körnél. De oly parányi volt, oly ezüstös, szelíd világú: egy fényes, kis gombostűfej! Mintha egy kissé rezgett volna; de ez tulajdonképpen a teleszkóp volt, amelyet meg-megrezdített az óramű működése, amint a bolygót szembefogta.
Figyelés közben úgy tetszett, mintha a kis csillag hol megnőne, hol elfogyna, hol közelednék, hol meg távolodnék; de ezt csak fáradt szemem látta így. Negyven millió mérföldnyire volt tőlünk, – több, mint 40.000,000 mérföldnyi űr volt köztünk! Csak kevesen tudják az űrnek azt a mérhetetlenségét elképzelni, amelyben az anyagvilág porszemei rajzanak.
Úgy emlékszem, hogy a bolygó közelében három kis fénypont volt, három végtelen távolságban lengő teleszkóp-csillag s a bolygó körül nem volt egyéb az űr feneketlen sötétségénél. Tudjátok milyen ez a sötétség egy-egy fagyos csillagos éjtszakán? Teleszkópban sokkal mélységesebb. És szemben velem, parányiságában a messzeség miatt láthatatlanul, gyorsan és szünet nélkül törve felém e hihetetlen távolságon keresztül, minden percben ezer meg ezer mérfölddel közeledve, rohant az a valami, amit onnan küldtek, az a valami, aminek annyi küzdelmet, annyi csapást, annyi halált kellett hoznia a földre. Álmodni sem tudtam volna róla, amint ott virrasztottam; és senki a földön nem is álmodott arról a lövegről, amely célját el nem téveszthette.
Ez éjjel újabb gázfolyam tört ki a távoli bolygóról. Láttam. Hirtelen vöröses lobbanás volt, körvonalaiban hosszúkás lövedékhez hasonló, midőn a kronométer éppen éjfélt ütött. Megmondtam Ogilvynek és ő elfoglalta helyemet. Meleg éjszaka volt; megszomjaztam. Mialatt a sötétben esetlenül nyújtózkodva tapogatództam a kis asztalka után, ahol a szódavíz állt, Ogilvy a felénk közeledő gázlobogás láttára felkiáltott.
Ez éjjel a második láthatatlan löveg indult útnak a Marsról a föld felé. Csaknem másodpercnyi pontossággal számítva, huszonnégy órával az első után. Emlékszem, ott ültem az asztal mellett a sötétségben; szemeim előtt zöld és piros foltok úszkáltak. Tüzet szerettem volna, hogy rágyujthassak, nem is sejtve, mit jelent az a percnyi fény, amit láttam és mi mindent hoz számomra nemsokára. Ogilvy egy óráig figyelt. Ekkor abbahagyta a figyelést. Felcsavartuk a lámpást s átmentünk házába. A sötétségben Ottershaw és Chertsey száz meg száz lakója nyugodtan szendergett.
Ogilvy egész éjszaka a Mars állapotáról elmélkedett; gúnyolta azt a köznapi gondolatot, hogy a Marsban élőlények laknak s ezek küldenek hozzánk jeleket. Az ő véleménye az volt, hogy szakadó meteor-eső hullott a bolygóra, vagy hogy valami szörnyű vulkános kitörés volt folyamatban. Kimutatta, mennyire valószínűtlen föltevés az, hogy a szerves fejlődés a két szomszédos bolygón ugyanabban az irányban haladt.
Így szólt:
– Millió eshetőség szól a mellett, hogy a Marson semmi emberféle lény nincsen.
Száz meg száz megfigyelő látta a lángot az éjszaka s a következő éjjel, éjfél körül és a következő éjjel újra s így tíz éjszakán keresztül, egy lángot minden éjjel. Miért szüntek meg a lövések a tizedik éj után, azt a földön senki sem próbálta megfejteni. Valószínű, hogy a tüzelés gázai a Marsbelieknek kellemetlenségeket okoztak. A földről nézve, hatalmas teleszkópon keresztül, kis, szürke, libegő foltoknak látszó, sűrű füst- vagy porfellegek zavarták a bolygó légkörének tisztaságát, ismerős vonásait elhomályosítva.
A Marson észlelhető zavarok végre még a napilapok érdeklődését is fölkeltettek s mindenféle népszerű közlemények jelentek meg a Marson levő tűzhányó hegyekről. Emlékszem, hogy a Punch, ez a félig komoly, félig víg folyóirat, ügyesen felhasználta a dolgot a politikai rovatban is. A lövegek pedig, amelyeket a Marsbeliek kilobbantottak, másodpercenként sok mérföldnyi suhanással hasítva át az üres tér örvényeit, senkitől sem sejtve, rohantak óráról-órára közelebb és közelebb a föld felé. Most szinte hihetetlenül csodás dolognak tűnik fel előttem, hogy az emberek, fejük fölött e közelgő gyors végzettel, mikép tudtak olyan nyugodtan szaladgálni apró érdekeik után. Emlékszem, mennyire ujjongott Markham, mikor képes lapja számára, amelyet akkoriban adott ki, meg tudta szerezni a Mars legújabb fényképét. Ma már alig tudják elképzelni az emberek, mily mennyiségben fogytak akkortájt újságaink. Ami engem illet, én kerékpározni tanultam s nagyon belemélyedtem egy vaskos munkámba, amely a civilizáció haladásának keretében az erkölcsi felfogás valószínű fejlődését fejtegette.
Egy éjszaka (az első löveg akkor már nem igen lehetett tőlünk 10.000,000 mérföldnél távolabb) sétálni mentem feleségemmel. Csillagos éjjel volt. A Zodiacus képeit magyarázgattam s kikerestem neki a Marsot, egy ragyogó, a zenit felé törekvő fénypontot, amely felé oly sok teleszkóp szegeződött. Meleg éjszaka volt. Hazatérőben kiránduló társasággal találkoztunk, amely zeneszó mellett, énekelve haladt el mellettünk Chertseyből vagy Isleworthból. A házak felső ablakaiból kiszűrődő fény mutatta, hogy az emberek aludni készülődnek. A távoli vasúti állomás tologató kocsijainak zaját, a csattogást és dörömbölést a távolság csaknem melódiává lágyította. Feleségem figyelmeztetett a vörös, zöld és sárga jelzőlámpák ragyogására, amelyek magasba nyúló kereten függtek. Csupa biztosság, csupa nyugalom volt mindenütt.