Er wird nichl äusserlich den Zurückgalassenen erscheinen, sondern er wird in ihren innersten Seelen wohnen, als Teil derselben, in ihnan und durch sie denken und handeln.
Gustav Theodor Fechner.
1.
Ne menjetek még el – mert akkor én egyedül maradok – nem akarom megmondani, hogy kivel maradok – azt gondolnátok, hogy félrebeszélek – igaz hogy egy kicsit sokat ittam – otthon most nem szoktam – és a bor meghozza a kísérteteket – engem is környékez egy – sisakos, kardos kísértet környékez – nem, nem a kis sógorom – nem a friss halott – egy régi halott, egy öreg kísértet! – Mit szólnátok most, ha elkezdenék mesélni, mesélni, mint egy fantaszta? Például Nagy Sándor öregkoráról mesélnék – (tudjátok, hogy Nagy Sándor fiatalon halt meg). A kis sógor esetét azért nem akartam elmondani előbb, hogy ne gondoljatok fantasztának. De most elmondom, ha még itt maradtok. Pincér, még egy üveg! Nem olyan egyszerű dolog, mint hiszitek.
Gondoltatok-e már rá, mennyire nem vagyunk urai annak, amit teszünk? Mert honnan jönnek a cselekedetek? A gondolatokból. De honnan jönnek a gondolataink? Ez a bökkenő. A tietek most épen belőlem jön. A gondolat átmegy emberből emberbe. A halottakból átmegy az elevenekbe. Mindenféle biblotékák, iskolák, mind arra valók, hogy a halottak gondolatait beszívjuk. Pedig nem a kéz cselekszik, hanem a fej – és a fejben a gondolat. De akkor az élők cselekedeteinek kilenctizedrészét a halottak cselekszik.
Hogy meritek akkor azt mondani, hogy a halott meg van halva?
2.
Látjátok, a feleségem az olyan asszony volt: az nem ment sehová, hanem olvasott. Olvasott vagy tanult a kis sógorommal, a Gastonnal. Latinul, görögül mind ért az én feleségem. Mondom nekik olykor:
– Egészen tönkreteszitek magatokat a sok tanulással.
Akkor azt mondja:
– Ezek a nagy szellemek, – azt mondja – akik ezeket írták, nem élnek már máshol mint mibennünk. Én életet tudok adni nekik avval, hogy befogadom a lelkembe és engedem ott továbbgondolódni a gondolataikat. Sajnáljam tőlük – mondja – ezt az egyetlen életet?
Ilyen különös asszony, – például egész kápolnát csinált az anyjának – tudjátok, hogy francia leány volt, nevelőnő ott, ahol én nevelő, úgy ismerkedtünk össze. Egy szoba tele van nálunk egy halott párisi jósnő arcképével: ez a jósnő volt a feleségem anyja; tönkrement szegény, mikor a lóversenyjátékot is a jósszelleme szerint intézte. Zsüliett sokszor mondta:
– Pauvre maman a spiritizmusban hitt. Azt hitte, hogy a halottak külön életet élnek valahol »az ég és föld között«. Pedig a halottak csupán bennünk élnek – ki meri tagadni, hogy ez nem élet? – mondta Zsüliett – hisz a külső képük életükben is csak mibennünk élt; az öntudat pedig – miben van az öntudat? – mondta – gondolatunkban; – ha tehát a gondolat nem vesz el, hanem továbbgondolódik másokban, az életünk is tovább él másokban, az öntudat folyama tovább folyik. A különbség csak az, hogy az életünk ezentúl más életekhez van kötve és bennük szétágazik; de azért titkosan mégis csak egy marad; – értitek? Ilyen gondolatai vannak az asszonynak.
– Gyilkosság – mondta – elfelejteni a halottakat, mert avval elpusztítjuk őket – azért volt az a sok arckép és minden, a sok könyv, hogy egész szellemsereget gyűjtsön maga köré – nem átvitt értelemben, hanem valósággal jelenlevő szellemeket – azt mondta. Én, persze, eleinte nem vettem ezt valami komolyan; de lassankint magam is éreztem, hogy a házam szellemmel telik meg. Node nem erről akartam – mit beszélek itt mindent össze-vissza? – persze most mind ezen jár az eszem. A Gastonról még nem is szóltam voltakép: hogy ő is olyan volt – persze külsőleg is hasonlítottak – azért is szerették egymást olyan nagyon… Tudjátok, hogy Gaston öccse volt a feleségemnek: Zsüliett maga tanította, eleinte nem adtuk iskolába. Hát, mondom, a Gaston is olyan volt, ő is mindig a könyv mellett; ha szóltam hozzá, azt se tudta, miről? mintha egy más világban időzne – akárcsak a feleségem, aki – alighogy együtt ebédelünk – fölkel, mosolyog:
– A Platon szelleme vár – megy a görög filozófusához. Néha azt hittem, csakugyan szellemek várják őt ilyenkor – rettenetes, követelőző szellemek – hogy mondjam? – paraziták – tudjátok, mint a fagyöngy – kivirágzottak a fejükben, mint a fagyöngy a fiatal fákon – ott ütötték föl az életük sátrát – a halott életüket –
3.
Node a Gastonról beszélek – persze érzékeny gyerek volt – de mit magyaráz ez? Talán így mondhatnám, hogy »szabadsághős«. – már a karaktere… De hogy lesz az ilyen fiú szabadsághős? Akkor már nyilvános gimnáziumba járt – persze a legjobb diák – még a tanárokat is lefőzte – láttátok volna ilyenkor! Épp itt van a dolog, hogy a tanár neki nem volt tanár, az iskola nem iskola – hanem császár, meg állam – zsarnokok persze, a »hatalom vak fölénye«, ha a tanár nem tudott eleget – igazságtalanság – aztán a becsület, dicsőség – hát honnan jött ez mind? Láttátok volna valami csekély kudarc után – vagy pláne, ha azt hitte, hogy valami jogtalanság éri – azt a vigasztalhatatlan melankóliát napokon keresztül! Neki nagy élet volt ez és küzdelem: »az intelligencia küzdelme a korlátolt hatalom ellen« – honnan jött ez? Kinevethettek, de a halottaktól jött ez – például Sokrates… Egyszer beszélt nekem Sokratesről – hogyan itta ki a méregpoharat? inkább kiitta, hogysem egy percre lekicsinyítse magát a buta bírák előtt!
– Azokat a bírákat mindenki elfeledte; Sokratesre mindenki emlékszik! – ezt mondta.
Láttátok volna, a szemecsillogása lüktetett, mint a csillagoké; még egész kisfiú volt. Akkor a Sokrates beszélt belőle. Micsoda könyveket adnak a gyerekek kezébe: csupa »hősök«, csupa »vértanuk«, – és hogy »a szellem végre is diadalmaskodik«; és »előbb-utóbb győz az igazság«; – pedig mind nem úgy van. Hanem a bolond halottak akik fejükkel mentek falnak életükben, most megfogják az ilyen gyerek könnyű fejét és azt is falnak viszik. Megálljatok csak, elmondom a történettanárral való esetet. Azt ki nem állhatta a Gaston, mivel olyan »tekintélyőrző« tanár volt, (azt mondta):
– Épen mivel nem tud semmit – azt mondta – csak évszámot, meg frázist! És meg akarja mutatni, hogy a történet se »csupa mese«, hogy az ő tárgyából is meg lehet bukni. – Nem szerette Gaston a történetet – »zsarnoktan«, azt mondta – Zsüliettől is hallott ilyeneket:
– Miért nem a kulturtörténetet tanítják? Aristoteles nagyobb ember volt mint a neveltje, Nagy Sándor – így emlegette talán Nagy Sándort először! Hogy a költők, tudósok halál utáni élete több, mint a zsarnokoké – mert a gondolataik megmaradtak – ez egészen olyan Zsüliett-féle ötlet volt.
De a történettanárral való esetet akarom – hát hogy egyre szidja a fiú hogy: csupa magolás, meg frázis:
– A latin, a számtan, ott legalább, aki megérti: jó – de itt minden a buta kérdéstől függ –
hát jön egyszer haza fölhangolva, hogy:
– Megmondtam most neki! –:
hogy valami olyant kérdezett a tanár egy szegény gyerektől, akire »pikkje« volt, amire lehetetlen megfelelni – valami ilyent: »mi következett ez meg ez után?« és ezt kellett volna felelni: »az általános lehangoltság kora következett«, amit persze nem lehetett kitalálni, hogy épen ez a jó felelet – mire Gaston nem nézhette, fölállt, megmondta – a tanár tajtékzott:
– Nem félsz, hogy megbüntet? – kérdeztem, mert csodáltam a félénk fiútól; de csak láttátok volna:
– Én?! – hogy lüktetett föl a szeme megint! – a Sokrates beszélt belőle megint – mert ő sem volt már ő – a szellemek beszéltek belőle – a paraziták – akik kiserdültek a gyerekben, mint a burján a friss földben – és gondoltattak, mondattak, tétettek véle, amit ők akartak!
Játszottak a könnyű lélekkel.
4.
Hogy miért hallgattam el? Mert most jön Nagy Sándor, a macedón király – aki már öreg és féltékeny – ne gondoljátok, hogy félrebeszélek! Tegyük föl például, hogy én most meghalok, és valaki aztán életre kelt, mondjuk csak egy szóval, egy gondolattal – csak mintha a sötétben egy gyufát meggyujtanak. – Ha senki sem gondol rám: jól van meghaltam; de ha már kivillant ez a gyufaszál… Például a Gaston tanul Nagy Sándorról; aztán a Zsüliett mondja, – csak mert szeret beszélni az olvasmányairól – hogy ez milyen pózos uralkodó volt: mondjuk, Thébát lerombolta, és a Pindaros költő házát megkímélte; vagy Homerost magával vitte a harcaiba egy aranyládikában – szóval olyan »kulturfejedelmi« gesztusok – nem olyan-e ez a halottnak, mintha a koporsó födelét emelgetnék? Vagy Aristotelesről van szó és említik, hogy Sándort ő nevelte – hogy Fülöp meghítta, ez a parvenű, a kor legnagyobb tudósát – és Gaston neveti:
– Szegény Nagy Sándorék, ezekről mindig rosszakat beszélünk!
– Törődik is már az avval! – mondom én, aminek Zsüliett persze ellene szól, mert hisz a halott csak abban él, ahogy emlegetik:
– Ha rossz emléke marad, olyan az, mint elevennek a rossz lelkiismeret.
De azért semmit sem sejtettünk; – és a Gaston tanulja: O fortunatum juvenem… »Ó boldog Achilles, ki halálod után tetteid megéneklőjére akadtál!« – »Ez is Nagy Sándor mondása« – beszéli Zsüliett:
– Milyen dicsvágyó volt! és most ki gondol rá? iskolásfiúk, unva és muszájból, és száraz tudósok… – (és így öntudatra jut a Sándor király sivár, sovány sírontúli élete – ennek az életnek a sivársága – most gondoljátok el – mintha valakinek gyufát gyujtanak és annál meglátja a sötétet?) – Élet ez a legdicsvágyóbb királynak?
– Mit kívánsz? aki olyan régen meghalt… – mondom én; de ő ellene szól:
– Hogy él máig a trójai faló, a kiklopsz, meg a Homérosz más ilyen ötletei, a költők képzelődései, minden kis gimnázista fejiben: az élet! mikor a képzelet él tovább, a gondolat. (De a Nagy Sándorból mi maradt? név és adatok… semmi a lélekből… csak úgy emelgetik a koporsó födelét…) – És hogy a halottak is öregszenek, gyengülnek, mint az elevenek: előbb-utóbb, kinek mennyi életereje van… – És hogy milyen tragikus ez: oszlani, mint a kizáporzott felleg: annak, aki örök dicsőséget akart! egymásután veszteni el minden kapaszkodót az emberek gondolataiban! És pedig – gondoljátok el! – ahogyan ő mondta:
– Nem volt ez mindég így! Eleinte királyi élet volt ez a halál után is! Mennyi kép, szobor! mennyi gazdag emlék!… – gondoljátok el! – aki meghódította az egész világot! De a sírontúli élet is csak romlandó, mint a síroninneni – egész prédikációt lehetne ebből csinálni.
5.
De a Gastonról akarok beszélni – hogy rosszul felelt a történelemből, és épen a Nagy Sándor csatáit nem tudta – no mi ez? Persze a tanár lesett rá a multkori után; ő pedig ezt ép nem valami szívesen tanulta, ezt az adathalmazt – mindez érthető – de mégis – ha tudnátok, ami következett… Először is, hogy ez nem kicsiség – hogy ez iszonyú összeomlás volt neki, megalázás! – képzeljétek a tanár diadalát! Akárkitől nem fájt volna, mint ettől! És hogy még azt sem mondhatta: igazságtalanság! Volt most »tompa melankólia«, ábrándozások, hogy majd a vizsgán, így-úgy, lefőzi, megsemmisíti, elkábítja a tudásával – aztán megint a reakció: hátha őt is úgy kérdi, hogy lehetetlen legyen felelni? ha a tanár nem akarja, hogy tudjon, tudhat-e? – a »hatalom vak fölénye«: értitek? Nekünk: semmi; neki: életkatasztrófa; – zsarnokság, szégyen, végzet, tragikum – és mind Nagy Sándorért! Tegyük föl, hogy ez a Nagy Sándor, ez az elgyöngült vén szellem, nem röstelli… Gondoljátok, hogy a halottak élete csupa passziv élet? Ugy értem, hogy egyszerűen elfogadják tőlünk az életet, amit kegyeskedünk nekik alamizsnába adni? Egy Nagy Sándor belenyugodna, hogy ne is hederítsenek rá? Ha minden meg akar maradni, még a lelketlen anyag is: nincs-e a halottaknak is akaratuk? Például hogy úgy hirtelen eszünkbe jutnak, maguktól – nem vettétek még észre? Emlékszem, Zsüliett:
– Én sokszor éreztem, – azt mondta – hogy a halott kényszerített továbbgondolni a gondolatát… Lenyügözött, rabbá tett… Élni akarnak és követelik tőlünk az életet…
Én még tréfáltam rá:
– No, én nem lehetek jó talaj a halottjaidnak… Én rajtam nem fognak…
– Nem persze magán – mosolygott Zsüliett – de akiben már egyszer megfogantak… – és épen akkor, azon este, jött a Gaston álma! Ezt Zsüliett lepte meg: a másik szobában volt, olvasott és várt engem, aki valami összejövetelen elmaradtam; egyszerre Gaston nyög és forgolódik. Átmegy lábhegyen, fölkölti:
– Rettenetes álmom volt – susogja a fiú; s felül meredt szemmel, magánkívül, mint aki még mindig fél… Zsüliett ép akkor lépett ki a szobából, ajkára tett ujjal, mikor én megjöttem:
– Szegény gyerek, – mondta – egészen kiverte az izzadság! – és kitűnt, hogy a fiú Nagy Sándorról álmodott! és megmagyarázhatatlanul rémeset. Mi csak összenéztünk Zsüliettel – ugyanaz a gondolatom volt, ami őneki:
– Már az álmaiba is betolakodik… Élni akar a szellem… több életet akar… persze akkor magam se hittem még ezt szószerint. De azért, tudjátok: hogy Zsüliett okoskodott a Nagy Sándor karakteréről – hogy megváltozhatik-e az ember karaktere a halála után:
– Életvágyó volt, dicsvágyó, – azt mondta – hódító, zsarnok volt… és nem elégítette ki az élet… korán halt meg… és nem elégíti ki az Emlékezet sem… Szegény kis öcsikém! – azt mondta:
akkor mégis jól tudom, valami borzongást éreztem ott az éjjeli terrászon, ahol nagy szürke éjbogarak csapkodtak a falnak és az ember arcába… és szellemek csapkodtak az árnyban, fontak… rontottak, gyűrűztek… erőszakosak… féltékenyek… életre és bosszúra éhesek…
6.
Pincér, még egy üveg! Csak ezt a küzdelmet még… hogyan harcoltunk egy halott királlyal… Zsüliett könyveket rendelt Nagy Sándorról; nevettem: engeszteli! belefogott Curtius Rufusba. Képeit is meghozatta a macedón hősnek, egy gipsz-szobrát a Gaston szobájába:
– Hogy ne csak álmodj róla, hanem kedved legyen róla tanulni is; – de Gastonnak mindig kevesebb kedve lett… Panaszkodott sokszor:
– Nem tudok odafigyelni: akármennyit ülök a könyv fölött, egyszerre csak azt veszem észre, hogy egészen másra gondolok és nézem a szobrot, és elképzelem milyen lehetett, aranyos sisakban… – És fantáziált, mint egy megszállott:
– A szekértáborban, a meztelencombú görög zsoldosai élén… Hogy vágta ketté karddal a gordiusi csomót…
– Nem ilyeneket kell tudni a vizsgán – mondom néki. Az évszámokat tanuld, a csatákat… – de nem tudott, nem tudott tanulni! és a vizsga egyre közeledett, és Gaston egyre izgatottabb, sokszor álmodja újra azt a rémes álmát! és persze az idegesség mindenikünkre átragad, Zsüliett babonás, már tiszta szellemhívő, még azt is rossz jelnek érzi, hogy a Magnus Alexanderről szóló könyvek nem tudják lekötni:
– Szegény, – mondja – magam is sajnálom. Milyen rideg lehet a szellem élete közömbös lelkekben! Csak olvasná ezeket a közömbös könyveket! Szegény, akinél nem volt király dicsvágyóbb! – és elmondott egy rettenetes történetet róla: hogyan ölte meg Klitust, az életmentőjét:
– Klitus maga merte mondani, hízelgők kórusában, hogy Sándor nem különb karakter, mint az apja, Fülöp. Sándort sűrű, barbár düh fogta el. Felugrott székéről, egyik őrkatona kezéből kitépte a lándzsát s keresztülszúrta azt, aki Granikosnál életét mentette meg…
– Milyen nagy tudós vagy te, kis asszonyom – szoktam én ilyenkor mondani. De Zsüliett most rám se hallgatott.
– Milyen kegyetlen volt! És milyen bosszúálló! – mondta elrémülve, mint aki csak most veszi igazán észre a karaktervonást, mely ebből a történetből kiviláglik.
– Nem kellett volna erre emlékeznem! – mondta. – És még hozzá másnak elmondanom – épen ezt a dolgot! Nagy Sándor megbánta ezt! Két napot és két éjet egyedül töltött a sátrában, vigasztalhatatlan kétségbeesésben – úgy megbánta, hogy megölte Klitust! Fönnhangon zokogott s folyvást Klitus nevét kiáltozta. Nem kellett volna – épen ezt a fájdalmas emlékét megújítani! Épen ezt a sebét még halálában is fölfakasztani!
Nagy Sándor igazán úgy élt már közöttünk, mint egy eleven árny, akitől rettegni, akinek hízelkedni, akit kímélni kell… És úgy beszéltünk róla, mint egy elevenről.
– Nézze csak – hozott egy alkalommal Zsüliett egy könyvet. – Ha igaz, hogy minden szellem életre vágyik és az emberek emlékében való kiteljesedésre: micsoda lehet az a Nagy Sándor buja, keleti szellemének, mikor egy történész leírja róla szárazon az ilyen adatot!
Mutatta a mondatot a könyvben:
»Az issosi ütközet után Dárius anyja, neje, két leánya és egy kiskorú fia is Nagy Sándor hatalmába került.«
– És aztán rögtön másról van szó. Ó, így félig föligézni egy emléket, félig föltámasztani egy halottat – és aztán mindjárt lefektetni megint! Nem erőlködött-e a szegény gyenge szellem, tantaluszi módon, a professzor úr kiszáradt agygirusai közt, hogy valamivel többet fölbűvöljön – hiába! Hús és vér nélkül maradtak az emlékek – képzelje csak, micsoda orientális pompa, micsoda parázna kísértetek, ködben és akarózva a tudós toll körül! A perzsa háremek, néger rabnők, a végtelen és tarka szőnyegek, arany nap, meztelen kurtizánok, felöltöztetett eunuchok – mikor mind, mind föl szeretne támadni és nem tud! Tornyos elefántok, bíbor terítőkkel, egy keleti királyné, hűvös ékszerek, nagy napernyők alatt, gyönyörű perzsa fiúk körmenete lenge macedón ruhákban… Nagy Sándor belevetette magát minden keleti luxuriába; és azt mondják, Kelet kicsapongásai ölték meg oly korán… A legszebb fiúkkal vette körül magát…
Egyszerre elváltozott a kifejezése amint ezt mesélte:
– Fiúkkal!… A fiúkat szerette.
És láttam az arcán, hogy Gastonra gondol.
Pedig nem sokkal aztán találtuk meg a Gaston füzetét. Én nem csodálkozom, hogy sírva és magából kikelve hozta be azt hozzám Zsüliett: micsoda füzet volt! egy irodalmi kísérlet, de milyen! »Nagy Sándor Babylonban« – az volt fölírva a címtáblájára – »Dráma öt felvonásban« – s az öt felvonásból egy jelenet készült el – képzeljétek! egy háremjelenet! – ahogy diákosan elképzelte a Nagy Sándor háremét – de olyan dolgok – istenem, szegény fiú! – amikről nem is sejtettük, hogy tudhat valamit! nyiltan és kéjelgőn, – mi volt ez? Egy sötét kamaszkor fantazmagóriája? Vagy rossz könyvek nyoma – vannak ilyen »történeti« regények manapság. – Vagy igaza van-e Zsüliettnek? A buja keleti fejedelem szelleme megrontotta a mi ártatlan fiúnk képzeletét?
Mit beszéljek még? azóta mindig a szemünk előtt volt, fegyelemre fogtuk s ő nem szegült ellen, a füzet eltűnését tán észre se vette, – ki volt merűlve érzelmileg, a félelmes történetvizsgáról sem beszélt. Mi még örültünk, azt hittük, már nem bántja a dolog – pedig ekkor talán már el volt határozva minden, s ő úgy járt közöttünk, mint egy halálraítélt – a szellem hatalmában. Már csak pár napja volt – én néha tréfáltam vele – azon amit egyszer mondott, hogy nem élne túl egy elégségest, pedig mások elégteleneket is túlélnek – nem felelt. Máskor azt kérdeztem:
– Na, tudod-e már Nagy Sándort?
– Azt úgyse felelem, – mondta – egyszer már feleltem. – S látjátok, az utolsó nap mégis azt tanulta – fel-alá járt a szobájában és fennhangon mondta, ahogyan nem szokott, a csatákat:
– Granikos, Issos, Gaugamela, Arbela… Chornéa, Granikos, Issos… Gaugamela, Arbela, Hydaspes…
Én hallottam, hogy mondja, de hallottam azt is, hogy ő nem hallja a szavakat…
7.
Tulajdonképen nem mondhatom, hogy semmit sem sejtettünk; csakhogy a sejtéseink olyan lehetetlenek, olyan nevetségesek voltak – gondoljátok csak el! – Hazajön a fiú, nem szól, hiába kérdezzük, bezárkózik a szobájába – a feleségem még utána akart menni, de én tartóztattam:
– Hadd sírja ki magát!
Nemhogy nem aggódtunk, – hanem olyan komolyak voltak az aggodalmaink, hogy resteltük őket komolyan venni. Képzeljétek aztán Zsüliettet, amint megtaláltuk a fiút holtan a Nagy Sándor szobra alatt! – megölte a szellem mint egy legyet. Őrizkedjetek a halottaktól, őrizkedjetek a halottaktól! A feleségem olyan mint az őrült azóta – én nem bírtam tovább – idejöttem kicsit tiközétek. Ne siessetek még, – ne hagyjatok – félek –
Ki tudja melyik gondolatomban támad egy kísértet?