(Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala.)
A postamester úr mindent akképen végzett el, a hogy megigérte: elkezdve a ruhától a házig. Mindent a legjutányosabban szerzett be az unokaöcscse számára.
– No, én már megházasítottalak, most már rajtad a sor, hogy megházasodjál. (A magyarnál a ház és a feleség egyet jelent.) Valami sok retyemutyát (értsd bútort) ne végy belé; mert a feleség majd hoz eleget. Magadnak nem kell egyéb egy nyoszolyánál, egy asztalnál, egy almáriumnál, meg egy pár széknél: azt nagyhamar csinál az asztalos; de ha akarod, megveheted a volt házigazda holmijét is, a ki most már valamelyik ángyának a nyakára megy élősködni. Nincs már annak egyébre szüksége, mint egy légycsapóra. Addig, a míg asszony jön a házhoz, az egyik szolgálómat odaadom kölcsön: az fejni is tud. Tehenet okvetlen kell tartanod; aztán otthon főzetned, mert itt nincs se kávéház, se vendégfogadó, mint Bécsben; hozzám sem járhatsz el mindennap, ha az esők beállnak, mert akkor térdig ér a sár az utczán. A boros pinczédnek a kulcsát pedig soha se bízd másra.
Ráby Mátyás megfogadta szépen a jó tanácsokat s egészen a szerint rendezte be az újon szerzett házat, mint a ki ott szándékozik telepedni. Az ugart felszántatta, buzát vettetett bele; a szőlőt befödette, s bevásárolta a télire valót. Ismeretségeket azonban még egyelőre nem kötött senkivel, mintha senki sem érdekelné; a látogatói irányában pedig nagyon szófukar volt: úgy kellett belőle kipréselni a szót.
A köznép között azonban mégis hire terjedt, hogy az az úr, a ki most itt letelepedett, a császártól van küldve, azért, hogy az előljáróságnak hátul kösse a sarkát.
Egy este, jó későcskén, négy idegen férfi jelent meg Ráby tornáczán, a kik a kertajtón át jöttek be az udvarra. Mind a négy rácz volt; az első közülök, a ki magát és a többieket bemutatta, Avakumovics György volt; a másik három neve nem megtartani való, azokkal nem lesz semmi dolgunk.
Ez az Avakumovics volt az, a ki a tanácsházban azt az indítványt tette, hogy a nagy cassa tartalmát legjobb lenne felosztani. Akkor letájcsolták, s azért boszút esküdött.
Ez a négy férfi késő éjfélig ott maradt Rábynál. A szolgálót kiküldték a tehénistállóba, hogy ne hallgatózhassék az ajtón.
Nagy dolgokat beszélhettek Rábynak, mert eltávozásuk után az nem hogy lefeküdt volna, hanem papirost vett elő, egész éjjel irt s reggel egy egész paksamétát vitt fel a postamesterhez, a mit staféta által küldött fel Bécsbe.
Az öregnek csak annyit mondott, hogy «valóságos Sodoma és Gomora!»
Az öreg tudott már valamit. Tőle kérdezősködtek a ráczok, hogy mikor lehetne a «nagyságos urat» otthon találni.
– Pedig még csak az «egyik» panaszkodott a «másikra»; hát még majd ha a «másik» kezd el panaszkodni az «egyikre»? Mert mind egy húron pendül ám ez! mondá János bácsi.
Ráby azt mondá, hogy még ma fel akar menni Pestre, s lovakat kért.
Nagybátyja aztán utasítást adott neki, hogy melyik vendégfogadóba szálljon Magyarország fővárosában. Legjobb a «fehér farkas»; de nem a pesti «fehér farkas», hanem a budai. A pestiben húsz krajczárt is fizettetnek egy szobáért, azért, mert a hatvani-utczában van.[16] A «zöld házba» pedig épen ne menjen, mert oda hamis nasi-vasi játékosok járnak. Aztán sorba köszöntette valamennyi pest-budai ismerősét.
Ráby Mátyásnak csakugyan az volt a legelső dolga, hogy Tárhalmyékat felkeresse Pesten.
Tárhalmy megyei főjegyző volt s a megyeházban lakott. Ráby tudta jól a járást, patvarista korában mindennapos volt ott. A mint a megyeház kapujához ért, ott állt az útjában az őrtálló hajdú, nyalábra fogott puskával, s egyik lábát a másikon keresztbe téve, a fél vállával neki támaszkodott a kapufélnek. Keresztül kellett volna rajta lépni valahogy.
– Ugyan édes atyámfia, szólítá meg Ráby a vén hajdút, a kit névszerint is ismert: nem tudja megmondani, itthon van-e a tekintetes protonotárius úr?
A közbiztonság őre végig nézte tetőtől talpig a kérdezőt, s aztán a fogai közül egy hegyeset köpve annak a két piros sarkas csattos czipője közé, azt mondta rá nagy fumigálva:
– Ha tudná, nem kérdezné az úr.
Ráby nagyot bámult; hanem aztán a csattos czipő megmagyarázta neki, hogy hol a hiba? Visszafordult szépen; haza ment a «fekér farkasba» (a hatvani-utczaiba), levetette a csattos czipőt, meg az egész német viseletet, a miben Budapesten reméllett parádézhatni, s felvette helyébe az igazi magyar dolmányt, felkötötte hozzá az ezüstös kardot s úgy ment vissza megint a vármegye házához.
De már messziről elkezdett a hajdú glédába állni s olyat prezentirozott neki a puskával, hogy zörgött azon minden. S mikor másodszor kérdezte tőle, hogy itthon van-e a főnótárius úr, egész becsülettel elmondá, hogy az bizony most ment ki éppen; de azt mondta, hogy mindjárt visszajön; csak tessék felsétálni szépen, odafenn van a kisasszony, az szivesen látja a tekintetes urat!
(«Ruha tisztesség!» Ráby uram!)
Ráby sietett föl az ismerős falépcsőkön, a mik már középen ki voltak kopva a sok járás-keléstől. A téglával kirakott folyosón szemközt jött rá nagy csörömpöléssel a vármegyeház legrégibb lakója, a «Csajkos», másod magával. Az is rab volt. Csakhogy a Csajkos volt a legtekintélyesebb, mert annak harminczhárom fontos vas volt a lábán; minden lépéssel egy félkört kellett neki csinálni maga körül a lábával a nehéz láncz miatt. Vizet vittek fel a kútról a viczispán konyhájába egy nagy fedett vendelyben, rúdon emelve. Ráby megszólítá az öreget, a ki hirhedett lókötő volt: «no öreg, hát még mindig itt szolgálja a vármegyét?» – «Az ám, felelt az, zsíros süvegét még mélyebben húzva a szemére, mert a császár még sem koronáztatta meg magát.»
No lám: még a rabnak is az a baja, hogy a császár mért nem koronáztatja meg magát? Bizonyosan arról beszélnek egymás között odalenn, hogy a koronázás napján általános amnestia lesz adva a raboknak s mind eleresztik őket. Hová le nem hatol a politika?
Rábynak nem kellett vezető ezen a helyen. Tudta jól a járást, az időt is, a mikor látogatóba lehet jönni: délután három és négy óra között. Elébb a cancelláriába megy az ember, ott leteheti a kardját, meg a kalapját, a mi nem szükséges a vizitához, ott bizonyára talál egy patvaristát, a ki körmöl; attól megtudja, hogy itthon vannak-e? elszedték-e már az asztalt? nincs-e beteg a háznál? Ha ezt megtudta, akkor aztán a konyha felől kerülhet (mert az irodából nem illik a női lakosztályba átmenni). Ott nincs se inas, se komornyik, a ki bejelentse a látogatót, hanem maga bekoczogtat az első szoba ajtaján, ha azt hallja, hogy «tessék», benyit rajta s vagy ráismernek, vagy megmondja, hogy kinek hivják.
Az ismeretes ebédlő volt az, a hol Matyi úrfi patvarista korában annyiszor segített boldogult asszonynénjének pulykát-libát trancsirozni; s a hol aztán, eltakarítás után, a fehér nép összeült fonni.
Most is ott ülnek a két szolgáló, meg a leányasszony, a kerekes guzsaly mellett. Szép kis «velocipede» volt ez, a hajdankori úrhölgyek számára! Egyúttal fortepiano is. De jól emlékszem még a zenéjére!
A Mariska csakugyan nagyon megszépült: ámbár igen egyszerűen volt öltözve és fésűlve; a hogy János bácsi mondá. Azt is jól mondá János bácsi, hogy a kis leány szépen elpirul, mikor megszólítják. Most megszólításra sem volt szükség: elég volt a belépőt meglátni, hogy arcza kigyuladjon. De még másban is igazat mondott János bácsi. A kis leány a kerekes rokka mellől fölkelt tiszteletteljesen; eléje ment a látogatónak szemlesütve s mielőtt az sejthette volna a szándékát, gyermeteg pukkedlivel, kezet csókolt neki.
Ráby csaknem megharagudott érte.
– De ugyan, Mariska, hát nem ismer?
– Hogy ne ismerném, Ráby bácsi?
– Hát akkor hogy csókolhat nekem kezet?
– Kegyelmed már nagy úr…
– De hát ha akkora úr volnék is, mint Eszterházy herczeg, még akkor sem illetne meg, hogy nekem csókoljon kezet egy kisasszony.
– Kérem: én nem vagyok kisasszony.
– No hát én sem vagyok nagy úr. Már most nyújtsa a kezét, hadd adjam vissza a kézcsókot.
Arra pedig a leány mind a két kezét eldugta a háta mögé.
– Akkor én aztán mingyárt kisasszony lennék! Tessék leülni, kérem.
Azzal helyet mutatott Rábynak a bőrkanapén, maga pedig visszaült a kerekes rokka mellé, megnyálazva a nyelvecskéje hegyével a rózsaszínű újjai hegyét s folytatta a szöszke len szálainak selyemvékony fonallá eregetését. A mellett beszélgethet az ember.
A két szolgálónak azért nem volt szükség elhagyni a szobát. Azoknak szabad, sőt illik meghallani, hogy a kisasszony meg a látogató úrfi miről beszélnek egymással?
Matyi úrfi azonban azt hitte, hogy majd könnyen segít ő azon, hogy a szolgálók ne fülelhessenek a discursusra: német szóra huzta szélylyel a száját.
«Was machen Sie?»
A leány ránézett a nagy kék szemeivel, s e tekintetben bámulat és neheztelés volt. – Pest vármegye házában, a magyar szabadság Sion hegyén, azt a szót intézni egy magyar nemes leányhoz, hogy «was machen Sie?» Azután lesütötte azokat a szép szemeket s halkan rebegé:
– Én nem tudok németül.
– Nem tud németül? Hát aztán mikor a pesti burgerek bált adnak, hogyan beszél a tánczosával?
– Bálba engem nem visznek s tánczolni nem tudok.
– Nem tánczol? hát mivel mulatja magát?
– Mikor ráérek, olvasok.
– De hát mit olvas, ha nem tud, csak magyarul?
– Van édes apámnak igen szép bibliothekája, a mit abból édes apám kiválaszt, azt szabad elolvasgatnom.
– Példának okáért?
– Hát azt a szép «Cancionalét.»
– Szent úr Isten! a Cancionalét! A jó Heltai Gáspár énekes cronicáját, melyben «kuelemb-kuelemb fele zep dolgoc vadnac nyomtatua az Magyari királyacrol es egieb zep lut dolgocrol. Gionorusegessec oluasasra es hallgatasra.» Nyomatott 1574-ben! S ez magának a legutolsó olvasmánya?
– Édes apám megigérte, hogy majd későbben a Zrínyiást is ideadja; de most még nem értek hozzá.
– Hát aztán az egész napot mindig csak a ház körüli dologgal tölti?
– De van egy kis kertem az udvaron. Szeretem a virágokat.
– Hát énekelni nem szokott? Nincsen gitárja?
– Nekem volna kedvem hozzá; de édes apám nem szereti a gitárt. Azt mondja, ez csak diákok kezébe való.
Most egyszerre egy harmadik is beleszólt a beszélgetésbe. Egy ökölnyi kis emberke. Nálunk «seregélynek» híjják. Ott volt a falon, drótkalitkában. Igazi ember az, csakhogy kiadja magát madárnak: így kikerüli az adófizetést, meg a robotba járást.
Ráby úr meglepetve fordította vissza a nyakát, a mint a háta mögött azt kérdezték:
«Matyi bácsi, mit csinál?»
A leány pedig fülig pirul, s szemérmes boszankodással csitítja a fecsegő tollas embert. Annak pedig az a szokása, hogy mentül jobban csitítják, annál jobban igyekezik produkálni, hogy mit tud még? Fütyölni, öblögetni, vizet tölteni palaczkból, trombitálni, s aztán megint Matyi bácsiról beszélni. «Matyi bácsi de soká…» szerencsére a mondat végét elkerepeli: azt már nem tudta megtanulni. Az árulkodó!
A két szolgáló a fejét egymáshoz dugva, vihog a kályha mellett, Mariska pedig halkan rebegi:
– A leányok tanították mindenfélére: én nem is tudtam.
A mentség csak még jobban megerősíti a gyanupert. E szerint a Matyi bácsiról sokat beszélnek annál a háznál. A leányok is. Még a madár is. Még a kerekes guzsalyak is! A kétszárnyú tanu mind kifütyörészte azt a nehéz titkot.
Ime egy leány, a ki tizenkét esztendős korától tizennyolcz esztendősig nem «tanult» semmit, és nem «felejtett» semmit!
Ilyen virágot sem rejteget már más ország: csak a Pannonia Hunnorum.
Sok más egyéb apróságot talált még ott Ráby Mátyás, a mi titkos szavakban ő hozzá beszélt. A varróasztalon még ott voltak a czifra skatulyák, a miket ő készített patvarista korában, czérnagombolyag, olló, gyűszűtartónak: szárított virágokból, egy bokréta összerakva, üveges rámában, egy ágy fölött; nem ismert-e egyenkint rájok? Semmi sem veszett el: minden meg van tartogatva, s az az irótoll, a mit legutoljára használt az irodában, a zászlójára írt nevével, oda van dugva a tükör mellé.
Pedig hiszen nem vártak rá, nem voltak ez emlékek az ő látogatásának hirére előkeresve s látványul kirakva. Mindennapos megszokott gondolatok tanujelei ezek: ereklyéi a legigazibb oltárnak, egy ártatlan leány-szívnek, a ki végtelenül szeret és még nem tudja, hogy mi az?
Oh beh háládatlan volt Ráby Mátyás a maga sorsához, mely számára egy ilyen kincset tett félre. Hiszen nem esik az jól a fiatal embernek, ha azt látja, hogy olyan nagyon szeretik valahol! Hogy olyan szertelenül hűségesek hozzá! Hogy van valaki, a ki játékos kis leánykorától egész pártás hajadon koráig megtartogatja a szeretetét! Nem kell érte küzdeni; nem kell meghódítani; csak haza kell jönni hozzá! De nem tetszik az ilyen könnyű birtok egy gavallérnak! Annak az kell, hogy az imádottját vetélytársak rajongják körül, kilenczvenkilencz elbolondított között ő legyen a győztes századik (a kit legjobban elbolondítottak), az kell neki, hogy egyszer eltaszítsák, másszor visszacsalogassák, a szivét megkínozzák, tűz-víz-próbán keresztül vigyék; elébb jól kétségbe ejtsék, azután megvigasztalják. Ilyen kell a módi gavallérnak!
Szinte jól esett már, mikor a fecsegő madár a sok «Matyi bácsi» helyett egyszer már arra fordítá a szót, hogy «Du Spitzbub». Ez pedig már nem a vendégeknek szólt: mert a spitzbubot, ezt az ős alkotmány védvárában kivételkép forgalomban levő egyetlen német szót a tollas ember a Miska hajdú számára szokta fentartani. Mikor az belép a szobába, annak mondja azt, hogy «Spitzbub!»
– Ni! hogy rám ismer az a csúnya madár! szól vigyorogva a hajdú, s csak azután jelenti be a tekintetes ifju úrnak, hogy a tekintetes főnótárius úr már haza érkezett s ott vár reá a cancelláriában.
Ráby Mátyás fölkelt a kanapéról s kezdett bucsút venni.
A kis leány kikisérte az ajtóig.
Ott az «Isten áldja meg» szónál kezét nyujtá a leánynak, a ki félve tette bele a magáét, mintha a kézcsóktól tartana, a mi aztán nagy szégyen volna reá nézve. És a mikor aztán Ráby ezt a félve nyujtott s örömest ott hagyott kezecskét, ezt a bársonysima delejárasztó talizmánt kezében tartá, egyszerre föltámadt benne a régi ember. Egy kérdés jött a nyelvére; az a kérdés, a mi tulajdonképen idehozta: az a kérdés, a mit a szemei elmondtak volna, ha a leány föl mert volna azokba nézni.
És a leány ajkain is ott lebegett egy kérdés: «meddig marad még kegyed itthon?» Ha annak hangot mer adni, akkor arra az lesz a válasz, hogy «sokáig, nagyon sokáig!» mire mulhatlanul azt kell válaszolni: «akkor látogasson meg bennünket sokszor, igen sokszor», s ahhoz jön magától egy önkénytelen kézszorítás; a mit aztán lehetetlen nem viszonozni, s a minek a vége utoljára ez a szó: «örökké». Igy kellett volna tenniök.
Ahelyett úgy tartották egymás kezét a kezükben, mint a kik mind a ketten attól félnek, hogy a másik kezet akar csókolni.
Most az egyszer tartotta kezében Ráby Mátyás azt a vékony, láthatatlan selyemfonalat, a mit a nagy Ismeretlen minden halandó elé lebocsát egyszer az életben: jó, ha megragadja! az keresztülvezeti őt az élet minden viszontagságain; jaj, ha elszalasztja! esik, botlik, töri zúzza magát, míg elpusztul, elmerül.
Ráby elszalasztotta azt. Nem mondta ki, a mit a szív dobogása diktált. Majd máskor! Majd később.
Ilyen máskor pedig nem következett el soha.
– Isten áldja meg! rebegék egymásnak. És az igen jó szó. Mert megáld az Isten minden embert; de arról az Isten sem tehet, ha sok ember van, a ki maga magát nem akarja megáldani.
… Soha sem szoríthatták meg többé egymást kezét.