(Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew févlevtti pvnctvmochcaarul.)
Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú, és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik. Egész nemzetség igérkezett belőle időjártával támadni.
Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.
Egész József «császár» idejéig a zsidók csak úgy jártak keltek az országban, családnév nélkül, mint hajdan az igéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? hisz az ő ősiségök Palæstinában feküdt.
Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: t. i. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyuttal az is mulhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válaszszanak maguknak, még pedig okvetlenül németet.
E végre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputatiók, hogy a zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány szinei közül; míg a ki csakúgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, a mit úton útfélen ragasztott rá a nép csufondáros ajka.
Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a commissio elé; de mivel abban a hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.
A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan szinű volt, a szamárhoz meg azért, mert a mikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt mondta neki: «szamár vagy!» És minden embernek igaza volt, a priori. Mert, hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti, mert az «epocillatio» joga a községeké és uradalmaké; az út melletti fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni; kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem iszszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót, hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort kivinni: igaza is volt benne! Ha már a német nekük annyi búbánatot importál, legalább a búfelejtetőnket ne engedjük neki exportálni.
Annálfogva egész méltán mondta minden ember Ábrahámnak, mikor az fiatal korában elkezdett borokat vásárolni, hogy «bist ein Esel». Ez az űzlet alig hozta be a kenyérre sóra valót.
Hanem az Ábrahám nagy psycholog volt. Előre látta, hogy a szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény feledékenységbe fog menni, a nélkül, hogy eltörülnék, mint például az, hogy «a lutheranusokat meg kell égetni,» hogy «a más feleségének udvarlókat le kell nyakazni,» hogy «a tolvajnak a szemét ki kell szúrni,» meg hogy «ha egy nemes ember elveszi a szolgálóját, szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.» Soha se hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Igy járt a borkivíteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az útat a Dunán felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron s meglépesedett az űzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, a mi legnehezebb a borkereskedésben.
Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta tőle, hogy majd ezerével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott egyebet egy pinczetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét: «Rothesel.»
Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az adósé meg mindig csúnya.
Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával házasodni fognak. A leendő mennyasszonynak az apja az adandó «keszubbá»-t,[3] a mi 37½ Darham, legalább is megkétszerezteti, s a «párnászát»[4] lehúzza felére, azért hogy a vejét Rotheselnek híják. A nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a bajon utólagosan segíteni fog. De úgy, hogy még se kerüljön ezer aranyba.
Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint, hát «egy szamárnak» az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz aranyat rászánt.
Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál. Okos ember magában a fabrikában vásárol.
Mikor aztán odafenn volt, meghányta vetette magában a dolgot, hogyan kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák?
Ha az elején kezdi, az udvari cancelláriánál, először jön a kapus, azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a cancellár: az nagy lajtorja! felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát, mikor már minden készen van is.
Ábrahám egyet gondolt. Volt neki «egy» ismeretsége a magas udvarnál. A titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt s annál nem tudja az ember, hogy cancellistának nevezze-e, vagy cancelláriusnak? Olyanformán jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, a ki a nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, a mikor Ábrahám beszólt hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a «Matyi úrfinak?» küldözött az öcscsének Ábrahám által nagybecsű falusi ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát is, a mit Ábrahám csak elvitt híven: de, ha kérdezte az úrfi, hogy mit hozott? azt mondá rá: «én nem tudom, mi lehet a batyuban!» Ilyenformán Ábrahám mindig szivesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.
A Matyi úrfi pedig valamiféle «benfentes» volt az udvarnál, ott dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.
Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette a zsebébe: ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor; hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár. Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe még egy alázatos «i» betücskét.»
Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.
Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett hajjal, zöld selyem szárduthban[5], piros hajtókával, tarka virágos mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.[6]
S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám, «Tréfaság az egész dolog!» mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.
Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.
Egy percznek a felénél hamarább visszatért az úrfi.
– Bemehet kend Ábrahám.
S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.
De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit, azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.
Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába Ábrahám.
A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga lehetett: írt.
Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van! Lelkem, dicsérd az urat…»
Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint a kibontott irásba belepillantott.
– Aj weh!
– No mi baj Ábrahám?
– Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.
– Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.
– Csak egy punctum…
– A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.
Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy szárnyajtón.
Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is. Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát bele akarja ütni a tintába.
Az úrfi sietve jött vissza.
– Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom. Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.
Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall rá:
– Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?
Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.
– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép asszony körtéjét.»
– De ezek az aranyak benne!
– Hát azért a kegyes pártfogásért, a miben részesített az úrfi.
– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.
– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?
– De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat elfogadni.
– Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte. Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.
– Nekem nincsenek adósságaim.
– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.
– Nekem nincsen kedvesem.
– Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el, traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a pénzt.
– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától. Vegye kend vissza a pénzét.
– Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt.