(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)
És erre a szóra, a «Király nevében!» egyszerre megnyiltak a vármegyeházának kapui.
Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi délibáb, úgy ez is épen csak itt Hunniában szemlélhető; hogy van két szó, mely egymás mellé leirva, alig különbözik egyik a másiktól, az egyik a «császár», a másik a «király», s mégis milyen különböző hatása van mind a kettőnek!
Ha az elsőt kiáltják el, azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy, minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ…
Ha meg a másodikat kiáltják el, egyszerre zöld erdő mező borítja a hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alól a vetést; permetező felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…
Ha az elsőt kiáltják el, egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz, ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikból kijönnek az oroszlánok s folyamaik fenekéről a behemótok s úgy ordítanak bele az éjszakába, s üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák furása dobog fel…
Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok és behemótok azok, hanem szép szelid bárányok, a miket úsztatnak és nyirnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett arany kalászt, s azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket, meg gyapjút, s az a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harczi riadó, hanem hozsánna éneklés!… s nem tűzakna-ásás, a mi a föld alatt dübörög, hanem aranybánya-turzás…
Pedig csak két szó az egész.
Észlelték ezt mindazok a természettudósok, a kik több ízben próbát tettek vele, ezen a Hunnia földén.
Erről sem tudnak semmit az európai tudósok, épen úgy, mint az erdélyi vulkáni tüneményekről, a mik az orruk előtt vannak.
No de semmi! Elég, ha mi tudjuk.
A veresfrakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a még együtt ülő törvényszék elé.
«Staféta a királytól!»
A főjegyző hivatala volt, azt felvenni, felbontani és elolvasni.
Először magának olvasta el.
A nagy, komoly férfiú szemeiben meggyült a köny, mire a végére jutott.
A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:
«Tekintetes Karok és Rendek!»
Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis «így» szólítá meg. «Ott» járt a lelke.
– «Király» ő felsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét, helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy hívjuk össze a generalis congregatiót s hirdessük ki a megyében a restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsből visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyülést s megkoronáztatja magát.
A végső szavak már elenyésztek e felkiáltásban: «Éljen a király!»
A férfiak felugráltak helyeikből, nevettek és zokogtak.
Ez a hír elmosta az előbbi jeleneteknek minden kisértő emlékét. Más emberek ültek a zöld asztal körül, mint a kik elébb voltak jelen.
De a ki legjobban átalakult, az Tárhalmy volt,
A hosszútürő jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a kötelességnek, most egyszerre lángarczú, parancsoló, fenyegető alakká változott át.
– És most, uraim, következik a tisztújitás! A nagy törvényszék, a mely itélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, a kik Ráby Mátyással ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk törvényes fóruma előtt, a mi törvény szerinti nemes aræopagunk előtt fogom őket bevádolni én! és egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, a ki ez ártatlan, igaz embernek üldözésében, a ki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek találtatik. Itélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!
– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! kiáltozák a zöld asztal minden oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz-lelkű táblabírák.
De a ki leghangosabban kiabálta a «feszítsd meg»-et s legjobban fente a fogát, ez volt maga Petray Péter.
– Igazság! Úgy van! kiabálta a derék úr. Gyalázat volt, a mit Rábyval elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten ellen való vétek, a mit ő ez igaz ember vesztére complotizál.
– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. Én complotizáltam? Hát nem az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész planumot? Én csak conniveáltam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a dologba; én csak suppleáltam a viceçmest, a ki a fogas kérdések elől mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabiróval együtt. Nem az én akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archivumot is, hogy a Ráby documentumait elsikkaszszák?
– Protestálok ez ellen! ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. Én otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.
– Hazugság! kiabálta túl mind a hármat az esküdt, én úgy jöttem bele, mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a vicefiskális; ő tudja legjobban…
– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész irást olvastam fel, a mit elejbém adtak…
A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit mocskolta és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan titulusokkal, a mik nem találhatók a góthai almanachban és kifejezésekkel, a miket Páriz Pápai a Lexiconjából kifelejtett.
S csak hogy kardra nem kaptak.
S mindez a hajdúk jelenlétében történt.
Tárhalmy hóna alá csapta az irományait s azt mondta:
– Menjünk, urak! A ki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem ülhet!
S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, ott hagyva a ludasokat a legocsmányabb veszekedés között.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hajdúk mindezt látták és hallották.
A császári leiratnak az a szava, hogy «restauráczió lesz!» mint a futó tűz terjedt el egy percz alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember ujjongott rajta. Ez az idő, a mikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat, mint a szarvas bika az agancsát tavaszszal. Ekkor nyilik fel a szegény nemes embernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor ő az «uraknak ura!»
Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics), ott találta a várnagyot.
– Hühüh! Várnagy uram; micsoda nagy patalia van odafenn! Az urak összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják, ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha restóráczió lesz, mind lecsapják őket s hátul kötik a sarkát valamennyinek.
– Menküt! Hát Laskóy úr, meg Petray úr?
– Úgy szidják egymást, mint két debreczeni kásás kofa a nagy piaczon. A többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.
– Bárcsak mind megölnék egymást!
– De mástól félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik meg egymást, hanem utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája s az egész czudarság a mi kettőnk nyakában marad.
– De mákucscse nem marad! Már arról majd teszek én! Ha ők most azt mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom ő kelmét a galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!
Azzal Janosics felsietett négy hajdúval a Rab Ráby siralomházába.
Rab Ráby csak alig ocsudott még fel aléltságából. Azt hitte, viszik a hajókötélhez lánczolni.
– No Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! szólt Janosics, még az áldást is ökölrázással fejezve ki. Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!
E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arczán végig vonaglott. A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.
De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, s visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit oduikba.
– Nem kell nekem senki kegyelme! rikácsolt, a hogy csak birt, kezével az ágya szélébe kapaszkodva. Hajtsák végre az itéletüket rajtam! Nem fogadok el tőlük kegyelmet! Nem megyek el innen! Itt akarok meghalni! Nem megyek el!
– Dehogy nem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen elmégy egybe! Csipjétek fel, legények! Aztán «sertifurti» ki vele!
Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort s minden rángatózása daczára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, a minek egy kis vaskapuja szolgált az «újvilág-utczára», ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra a négy hajdu kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utczára. Ott jó messze a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg se mozdult: a düh és tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.
– A ki nekem még egyszer megpróbálja «beereszteni» Ráby Mátyást a vármegye házába, olyan száz pálczát kap, hogy még a deres is megjajdul alatta.
Ezt mondva, Janosics uram a négy hajduval diadalmasan tért vissza a kis ajtón. Ez volt a Columbus tojása! ez volt a gordiusi csomó.
Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén veszszen a Rab Ráby? – Nincs már Rab Ráby sehol!
Janosics uram nagy fütyörészve tért meg a szobájába.
De egyszerre csak elhagyta a fütyülő kedve: a torkához kapott.
Meg akarta fojtani valami.
Az egész teste egyszerre megzsibbadt s öldöklő kínok nyilaltak egyik oldalából a másikba.
Kiáltani akart s hang helyett vér ömlött az ajkaiból.
Összeesett; a torkára mutatott. Meg akarja fojtani valami.
Igen, az az aranyrojtos selyemkendő, az fojtja meg.
Megmondta neki az az asszony: «ne nyulj hozzám!»
Az orvos, a ki hozzá siet, megrémülve kiált fel:
– Ez a keleti pestis! Most már kitalálta a jelenségeiből a rettenetes vészt.
S azzal erre a szóra szétfut minden ember a haldokló mellől s ott hagyják kínlódni a rázárt ajtó mögött, a mig csak el nem csendesül. Az azt jelenti, hogy meghalt.
Akkor aztán két halálra itélt rabot érte küldenek s azok belehempergetik egy lóbőrbe, úgy hurczolják ki a temetőbe: minden énekszó nélkül.
A közönség csak azt tudakolja, hogy vajjon elég oltatlan meszet töltöttek-e a gödrébe, a hová elásták?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Ráby pedig ott feküdt félholtan az utcza szélén.
Egy olyan utcza szélén, a melyikben akkor még nem volt több fal, mint a rengeteg nagy Károlykaszárnya, az egyetem kórháza, aztán meg a nagy kőkerítés a megyeház hátulsó udvarán.
Egyszer napjában rendesen mégis akadt valaki, a ki ezen az utczán is végig menjen.
Egy vén zsidó, Ábrahám. Ez volt a minden reggeli útja. A vörös köpönyeg el volt már a zsidónak engedve. Fekete talárban szabad volt járnia, prémes kaftánnal.
Másodmagával jött. Az a vöröshaju siheder a legkisebb fia volt. Azt azért hozta magával, mert jó lábai voltak. Szaladva megjárta az utat Pestről Budára két óra alatt.
A gyereket ott szokta hagyni az utcza szegletén, csak ő maga jött el a kis vasajtóig.
Ott addig leskelődött a reggeli órában, mig a kulcslyukon keresztül meglátta a szövetséges hajdut közelíteni.
Akkor egy papirosba csavart aranyat bedugott a kapu alatt; mire onnan belülről valami más papirdarabot toltak ki a küszöbre.
Ez volt a hiradás Rab Rábyról.
Ezt a czédulát aztán odaadá a szögleten settenkedő veres fiúnak.
– Osztán szaladj!
Az már tudta, hogy hová? Mariskához vitte Budára.
Ezen a reggelen Ábrahám zsidó a czédula helyett magát a Rab Rábyt találta meg, az utczára kilökve.
Nem ütött lármát, nem kezdett jajveszékelni, leborult mellé, a szivére tette a kezét, – még dobogott.
Azután leveté a meleg rókaprémes kaftánját, beleburkolta a fagytól, kintól elaléltat, ölébe vette, úgy vitte a szegletig. Ott azután a fiával együtt ketten egy gyaloghintóig czepelték, abba befektették s elvitték magukkal.
Senkinek sem mondták, hová?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mint a seráphok éneklése, mint a spæhrák harmoniája, mint a hattyu haláldala, mint minden, a mi csak édes van földi és földöntúli hangban, olyan szó ébreszté mély halálálmából az árnyak közé visszatérő lelket.
«Isten hozzon vissza, szegény Ráby Mátyás!»
A felébredő egy meleg langyos illatoktól üdített, kis szobában találta magát, puha párnák között fekve, s a mi a szemébe mosolygott, az két mennyország volt; tele a paradicsomnak minden nevető angyalaival, a legkékebb, a legsugárittasabb égmennyezet: – két szerető, hűséges szem…
*
A szent-endreiek máig sem lelték meg a nagy kincses ládájukat; azt ugyan jól el találták tenni!