(Egi nagi vrnak az ev tragoediaia elmondatic.)
Ráby most kivánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt, hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb, nehogy «indiciumok» maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.)
Másnap reggel azonban üres kézzel jött a porkoláb.
– Hát ma nem kapok kenyeret és vizet? kérdezé a rab.
– Jaj úrfi! szólt nevetve Janosics. Mától fogva már uraság a dolgod. Nem kenyéren és vizen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, a mennyit csak megkivánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez?
Ráby vállat vont; mit találgatna rajta?
– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a sententiát. Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attól fogva aztán három napig úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a buzában. A mit csak megkiván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!
Ráby tapasztalá a következésből, hogy a porkoláb nem tréfált.
Csakugyan jött már a pilisi czigány leráspolyozni lábairól a nehéz vasakat. A többi lánczait is levették. Aztán jött a borbély s megborotválta az arczát; hanem egyuttal lenyirta a haját is kurtára.
Ez az «utolsó» toilette.
Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. A hol letették, ott vérnyom maradt utána.
A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálitélete a Helytartótanácstól, a hová apellálva volt, visszaérkezett. Ott is megerősítették azt.
Nem bánta már. Csak azt kérte, hogy végezzék hát ki hamar.
Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a másikba, a melyik be volt fűtve.
Az volt siralomháznak elkészítve.
Az asztalra le volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, Krisztuslába, Katakönyöke, szaladós, prósza, gömböcz, Pál-anyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, a mi ezen a tájon terem?
Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy a mint kipublikálják, hogy egy elitélt rab került a siralomházba, nosza minden szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, a mi csak drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a három napig, a mig a világa tart! – Természetesen, hogy a jó ráczürmös, méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat a maga halálára.
– No Ráby! Most jól lakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el előled! kinálgatá a rabot Janosics uram. – Fekügy’ neki! s e szókkal odatolta a rakott asztalt az ágya elé, hogy elérhessen mindent. A rab azt felelte, hogy nincs már ő neki vágya sem ételre, sem italra, hanem inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.
Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhivatták s felvették az Úr vacsoráját.
Janosics komoly képpel igérte, hogy mindjárt hoz neki egy papot.
Alig került-fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott Rábynak – egy «veres barátot.»
Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a primás megtiltotta nekik két órajárásnál messzebbre eltávozni a kolostortól s rendeletet adott ki, hogy ha ezen a peripherián kivül megkapnak egyet, csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, a mikor felszabadította őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fenhagyott egyházi szerzeteknek, hogy őket befogadják. Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely czimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból kiakolbolítva, másoknak tréfa tárgyai.
Egy ilyent fogott Janosics Rab Ráby számára.
– Vigye innen azt a barátot! mondá Ráby boszusan, hiszen tudja, hogy én protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.
– Honnan a pokolból vegyek én most kálomista papot? Majd én most mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is jó. Ne válogasson az a papban, a ki úgy is a pokolra megy már. No bizony! Épen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji Miska tens urat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az, Ráby!
Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, a ki összeeskette a ménlovat a kanczával. Még ez volt hátra, a kit meg kellett ismerni Rábynak ezen a világon, hogy minden gyönyörüségből kivegye a részét.
A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, a ki mindjárt le is ült az asztal mellé, s bort töltvén a pohárba, megizlelé azt, s azt mondá rá «vere valet», s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal hozzá fogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.
Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a hivei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.
– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is odajutandó? Annak a szekere saroglyájába hiába kérezkedel fel, mert az nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne jusson.
Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban, az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsarait a legválogatottabb ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le gyomrának tűzkemenczéjébe; Ráby hallgatta, a míg el nem állt benne a szusz.
Akkor azt kérdezte tőle:
– Lesznek-e a pokolban is veres barátok?
– Dehogy lesznek!
– No, akkor én oda megyek.
Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most a delinquens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a császárnak a kolostorokat kirabolni, harminczháromezer barátot, apáczát földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus fogdmegei.
Aztán elő fogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette meg a veres barátok kolostorának az arany és ezüst edényeit, mikor elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, a ki az Antikrisztus szolgálatában állt, s a zsidóknak zsinagógát segített építeni. Ha megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.
Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminczhárom fontos vasakat.
Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, a mi a veres barátnak nem is volt inye ellenére; meg levén az asztal rakva mindenféle jókkal, a miket hiba lett volna kárba veszni hagyni. Közbe-közbe meg exorcisálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a hetvenhétféle ördögöket, a mi szintén igen jó mulatság.
De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább lássuk, hogy mi történt ez alatt a külső világban, mert ok nélkül nem volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.
Mi történt a szalmaszállal?
Azzal a szalmaszállal, a mihez a vizbefuló kapkod.
Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai tanácsára visszatért Bécsbe nagy betegen. Oda is utána sietett; ott megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel irott utolsó levelét.
Ezt követő harmadnap reggel korán beállít ő excellentiája a helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt levelet a császártól.
– Köszönöm ezredes úr, csak tessék itt hagyni. Majd elolvasom. Ráérek.
– Nem ér rá, excellentiád, Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet jelenlétemben olvastassam el excellentiáddal.
Ez a szó bántotta az elnököt.
Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kis király! Ez pedig csak olyan picziny kis óbester, a melyikből tizenkettő tesz egy tuczetet. S még neki parancsolgat!
– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? s nincs kedvem levelet olvasni.
– Figyelmeztetem excellentiádat, hogy én nekem különös utasításaim vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló katona és a tábori felcser van odakinn, a kik excellentiádra (furcsa biz ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy «hová?»
Az elnök arcza rákveresre gyulladt.
– Én rám? A bihászman? Zwangsjackét? Én rám? a bihászman? a locumtenentiális præsidensre? Ezt mondta? ezt írta? a – bihászman? a császár?
Azzal kitépte a levelet boritékjából s az írást maga elé tartá.
A szemei is vérben úsztak.
A levélben ez volt írva:
«Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a kerületi biztosnak.
József.»
– Ez a Rab Rábyért történt? hörgé a főúr.
– Gondolom, hogy azért, mondá Lievenkopp, mert egy nyilt parancsot ugyancsak én általam küldött a császár Pestvármegye hatóságának, melyben az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás úrat azonnal bocsássa szabadon; mi ha reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott parancsom van, egy egész ágyú üteggel s a megfelelő katonai fedezettel a vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy szabadítani ki Ráby urat a börtönből.
– Megostromolni a pesti vármegyeházat! hörgé magánkivül a főúr, a markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. Odadobni az üszköt a puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! Megölt – engem – a Ráby.
A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szakgatott igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott s aztán lerogyott egy karszékbe. Az arcza egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó jobbjában tartá, míg balkeze bénultan esett alá.
Lievenkopp kisietett az előszobába s azt mondta a titkárnak, hogy jó lenne orvosért küldeni, mert ő excellentiájának aligha valami veszedelmes rohama nem készül.
Már nem készült; megesett rajta. Gutaütést kapott.
Jól mondta azt: «mégis az az ember ölt meg engem.»
Mikor a titkár belépett hozzá, már eszméletén kívül volt.
Rögtön futottak orvosért, sebészért.
A sebész hamarább érkezett, mint a megyei főorvos.
Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, a kit legelébb megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, a ki egykor Ráby Mátyást gyógyította, mikor megmérgezték, s ki e miatt sok üldözésnek volt kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az életét, a ki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt.
A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra sebesíté.
Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi eszközeit s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő szerencsétlenséget okozott.
A nagy vérvesztésre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak reá, a mik között meg kell halnia.
Mikor a nemes úr megtudta, hogy menthetlenül el van veszve, azt kérdezte, hová lett az a sebész, a kinek az ügyetlensége ezt a balesetet okozá?
Mondták neki, hogy a Dunába akarta magát ölni, de elfogták.
Erre azt mondta a titkárjának, hogy hozza elő a végrendeletét.
– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, a ki halálomat véletlenül, akaratlanul okozta, a miatt majd földönfutóvá lesz s minden keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom; – legyen holtig hol laknia.
Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli alaknak, a ki eszményképe volt a magyar conservativ főnemesnek; törhetlen, hajthatlan fölfelé is lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kaczérkodó; erőszakos és keménykezű az ellen, a ki elveit megtámadja; de nagylelkű és jótékony ahhoz, a ki csak őt magát sértette meg; – modorában, külsejében cynicus és barbár és a mellett minden csepp vérében nemes. – Arany, a mi rozsdás.
Úgy is halt meg. A mint egy karczolást ejtettek rajta, porrá omlott.
A mikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, a háromszor megcsendülő «szegény bűnösök lélekharangja» nem ő neki szólt, hanem a nagyméltóságú gróf Niczky Ferencz úrnak, Magyarországon a király valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…[41]