(Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen neepnec az ev iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoô leezen contribvtiocrvl ees egiebb Isten chapaasairvl, weegezetre penigh az kiss laadaarvl, megh az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi wagion?)
A szentendrei, meg a hozzátartozó izbeghi szőlőhegyekben javába folyt a szüret. Üstökösjárta esztendő volt, kitünő jó bor igérkezett, minden promontorium (így nevezi a törvény a szőlőhegyeket) tele volt danoló szedőkkel.
Valamennyi szőlőhegyről azonban csak egy úton szabad a leszürt mustot lajtokban lehozni, a többi mellék útak el vannak zárva puskás és dárdás hajduk által, a kik még csak egy háti kosaras asszonyt sem eresztenek ott keresztül. Mivelhogy mindaz, a mi a szőlőhegyen termett, elébb dézma alá vétetik.
A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik előtt egy nagy kád. Az első gunyhó a váczi püspöké. A mint a musttal telt lajtot hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a maga kilenczedét. Akkor tovább megy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet. Azután kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, a mik úgy őrzik a szoros útat, mint a Dardanellák tornyai a fekete tenger szorosát. Ott, ha a megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános sekrestyése veszi ki a hordójából a papot illető tizenhatodot, ha pedig ráczul szólal meg, akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a barátságot.
Akkor aztán odább mehet.
Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az utjában, s ott megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember jobbrul, a másik balrul bele nem kapaszkodnék a gallérjába s azt nem kérdené tőle, hogy «hát a portziós könyv mit vétett?»
(Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy «proportio» odarövidítette, hogy «portió.»)
Ez a legpracticusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat esztrengára fogják s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt a leszüretelt borát, míg a portióját az utolsó dénárig le nem fizeti.
A ki teheti, már készen is tartja magát a harács lefizetésére; csak oldja a tüszőt s számlálja elő rézgarasokban a hátralevő tartozást, a mit a könyve kimutat. Mind rézpénzzel fizetnek. Isten ellen való vétek volna adóba ezüst pénzt adni. Hadd menjen vissza a bécsi garas, meg a dénár (vulgo babka) oda, a hol csinálták; a tallért, a kinek van, jól eltegye. A «forint» az csak ideális pénz, a minőt soha sem vertek, hanem van egy félezüst, félréz monéta: a greschli, a miből öt tesz egy forintot. Tehát az ötödik gunyhónak az asztalán termetes zsákok telnek meg rézpénzzel, a mit a szüretelőkből préseltek ki birák uraimék. Úgy kell nekik! Ha ők nem sajnálták a drága szép szőlő-gerezdeket sarkaikkal összetaposni, prés alatt kisajtolni, megérdemlik, hogy velük is hasonlót tegyenek a magistratualis szüretelők.
Vagynak azonban számosan, a kik nem látták el magukat elegendő aprópénzzel, s nem tudnak stante pede fizetni. Azokkal megfizettetik a hátralékot in natura. Arravalók azok a nagy kádak ott az útfelen. Borban is elfogadtatik a fizetés.
Az ekként összegyűjtött bort pedig rögtön hordókba tölteti s készen álló tót szekerekkel leszállíttatja a Dunára a «veres zsidó;» ott hajóra rakatja, felviszi Bécsbe, eladja a «veres ökör» korcsmárosnak, a kihez szoktak szállni mind a magyarországi urak, meg a deputatusok. A veres zsidó általjában fizet az új borért két rénes forintot.
Már most azután, ha egy megszorított gazdának a tüszője fenekéről elfogyott az aprópénz – akkor ott volna a veres zsidó, a ki szivesen megsegítené azzal, hogy az ő borának akójáért is megadná a két forintot. De nem úgy van ám ez egy jól rendezett községben elintézve. Bort idegennek eladni csak a városnak van privilegiuma, a pógár maga csak a városnak adhatja el a borát. Azt pedig, hogy mi legyen az új bornak az ára, a «hatvanszemélyek» limitálják meg. Az idénre egy forintban van az megállapítva.
A gazda tehát kitölti a portióban ott fogott borát a nagy kádba egy forintért akóját, s a veres zsidó ugyanonnan kiméri azt két forintért.
Ilyenformán megesik egy jámbor szőlős-gazdán, hogy a milyen üresen hozta ki a lajtját a szüretelésre, épen olyan üresen viszi vissza szüretelés után. Pedig jó termése is volt.
A parasztnak az nem tetszik.
– De már ez mégis csak istentelenség! hogy egész esztendőn át én kapálom a szőlőt, s szüret után még csak annyit se látok belőle, hogy biró uram, nótárus uram egészségére egyet ihassam a magam borából.
No hiszen megkapja a magáét ezért a vakmerőségért.
Megfelel neki nótárius uram ex tripode.
Kracsko Mátyás nótárius vézna, szikár ember; savószinű, gyér bajuszának a szálait meg lehetne számlálni, s a két orczája majd beszakad a soványságtól. Hanem azért van olyan hangja, mint a pereczes trombitájának: azt meghallhatja a paraszt. Biró uram, a kövér termetű, piros orrú Bikács János uram meg, a maga rekedt borizű hangjával, csak kontrázni szokott a nótáriusnak, mint a bőgő a klarinétnak, mikor a paraszttal veszekedik.
– Hát tehetek én róla, hogy annyi restanczia van a kee portiós könyvében?
– De hát mért van az a sok numerus ebben a porcziós könyvben? Dohog vissza a paraszt. Hiszen nem kellene nekünk olyan sokat fizetnünk. Beszélte azt nekem egyszer «valaki,» a ki érti a törvényt, hogy egy sessio után nem kell többet fizetni törvény szerint hat kurta forintnál; mért fizet hát a szegény gazda mégis hatvan kemény forintokat?
– «Valaki»-e? No iszen hozza kee ide nekem azt a «valaki»-t, majd megtanítom a corpus jurisra, hogy arrul koldul! Igen bizony, jámbor paraszt, az a hat forint, az csak a «dica;» de hol van azután még a «subsidium,» a «datia;» az «accisa» meg a «trigesima?» A mi mind itt van a törvényben. Akarja kee, hogy kiverjem a szemét csupa «articulusokkal.» Azután jönnek még a «contributiók,» a hogy azokat a dietán elhatározták; contributió a «lóvásárlásra,» contributió a «végvárakra,» contributió a «török által elhurczolt foglyok kiváltására.» Kilencz forint contributió csak a «katonatartásra,» hát az «annonarium» egy nagyszombati mérő buza, vagy annak az ára a «szent korona őrzésére,» második a «határőrzésre,» harmadik a «római szent birodalom megőrzésére,» negyedik «a törökök ellen operáló dunai flotta felépítésére,» azután öt denár minden napszám forint-, meg cselédbér után; no meg a «bellica cassa,» aztán meg a «domestica cassa!» Verjek még többet a kee fejéhez? Hátha még a «sexagesima» is hozzá jön, a miről már törvény van, hogy a kinek hat forintnál többet érő ingóbingója van, annak egy hatvanadrész valorát lefizesse a regnicolaris palota építésére. Megálljon kee csak, majd mingyár megbecsülöm a kee szekerét, lovát, mennyit ér? Aztán a sexagesimát is lefizetheti kee!
A jámbor paraszt úgy megijedt, hogy közé vagdalt a lovainak, s áldotta szent Orbánt, a mért a szőlőhegyről üres hordóval szerencsésen haza segíté.
S ez így ment szép gyönyörüséggel késő estig. Akkor becsukták a szőlőhegyi útak kapuit s az igazi szüretelők hazatérének; de nem pihenni, hanem hivatalos kötelességüket tovább folytatni, a tanácsházhoz.
Együtt voltak a biró, a nótárus, a kis birák, meg az esküdtek. A nótárus volt egy személyben perceptor és controllor is, a miből elgondolható, hogy igen okos embernek kellett neki lenni.
A vörös zsidó is hivatalos volt a tanácsházban, abból a czélból, hogy a tömérdek sok beszedett pénzt beváltsa.
Mert igaz ugyan, hogy már azokban az időkben rendes pénznem gyanánt Mária Therésia tallérjai, huszasai, tizesei és ötösei voltak bevéve országszerte; de azok csak ünnepnap kerültek az asztalra; a közforgalomban még ott kóválygott a mult századból hátramaradt máriás, poltura, peták, bécsi garas, fillér, greschli és babka, sőt a rézpénz közé még egy-egy «libertás» is vegyült, s azzal fizettek össze-vissza számítva, a sehol nem létező kurta forintban és vonás forintban. Kurta forint volt, ha két denárt lehúztak belőle; vonás forint volt, ha két denárt hozzá adtak. Az ilyen pénznek aztán zsák kellett. Egy zsák rézpénzzel, megavult monétával pedig fizetni nem lehetett; azt eltenni is bajos volt; azért a zsidónak kellett azt átvenni és becsületes pénzt adni helyette. Ő aztán felvitte azt Bécsbe s ott lerázta a nyakáról.
A rézpénzt csak amugy mázsára téve számolták át neki; hanem azt a mindenféle «kongót,» a mi nem szégyenlette magát ezüstnek kiadni, úgy kellett darabonkint megválogatni, mert azok között irtóztató sok volt a hamis.
A míg Ábrahám a két kis biró, meg két esküdt pógár jelenlétében ezt a foglalatosságot végezte a benyilóban, az alatt a tanácsterem hosszú asztalát végig ülték kétfelül a hatvan személyek öregei; a fiatalabb tagok a fal melletti lóczákon foglaltak helyet s nótárus uram előhozá a protokollumot, a miben a magistratus ez évi működésének summázata volt foglalva.
Mind a protokollum, mind a számadások rácz nyelven és cyrill betűkkel voltak írva. A magyarok meg a svábok abból nem értettek semmit. Annál könnyebb volt nekik benne megnyugodni.
Egyszer azonban egy fiatal magyar legény nekidurálja magát, feláll a lóczáról és megszólal, mondván:
– De már megkövetem az érdemes tanácsot, ha szabad volna nekem is szót emelnem.
Mire nagy zugás támadt a vének közt.
– Ki fia csikaja ez a kotnyeles otténg? mordul fel biró uram.
– A Bacsó Marczi! dörmögi a nótárus, az idén halt meg az apja, aztán ő következett a hatvanszemélységre a helyébe; először van a tanácsban. Az a baja, hogy iskolába is járt. No hát mi kell Marczi öcsém? beszélj!
– Hát csak azt szeretném megtudni, nagy alázattal, hogy voltaképen minélfogva kivánatos mi nékünk ezt a protokollumot rácz nyelven meghallgatni, a mit se magyarok, se svábok nem értünk?
– Hát Marczi öcsém, tudod, az urak azért vezetik a maguk protokollumait diák nyelven, hogy azt a parasztok meg ne értsék; mi pedig azért irjuk a magunk protokollumait rácz nyelven, hogy az urak meg ne értsék.
Mely elmés felelet általános helyeslő morgással találkozott.
– Az ám! pattogott vissza a legény. De akkor mi magunk pógárok sem értünk belőle semmit s azt írhatja bele nótáros uram, a mi tetszik.
Erre a goromba szóra aztán mind ellene röffentek: «nem szégyenled magad? ilyen gyalázatot elkövetni a tanácsházban!» kicsinyben mult, hogy ki nem dobták ő kemét.
– Ezt a ficzkót, dörmögé biró uram a nótáriusnak, mihelyt katona-fogdosás lesz, jó lesz a verbungosok körmére keríteni.
– Lesz rá gondom.
A beszámolás aztán folyt a maga rendén tovább, egy olyan nyelven, a mit a gyülekezet kétharmada nem értett meg.
Ez alatt a benyilóban elkészültek a pénzleszámlálással, s Ábrahám előjött a nagy fekete táblával, a mire fel voltak krétázva az egyes tételek. Ennyi az átvett rézpénz, ennyi a bor ára, ennyit tesz ki a régi ezüst váltópénz, ennyi pedig a kiválogatott hamis pénz, a mi itt hagyatik.
– Nem venné meg kee már azt a hamis pénzt is, Ábrahám szomszéd? mondá biró uram.
– Nem biz én, hallja kee biró uram, mert ha én adom ki a hamis pénzt, engem meg fognak, becsuknak érte, kentek pedig beteszik szépen a «kis cassába,» ezzel fizetik a napszámosokat, hajdukat, cselédséget, csőszöket; azok ezt kiadják itthon a piaczon, a mészárszéken, a kocsmában, a publikum meg újra behordja szépen dicába, portzióba, s így szépen megfordul a hamis pénz egyszer minden esztendőben, a maga útján, mint a nap a föld körül. Nem vész el.
– Nem a hogy nem vész el, de még inkább szaporodik, mondá biró uram. Minden esztendőben, mikor kend megszeleli a garmadánkat egy-egy ezer forinttal több a rosta alja. Hát már ez hogy lehet, mikor ide idegen vásáros nem jöhet?
– Már hiszen, ha olyan bizonyos nem volna, mint a nap az égen, hogy egy ilyen derék városban, a hol olyan szép nagy templomok vannak, csupa merő istenfélő becsületes emberek laknak, azt kellene hinni az embernek hogy idebenn a városban van valami hamis pénzverő műhely; de mivel hogy ezt feltenni Isten ellen való vétek volna, annálfogva azt hiszem, hogy ez a hamis pénz úgy fiadzik.
Nagyon jót nevettek a zsidónak ezen az észrevételén.
Ábrahám azután megmondta, hogy az átvett kongó pénzért mennyit szándékozik adni aranyban. Megegyeztek nagy hercze-hurcza nélkül.
A zsidó elővette a talárja alól a táskáját s százaranyas tekercsekben leszámlálta az asztalra a körmöczieket. A körülülőknek mindnek járt utána a szája, a mint sorba számlálták a sorba rakott sárga csikókat.
– De hát nincsenek ezek az aranyak körülmetélve, Ábrahám? tréfálózék, a végzett munka után, biró uram.
– Ej ej, biró uram, én sem kérdeztem kendtektől, hogy nincs-e az a bor megkeresztelve, a mit nekem eladtak?
Tréfás fiú ez a vén Ábrahám!
– No már most aztán nótárus uram adjon nekem egy kis igazságlevelet, mondá Ábrahám, hogy ezt az aprópénzt itt váltottam be, s igaz járatban vagyok; de ne ráczul irja, hanem diákul.
– Jól van Rothesel.
– Aztán, megkövetem: ne úgy irja a nevemet, hogy Rothesel, hanem úgy, hogy Rotheisel; ha terhére nem esik a karjának azt az «i» betüt is közbeszúrni.
– De hiszen Rotheselnek híja kendet minden ember, Ábrahám; a névosztogató commissió is ebben erősitette meg.
– Mind igaz az. Csak hadd hijanak, ahogy akarnak; elvállalok én mindent; hanem irásban mégis csak Rotheisel a nevem; magam jártam érte Bécsben a császárnál, hogy kegyelmezzen meg azzal az egy kis «i» betücskével.
– Hej Ábrahám, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az egy «i» betücske ott Bécsben. Vallja meg az igazat!
– Már hiszen minek vallanám meg az igazat? Hiszen akár azt mondanám, hogy én nekem bizony, de csak egy babkámba se került az az «i» betü, akár azt mondanám, hogy bizony az az egy «i» kóstál valami százezer forintot, de azt nem én fizettem meg; hanem kentek fogják megfizetni; hát mind a kettőre azt mondanák kentek, hogy «hazudsz, bolond vagy, elmehetsz!»
Igazán tréfás ficzkó ez a vén Ábrahám!
A nótárus elkészíté az «igazságot,» az alatt biró uram halhólyagokba csomagolá az aranyakat, s sorba rakta egymás mellé a kalamáris körül.
Mikor aztán a zsidó eltávozott, azt mondá biró uram:
– No már most az érdemes külső tanács haza takarodhatik, csak a belső tanács, meg a presbyterium marad itten, hogy a «nagy láda» felnyításánál jelen legyen.
Mert nem minden halandó szemének szabad a «nagy láda» titkaiba bepillantani.
A mint a «belső emberek» magukra maradtak, nótárus uram elővett a fali szekrényből ugyanannyi hálósapkát, a hányan voltak az ott levők s azokat egyenkint mindegyiknek a fejére huzogatá, úgy, hogy csak az orruk hegye látszott ki belőle. Ez arra való volt, hogy ne lássanak semmit. Mikor aztán mind vakká volt téve, egyedül ő maga volt a látó, akkor vette a gyertyát az asztalról, a botja végét biró uram, viszont a maga botja végét az esküdt polgár kezébe, s sorba míg az egész, mint egy vakok lánczolata, megindult valahová, de hogy hová? azt csak a nótárus tudta! az dirigálta az egész vonatot: «no most grádics jön! nagyot lépjünk lefelé: egy, kettő, három, tíz!» Egyszer aztán vasajtóba dugott kulcs nyikorgott. «Bukjunk le, hogy bele ne üssük a fejünket a szemöldökfába!» Valami alacsony ajtón vonultak keresztül. «Helyben vagyunk, szabad a látás!»
Az esküdt polgárok többször is voltak már ezen a helyen, egy alacsony, tömör boltivekre osztott pinczeüreg volt az, a minek egyik sarkában állt egy vasláda, erősen a kőfalhoz pántolva.
A vasládán kivül volt még egy rácz pópa is az üregben; a ki, hogy honnan kerülhetett oda? azt tán a nótáruson kivül senki sem tudta. Annak kezet csókolt, a ki akart.
Egy nagy czifra kulcsot a pópa adott elő, a másikat a nótárus.
– Na itt vannak a kulcsok, nyissa fel a kinek tetszik.
Hárman négyen próbálkoztak vele, de nem mentek semmire, fordultak azok a kulcsok jobbra is balra is, tízszer is; de egyszer se nyitottak.
– Ugyan ne töltsétek az időt hiábavalósággal, szólt közbe a pópa; nyissa kend ki nótárus uram, kend annak a mestere. Az aztán csak rátette a kezét a két kulcsra s mindjárt nyitva volt a láda.
Szabad volt mindenkinek belenézni.
Nem volt abban egyéb, csak arany. Szép, átlátszó halpukkantyu erszényekbe elrakva, a miken keresztül fénylett a sárga ércz, száz darabjával; egymás mellé sorakozva, hadi rendben, mint a katonák. Rengeteg pénz lehetett az! Most ismét megszaporodott egy glédával. Azt is oda rakták a többiek közé. Aztán a ládának egyik mellékfiókjából kivettek egy kis könyvet s abba a nótárus holmi egyetmást belejegyezgetett. Furcsa dolgok lehettek! az esküdt pógárok «ejh! ejh!» sóhajtozásai tanusíták, hogy sokallják a budgetet. «Muszáj volt!» Ez a nótárus válasza. S erre meg kell adni az indemnityt. Olyan kiadások ezek, a miket nem lehet kiharangozni.
Biró uram egyszer majd el is szólta magát.
– De, hogy még ő excellentiájának is…
– Trum – rum! kiálta közbe a nótárus. Nem ütnők dobra?
– Hát hiszen ha muszáj, kellett lenni.
A kis könyv számadásai is helybenhagyatván, a nagy láda ismét lezáratik. Ekkor azonban megszólal a pópa.
– Hát hiszen azt látom, hogy megint jól gazdálkodtatok, a pénz megint szaporodott; de hát az Isten áldása hol maradt Az eklézsia csak nem jut eszetekbe? Azt igértétek, hogy új harangot vesztek, a torony tetejét újra megaranyoztatjátok, a kántornak házat építtettek; erre mind nem telik megint; hanem a nagy láda csak telik!
– Ne búsuljon, tisztelendő atyám, szólt a nótárus. Mind meg lesz az jövő esztendőre, ha Isten éltet bennünket. Ezt még a kis cassa is kiadja.
– De ördög anyját adja! Hát az ispitály mit vétett? A szegény nyavalyások nyáron majd megvesznek éhen, télen majd megfagynak a hidegben, míg ti száz szekér számra külditek fel az ölfát Pestre elajándékozni; hát még a sok szárított vizát, tokot, meg a sok új bort, imide amoda, mindenféle nagy uraknak; hanem a szegény betegeknek nem jut.
– Hagyja el tisztelendő atyám! A ki nyavalyás, annak semmi sem olyan jó, mint a friss levegő, s semmi sem olyan rossz, mintha megterheli a gyomrát. Azoknak a nagy uraknak pedig sokkal jobb, ha mi fűtünk, mint ha ők fűtenek be nekünk.
– De hát a szegények háza! A mire boldogult királyasszonyunk Mária Theresia tizennyolcz ezer forintot hagyott, hogy a város szegényeinek legyen hol meghúzni magukat: most is üresen áll.
– Hát tehetünk mi arról, ha nem kapunk bele való szegényt a városban.
– De ördög anyját nem kaptok! Hiszen vasárnaponként két glédában áll a koldus a templom előtt sorban; ki vak, ki sánta; de, ha azt akarom, hogy a vakok lássanak s a sánták szaladjanak, hát csak azt kell nekik mondanom: «no jertek, ti árvák, elviszlek benneteket a szegények házába;» mind szétiramodik menten; úgy fél a város kenyerétől!
– Pedig biz az nem rossz kenyér, úgy-e biró uram? tréfálkozék a nótárus.
– Ördög anyja kotlott ki benneteket! Hát a szegény izbegiek, a kik tavaly negyven ház számra elégtek. A császár elengedett annyit az aréndából, a mennyit a leégett házak portiója kitesz, s ti azt csak kivetettétek a többi házakra, azoktul hajtottátok be!
– Hát az természetes. A császár elengedte az árenda égett részét a városnak, annyival mi kevesebbet fizetünk a kincstárnak; de nem engedte el Péternek meg Pálnak. Ha Péternek nincs miből, fizeti Pál. Ez a regula!
– Istentelen regula. Nekem megjavítsátok magatokat azt mondom; mert, ha én nekem még esztendőre is annyi panasz jön a fülembe, feladom a ládátokat a fiscusnak.
Erre aztán valamennyien nevettek.
– Nem olyan «rossz» ember tisztelendő uram! Mondá a biró megnyugasztalt hangon.
Azzal a kulcsokat ismét kétfelé osztották; a hálósipkákat megint ráhúzták a deputatió fejére, s nótárus uram visszavezette megint valamennyi vak emberét föld alatti utakon keresztül a tanács terembe, ott aztán meggratulálták egymást a kiállott veszedelem után.
– Csak az a pap valami garaboncziát ne csináljon egyszer, évődék biró uram. Mert mind ilyenek ezek a papok! Mindeniknek csak magafelé hajlik a keze. Mind csak azt akarná, hogy templomra, ispitályra prédálja az ember a keserves szerzeményét.
Erre megszólalt egy fekete szemöldökű rácz ember: igazi bosnyák alak, még abban a viseletben, a miben apái a Bosna völgyből ide vándoroltak.
– Már az igaz, biró uram. Én magam is sokkal jobbnak látnám, ha már egyszer azt a sok temérdek pénzt a mi ott a nagy ládában haszontalanul hever, felosztanók rendén, kire mi jut.
Az indítványtevőnek számos pártja lehetett, a helyeslő mormogásból következtetve; de leverte a lábáról valamennyit nótárus uram a maga ékesenszólásával.
– Jaj, édes Avakumovics barátom, ez aztán épen olyan dolog volna, mint mikor a tót gyerekek úgy osztoztak meg az atyjuk hagyatékán, a bőven termő körtefán, hogy kivágták. Ez a «nagy láda» a mi uraságunknak a fundamentuma. Erősebb fundamentum, mint a nemes uraknak a «pusztaszeri kötés,» vagy az «arany bulla.» Ez a mi privilegiumunk, ez a mi patronusunk, ez a mi frigyládánk. A míg ez a láda birja magát, addig mi vagyunk az urak ebben a városban, meg minden ennek alávetett coloniákban. S azt tudják kendtek, hogy úrnak lenni milyen jó. A míg ez a láda mellettünk szól, addig akármit kezdenek a mi irigyeink, mind szégyent vallanak; mert szolgabiró, viczispán, törvényszék, királyi tábla, septemviratus, királyi kamara és udvari cancellária mind a mi kedvünkre olvassa a törvényt. Még az ökör sem bőg, ha szénával bedugják a száját, hát még az ember, a kinek esze van? A míg ez a láda beszélni tud, addig a mi fiainkat nem viszik el katonának; a mi számadásainkat nem kérik fel a vármegyére s ha birót, belső tanácsot kell választanunk, magunk végezzük el: nem kérdjük a paraszttól. Mikor kaszálót, kertiföldet kell osztani, mink végezzük a nyílhúzást, s ha kijön az inzsellér, mi igazgatjuk a czirkalmát, hogy merre felé kanyarítson. Mi vágatjuk a fát a nagy erdőn, mi húzatjuk meg a hálót a Dunában; mi limitáljuk meg a bort, mi veszünk, mi adunk el; mi vetjük ki a porcziót. Ezzel a ládakulcscsal a kezünkben olyan urak vagyunk a magunk városában, mint József császár a királyi pálczájával Bécsben. Ennek a ládakulcsnak a likas végén én olyan nótát tudok fújni, hogy minden nagy úr tánczol rajta.
– Igaz a! úgy van biz a! kiáltá rá az egész presbyterium.
– No hát kendtek is tánczoljanak rajta.
Azt pedig szó szerint vették.
Előhozták a tamburákat, azután meg az orros kancsókat, a jó veres borral, s míg a társaság rákezdte dalolni a «mnoga ja léta!» ismeretes rácz nótáját, biró uramnak olyan kedve szottyant, hogy maga kezdte el járni a «kolót.»
Mert a magyar parasztnak már egyszer az a különös természete van, hogy a míg a németet, meg a diákot sehogy se veszi be a nyaka, addig, a saját nótájakint: «megtanultam tótul, ráczul: kukoricza gombóczátul.»