(Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)
A rabnak mindenre kiterjed a gondja; Ráby még azt is kifundálta magában, hogy mi lenne, ha egy nap, vagy több nap az ő oltalmazó angyala nem jöhetne el, az ő táplálékát lenyújtani. Egy részét a csokoládé darabkáknak elrejtette. Hová? Abba a fekete kenyérbe lyukat fúrt az ujjával s abba dugta bele. Épen olyan barna volt a kenyér is, mint a csokoládé. A viz italárul pedig úgy gondoskodott, hogy a tiszta vizen megfagyott jeget elrakta az ágya alá. Hosszú tél volt, megmaradt az ott elolvadatlan. Egy kis aszalt jég!
Úgy számított, hogy neki meg kell érni még a legközelebbi napokat. Minden furfanggal igyekezett nyújtani az életet. (Qui habet tempus, habet vitam! A ki időt nyer, életet nyer.)
Egyszer aztán bekövetkezett az, a mitől előre rettegett.
Egy egész nap elmaradt az édes vigasztaló hang odafönn.
Ezen a napon már a gyanús kenyérbe eldugott csokoládé-maradékhoz kellett folyamodnia; s a félre tett jégdarabkákat szopogatnia szomj ellen.
Hanem a rab olyan bámulatos kevéssel beéri.
Másnap sem jött el az édes vigasztaló szózat; hanem hallott a helyett a feje fölött durva férfi-lépéseket, s aztán egész éjjel valami kínos asszonyi nyögést, s az ilyen hang megöli az álmot, úgy szorítá szivét egy gondolat!
De nem engedte a lelkének ezt a rémséges eszmét végig gondolni.
… Valaki haldoklik a feje fölött… Egy nő… Talán reggelt sem ér… Nem engedte képzeletének, hogy a haldokló arczát lelke elé hozza, nem a nyelvének, hogy némán kimondja azt a nevet…
Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – Káprázat ez! – Álom volt; nem igaz!
Reggelre csakugyan végkép elcsendesült az a nehéz nyögés odafenn.
De a vigasztaló hang még sem jelent meg.
Rab Ráby már az utolsó darabka csokoládét kezdé fogyasztani. Holnapra már nem maradt több.
A délután aztán bizonyossá tette felőle, hogy nem álom volt a mult éjjeli rémség.
Sűrű sorakozó lépések hangzottak a felső szobában; mint mikor a kántor diákok karikába állnak. – A kántor válogatta a kezdőhangot: «dol – re mi – fa –.» Azután rázendíték egyszerre a jól ismert gyászdalt:
«Halld meg lélek;
Mert néked beszélek.»
Azután következett egy vontatott összhangon elmondott búcsúztató. Rab Ráby hallotta, hogy pattognak a sorokra szedett verseknek a rímei.
Aztán megint következett egyike azoknak a keserűségben telhetetlen kálvinista halotti énekeknek:
«Félelemnek királynéja!
Rettenetes halál!»
Oh milyen okos emberek azok a pápisták, hogy diákul éneklik el a halottaikat, a miből a hallgató nem ért egyebet, mint azt, hogy «circumdedérum», még a hozzávaló melódia is olyan becsületes allegrettóban van tartva; – de ezek a kálvinisták úgy kikeresik a legelkeserítőbb gondolatokat, s kitalálják hozzá a melódiák legbúskomorabb, legmélább fajait, hogy az embernek marokra fogják vele a szivét, úgy facsarják ki!
Kit énekeltek el hát odafenn?
Azután azok a nehéz kalapácsütések, a mikor a szeget beverik a koporsóba!
Szerencse, hogy a híveknek nem szabad még harangot tartaniok; különben bizonyosan harangoznának is.
Rab Ráby reszketett; de most már nem a hidegtől.
Este felé ismét bejött hozzá Janosics uram vizitálni.
Ráby rávette magát, hogy kínzóját megszólítsa.
– Kit temettek ma innen fölülről?
A porkoláb úgy olvasott a rab arczvonásaiból, mint a nyitott könyvből. Az arcza elárulta az egyetlen sebhető részét Rab Rábynak.
A kinzó nem sajnálta odacsípni a tüzes harapófogóval az elevenjére.
Megtörülte a szemeit hypocrita elkeseredéssel s gyászoló hangon hörgécselé:
Oh, a mi áldott jó kisasszonyunkat, a főnótárius Mariskáját temették el ma szegénykét! Isten nyugosztalja meg az ártatlan teremtést!
A rab fölordított, mint a halálra sebesült, s aztán elkezdett zokogni.
Ez oda talált jól. A lelke közepébe. Ez keresztülhatolt azon a hármas pánczélon. Az ő angyala meghalt.
A porkoláb úgy nevetett a háta mögött nagy diadalmasan.
Túltett a hóhéron!
«Most mondd már, hogy nem fáj!»
Rab Ráby odafektette a fejét a két felhúzott térdére, s lánczba vert kezeit imára kulcsolva, csendes, szívből eredő könyörgést bocsáta föl az egek urához, a földi ködökből felszálló lélek mennybeli üdveért.
És azt bizonyára nagyon jól tette Rab Ráby, hogy azért a megholtért a végtelen irgalom urához felfohászkodott; – mert semmi énekszó és papi imádság nem tisztítja úgy fel az útját, az emberi bűnökből sűrűsödött felhőkön keresztül, mint a Rab Ráby könyörgése; és senki szájában nincs oly erős értelme e mondásnak: «bocsáss meg minékünk, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek!» mint a Rab Rábyéban; – mert az, a kit ma az ő feje fölött elénekeltek, az, a kit ma innen temetni vittek, nem Mariska volt, az ő védangyala, – hanem Fruzsinka, az ő hűtelen hitvestársa; a ki ott halt meg a börtönben, maga is rab, miként férje Rab Ráby.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy miként került Fruzsinka e helyre, s mi volt a catastróphája, azt majd elmondjuk később; hanem elébb egy nagyobb emberrel leszen dolgunk, a kinek szintén sietős az útja.
Ez a nagy ember gróf Niczky úr, ő excellentiája.
Hej, ha azt megtudná Rab Ráby, hogy mi történt a nagyméltóságú úrral? Hogy az a gyászdal odafenn nem Mariskának szólt, hogy verné össze a bokáin a lánczokat pokoli jó kedvében!
De ezt Janosics nem mondja meg neki, hanem engedi, hogy hadd sírjon, s hadd ütögesse a fejét a hideg falhoz. Ez jó neki!