(Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)
Minden természethistóriai kézi könyvben megtalálható az a módja az elefántszelidítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes-pogácsát s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz.
Rábyval ugyanezt produkálták.
Harmadnapra, hogy a császár tovább ment, kibontatták a befalazott ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy vociferatiót hallott.
Laskóy Bálint és Petray Péter spectabilisek veszekedtek diákul.
– Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter mortificari! (Ezt én nem türöm el. Az én védenczemet nem engedem tovább ekként kínoztatni.)
Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: «Sed rogo tamen audiat!» de ez nem hagyta szóhoz jutni: «Omnipotens Deus! Quale spectaculum! Miserrimus Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!» (Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!) Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen a falon, a mennyin egy ember befér, ő maga jött elől, maga után vonszolva a porkolábot, aztán meg a megye lakatosát.
«Rettenetes látvány!»
Biz az rettenetes volt. Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt temetve a hótól, a mivel a nyitott ablakon át befujta a fekhelyét a szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértől.
– Rögtön le kell róla venni a lánczokat! parancsolá Petray úr, a mit a lakatrajáró lánczoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. «És addig is hozzanak egy jó meleg pokróczot, a mibe betakaródzék!»
Biz az a pokrócz is jól esett a Rábynak, mert az hosszú munka, a mig a lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka arra nézve, a kinek azt ki kell állani.
Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, a kinek kezeit mind ellepte a fogoly vére, a mig békóit leráspolyozá.
«Istentelenség az, igy bánni egy derék, jó úrral!»
Ez az ember igazán jószívű volt; ez nem sugó után játszott. Ez csak publicum volt, a kinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás.
Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem tud a lábára felállani. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni s átvinni a másik szobába.
Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. Ez még paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, még pedig befűtött kályha, s ágy, meleg pokrócztakaróval.
– No csak pihenje ki magát a szegény rab, mondá Petray, elhelyeztetve őt új fekhelyén. (Most már nem voltak lánczai, kinyujtózhatott.) Majd ha kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről.
Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja sem volt, úgy be volt rekedve.
– Hozzanak neki meleg tojásos borlevest, parancsolá Petray úr, s a párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna. És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jól eset az a forró, édes tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.
És a mellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért esik neki olyan jól az, a mi édes és tápláló? Miért örül úgy annak a meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást ez a «cadaver!»
A lelke csak arra gondolt, a mit abban a másik börtönben elvesztett.
Ez a szoba a második alispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt szalmát is sajnálta nagyon, a mi a másik börtönben ott maradt; a között volt az a szalmaszál, a mibe ő azt a maradék papirlapot elrejtette, a mi rá nézve kincs volt. S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban tetszik a meleg pohár, meg a tojásos borleves! Mit tud az az angyalhangok balzsamáról, meg a boszúvágyó lélek kin szülte reményeiről? Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni a lélek elé; izzadásba jönni a pokrócz alatt, s visszanyerni a hangját, mire fölébred: ez az ostoba test!
Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon megváltozott. Csak a gyolcscsal körültekergetett lábai tanúsiták, hogy azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk esett sebeknek.
Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért épen Petraynak tartozzék hálával.
Hogy is jutott ő ehez a grácziához?
Mit locsogott az az ember «az én cliensem»-ről? Miféle «cliens?» Hogyan kell ezt a szót érteni?
Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyilt, bejött rajta Petray úr; egy hajdú kisérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.
Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte, hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?
Rábyt úgy undorítá ez az egész hizelkedés, hogy még csak annyival sem bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy «köszönöm» szót ejtett volna ki a száján.
– Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok az úrnak jelenleg a védő-fiscálisa!
– Hogyan? hebegé Ráby hüledezve. Micsodám nekem az úr?
– Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiscusi állásra neveztek ki, más lett helyettem szolgabíró. Most a particularis congregátión az úrnak az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védő-fiscálisául.
Ráby erre felugrott az ágyából s ledobta magáról a pokróczot.
– Micsoda? Önt akarják mint védő-fiscálist rám tuszkolni, a ki maga legnagyobb mértékben érdekelve van, az általam emelt vádpontokban? a kinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bizzák, hogy engemet képviseljen a törvényszék előtt, a ki nekem legnagyobb ellenségem?
Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud szállni az ágyáról. Könnyen elbánhatott vele.
– Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rossz indulat? Tudhatná az úr, hogy ezt kivánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé hivatalból védő fiscálist rendel a törvényszék a hivatalos vádló-fiscális ellenében. Ketten vagyunk: én, a fő-fiscális, aztán meg a vicefiscális; ugyanaz, a ki az urat a statárium előtt fejvételre akarta elitéltetni. Már most hát melyikünk tetszik jobban: az, vagy én?
– Egyikük sem! Nekem nem kell fiscális! Magam is az vagyok. Külömb, mint önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak velem!
– Látod Mátyás, milyen igazságtalan vagy! szólt még szelidebbre fogva a szót Petray s tegezte a rabot. Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig épen megfordítva van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal csak a falnak rohansz, mig az én replicám olyan finoman van concipiálva, hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabiró, a ki fel ne mentsen totaliter. Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül. Előbb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a végén azt fogod rá mondani: «ez a Petray Péter derék, nagylelkü ember volt, igazán». No csak hallgasd meg!
Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott harminczhárom oknál fogva, kénytelen volt végig hallgatni azt a szép védelmi replicát, a mit az ő nevében készített a számára védőül kinevezett fiscális. Az a nagy halmaz írás az ő processusa volt.
Igazán remekmű volt, a mit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos rabulisticának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár fekete; a bűnt kifordították a bélésével kifelé és lett belőle erény; egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész lehetetlen históriát; összekeverték az igazat a nem igazzal olyan sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül s végül az egész «eltagadhatatlan» néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának, meghagyatván az elkövetett bűn oroszlán része a meghalt rácz-pópának, ki az egész merénylet titkos mozgatója volt, s a ki mellett Ráby Mátyás csak egy kegyelemreméltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.
Ennél már jobban csak nem lehet megvédeni a «clienst!»
Ráby csak hallgatta s forrt benne a méreg.
Mikor vége volt s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá neki:
– Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam védelmének? Hogy én azokat, a kik bűnösök, ártatlanoknak fogom nyilvánítani, s a kik ártatlanok azokat bűnösöknek? Hiszen ha még annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent, a mivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak rágalmazzak. S azt, a mit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tisztalelkű embernek, a ki már nem védheti magát, mert meghalt…
Petray úr nagyot nevetett erre.
– Hejh édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában. Ugyan mit sopánkodol te a rácz pópán, a ki már meghalt? Nem érzi az már, akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen nem húzzák őket karóba; azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel, ki harminczczal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor czivilizált ember fogat huzat, megkönnyebbül, ha átesett rajta. Soha se vedd te azt olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te ird ezt alá szépen.
– Száradjon el a kezem örök lánczhordozásban, ha ezt a förtelmet aláirom! kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgy is elég száraz volt már.
– Rab Ráby! gondold meg, hogy mit beszélsz! harsant rá a fiscus. Ha ezt elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, a honnan kihoztalak.
– Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább. Ölessetek meg! De a mig az én lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és iszonyat rá nem vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s szemébe köpjek az igazságnak!
S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott replicát, a mit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.
Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk, porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház. Laskóy úr volt az első, a ki a szobában megjelent.
– Ez egy dühös veszett ember! kiabált Petray Péter. Megátalkodott gonosztevő! Rám rohant és meg akart fojtani. Lánczra kell verni újra!
– A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! secundált neki Laskóy úr. Hol vannak az ötven fontos vasak?
Csak azon mult, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a mult évben az ötven fontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg nehezebbek a harminczhárom fontosaknál.
– No hát hozzák neki ide azt a harminczhárom fontosat!
S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hivatták a vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.
De ez már sok volt ennek a derék embernek.
– Én ugyan rá nem verem! szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. Én ez órától fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.
S azzal ott hagyta őket.
Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy sem állt kötélnek. Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. Utoljára elhozatták Pilisről a czigánykovácsot, az megtette.
Mikor így visszavitték Rab Rábyt jeges börtönébe, visszakiálta biráinak:
«Non omnis moriar!»
(Nem halok meg egészen!)