(Romanticus historia fog taamadni ebbevl.)
Most már kezd a történetünk egészen regényessé válni. A börtön olyan tökéletes, hogy annál már egy piktor sem kivánhat külömbet; a fogoly odalánczolva a falhoz, akár csak a velenczei dogepalota tenger alatti börtöneiben.
Ide már nem talál hozzá utat semmi sem, még egér sem. Ezt a vasajtót nem nyitja fel semmi sem, még az arany sem.
De valami mégis megtalálta az utat Rab Rábyhoz: – mi lett volna az egyéb, mint a véghetetlen, megfoghatatlan szeretet.
A legelső éjszaka csendességében úgy tetszett neki, mintha a feje fölött levő padlaton valami csendes őrölés hangja hallatszanék, mintha a plafondot fúrnák keresztül.
Oda figyelt. S aztán számítgatta, hogy ki lakhatik itt a feje fölött?
A törvényszék feje fölött van az irománytár.
Egyszer vége lett a fúrás hangjának, s akkor, mintha az égből zengne alá, megszólalt a feje fölött egy szeráfi hang:
– Szegény Rab Ráby!
Azt hitte, hogy a lánczai lehullanak erre a szóra. Olyan volt ez a hang, mint egy álom emléke a gyermekkorból.
– Hallja ön a szavamat? kérdezé a magasból jövő hang.
– Hallom!
– Bizzék Istenben. Meg fogja szabadítani. Nem vesztik el önt. Holnap reggel vigyázzon a feje fölé, mikor kopogtatást hall. Isten irgalma legyen önnel!
Azzal elmult minden, mint egy álom.
És Ráby Mátyás e vigasztaló evangeliumi szózat után olyan édesen elaludt négyszeres lánczai között, mint a gyermek anyja keblén.
Reggel, mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban csak lázbeteg agyának álma volt ez az égi jelenés. Fölnézett a feje fölé; de nem látott semmit. Az a plafond, még abból az időből, a mikor németek laktak a vármegyeházban, a kik szeretik a szobákat befesteni, be volt mázolva iromba festéssel; azt a kis lyukat, a mit onnan felülről fúrtak rajta keresztül, észre sem lehetett venni. S ez volt benne a jó.
Alig virradt meg annyira, hogy a szűk ablakon behatott a világosság, hangzott a hármas kopogtatás a feje fölött; s aztán az édes, ismerős hang:
– Szegény Rab Ráby.
– Ébren vagyok.
Arra a plafondnak abból a szegletéből, mely az ő feje fölött volt, egyszerre leereszkedett hozzá valami. Egy hosszú nádszál. Egész az ő fekhelyéig bocsátkozott alá, a míg az összelánczolt kezeivel elérheté.
– Elérte ön? kérdezé a hang onnan felülről.
– Igen.
– Húzza szélylyel a nádat; de vigyázva.
Ráby a nádszál első czikkét levonta, az, mint egy tok volt ráhúzva a felsőre. Abban talált tintát.
Azután a második czikket húzta le. Abban volt egy irótoll holló-szárnybul.
Azután a harmadik nádszakaszt húzta ki; abból előjött egy összegöngyölített vékony papirlap.
Iró-eszközök!
Az Alhambra minden eltemetett kincse nem okozhatna olyan örömet a feltalálójának, mint ezek a drágaságok Rab Rábynak.
– Irjon ön, én várok; szólt a hang.
A rab sietett a munkával. Apró betűket irt, hogy több férjen a papirra. Megírta a császárnak, mindazt, a mi vele történt. Oh milyen jól esett a szivének, azzal a meglánczolt kezével a felhúzott térdén leirhatni mindazt, a mi lázas agyában forr!
Mikor készen volt a levél, ismét összegöngyölítette azt vékony pálczika alakra, hogy a nádszálba beleférjen, s aztán a tollat, kalamárist mind visszadugta a nádszál végébe.
– Köszönöm! Megvan!
– Isten áldása legyen önnel, hangzott felülről halkan.
A nádszál ismét felhúzódott a plafondba.
Még az nap este felé újra megszólalt a vigasztaló hang:
– Szegény Rab Ráby! Legyen jó reménységben. Levelét felvitte Bécsbe az Ábrahám zsidó.
Ez a hír átmelegíté a rabot. Nagy szüksége volt rá ebben a hideg szobában, a minek az ablakán betódult a februáriusi szél, s a hová egy hétig (előre megmondták neki) nem fogják rányitni az ajtót. Addig eltart a kenyere, meg a vize.
Ennek a hétnek az utolsó napján pedig az történt, hogy ő excellentiája, a helytartótanács elnöke, «cito, citissime!» idéztette fel maga elé a substitutus alispán urat.
Az nem volt baj, hogy Laskóy úr épen ebédnél találta ő excellentiáját; azért lehetett vele beszélni. Ő excellentiájának különben is megvolt az a, minden magyar emberrel közös tulajdonsága, hogy nagyon lassan szeretett enni, s a míg a falatját rágta, addig is beszélt.
– No hát, bihászman? Tudja a spectabilis, hogy miért hivattam? Hát csak azt akartam tudtul adni, hogy én holnap délelőtt háromfertály tizenegyre, tehát egy fertálylyal a bécsi posta elindulása előtt, ott leszek a pesti vármegyeházán, s ha még ott egy Rab Rábyt találok a börtönben, azt menten szabadon bocsátom. Az általa szenvedett károkat illico a domestica cassából neki kifizettetem. S azoknak a fizetéséből, a kik okozták, lehúzatom. Holnapután reggel pedig a nagyságos Murai és Rábai Ráby Mátyás kamarás úr vádjának alapján mind azokat, a kik általa feladattak, a districtualis törvényszék elé állíttatom, s a kire egy makulányi bebizonyul, ha kicsiny, ha nagy, ugyanabba a tömlöczbe bezáratom, a honnan a Rab Rábyt kihozatom. S a míg azt elbeszélte ő excellentiája, szép csendesen verte a kése meg a villája hegyével a tányérján a czapfenstrájkot.
Laskóy úr úgy megijedt, hogy a saját bundája gallérjába kapaszkodék menekülésképen.
– Quid hoc est? rebegé.
– No úgy-e? Most már rajtatok a sor azt mondani «bihászman?» Hát az történt, hogy harmadnapra azután, hogy kegyelmetek olyan jól elzáratták a Rab Rábyt, hogy ahhoz még a légy sem férhet, dupla vasajtót tétettek a tömlöczére, a minek a kulcsain a porkoláb rajtahál, s a foglyot úgy megvasaltatták, hogy az se kezét, se lábát meg nem mozdíthatja; hát mondom, harmadnapra hivat fel a császár Bécsbe lóhalálba. Még azt gondoltam, a zsidó rekrutáknak sütendő kóserprófontról akar velem beszélni. Dehogy az volt a baj! Az első szava az volt hozzám: «mit tettek önök Rábyval?» Én támaszkodva az uraságotok által nekem intimált relatióra, s azt gondolva, hogy csak a bécsi commissariusok reportja ellen kell védelmeznem magamat, elmondtam, hogy Ráby Mátyás a maga törvényes hatósága elé állíttatott. A confrontatiót nem lehetett vele elkezdeni, mert veszélyes betegségbe esett, a miben őt a vármegye physicusa egész emberséggel gyógyítja és ápolja; mihelyt felépül, az ügye fölvétetik etcætera, és így tovább… S a császár olyan malitiosus volt, hogy nem szakított félbe, hanem engedte nekem végigfújni az egész litaniát, mint valami rossz diáknak, a ki a tíz körméről olvassa le a pensumot. Csak mikor végig elmondtam, akkor adott elő a markából egy vékony szalmapapirosra irott, de sűrűn teleirott levelet, a mit a Rab Ráby irt vala hozzá, négyszeres vasba verve, kettős vasajtó mögé bezárva, s a miben az utolsó commáig minden olyan hiven meg volt írva, a mi vele történt, hogy még az sem volt belőle kifelejtve, hogy kegyelmed spectabilis azt kérdezte tőle: «no hát adott-e a császár aranylánczot?»
– Hüh! fújtatott Laskóy úr, kegyetlenül megrémülve.
Ő excellentiája haragosan fente a villájához a kést, mintha meg akarna valakit ölni; pedig csak a karmonadlijára agyarkodott.
– A bezárt tömlöcz falán keresztül oda tud irni a császárhoz másnap mingyárt! Ezzel az emberrel nem birunk. Az urak valamennyien nem birnak vele. Ez már szent. A császár aztán, mikor végigolvastatta velem a Ráby levelét, kihúzta az óráját a zsebéből s azt mondta: «igazítsa ön a magáét az enyimhez; most háromfertály kettőre, holnapután ön otthon lesz Pesten, déli tizenegy órára Ráby Mátyás szabadon legyen bocsátva és bántatlanul. A ki ennek az én parancsolatomnak haladéktalanul nem engedelmeskedik, azt én bezáratom élete fogytáig a – bolondok házába! Tessék ezt magának prænotálni, spectabilis. Én éjjel-nappal vágtattam, hogy hazajussak; most kegyelmeteken a sor. A kinek van kedve magát a vörös toronyba becsukatni, s mindennap hideg vizet csepegtetni a feje lágyára, tegye meg: nekem nincs.
Laskóy úrnak sem kellett több biztatás. Vágtatott keréktörésig haza Pestre nagy fúriával.
Az első szava az volt, mikor a kocsiból kiomlott:
– Küldjék ide a Janosicsot!
Az rohant szaladva, mind a két keze tele egy nagy csomó, karikára fűzött kulcscsal.
Janosics uramnak sajátszerű szélylyel álló fülei voltak, mint egy túri kancsónak, olyan szélfogó fülek.
Laskóy úr nem szólt neki semmit, csak azt tette vele, hogy a mint az ajtón belépett, megfogta neki két kézzel azt a két speciosus fülét s annál fogva a feje tarkóját úgy odaütögette neki az ajtófélhez, hogy a két csomó kulcs a két kezében csak úgy csörömpölt, mintha a táblabiró úr eleven török muzsikát akart volna belőle csinálni: «nesze! nesze! nesze! ne még ez! ne még ez!»
Akkor aztán, mikor ilyen szépen felköszöntötte ő porkolábságát, azt hörgé fogcsikorgatva a fülébe:
– Lélek hordjon el kutyaáldotta! A Rab Ráby már megint levelet irt a tömlöczből a császárnak!!!
A megrémült porkoláb összecsapta a két csomó kulcsot a két kezében s elsápadva hebegé:
– Akkor bizony mondom, ördöggel kell neki szövetségben lenni!
Nem találta el, angyallal volt szövetségben.
Erre fiscális, doctor, szolgabiró, esküdt mind összeröffentek. Mi történt? Mi tévők legyenek?
«Ötvenet vágatni a porkolábra!» Ez lett volna a legjobb, csak a Villám Pista lövés-emlékének köszönheti, hogy meg nem kapta.
Itt már csinálni kell valamit!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap háromnegyed tizenegyre pontosan ott volt a vármegyeházánál ő excellentiája.
Eléje jöttek mind egész deputatióval, vitték fel az alispáni szobába.
– No hát, bihászman? Mi történt?
Laskóy úr nagy mosolygva nyújtott eléje két levelet. Mind a kettő Ráby Mátyás irása.
– Eccé! Már Szent-Endréről ír.
– Igenis, még tegnap elbocsátottuk s ő egyenesen haza kivánkozott.
Az egyik ő excellentiájának szólt, melyben Ráby Mátyás megköszöni azon kegyességét, hogy az ő gyors kiszabadulását kieszközölte. Igéri, hogy ezentúl az ország törvényeihez fogja alkalmazni magát. A publicopoliticumoktól különben is egészen visszahúzódik, s saját œconomiája rendbehozása után lát. Kéri ezt a másik levelet, melyet ő felségéhez irt, ő excellentiája által elolvastatni, s ha helyeslését megnyeri ex offo felküldetni.
A másik levél tehát a császárhoz volt intézve. Az elnök úrnak azt is el kellett olvasni: ha helyesli-e?
Nagyon helyeselte. Optime: Bene! benissime!
… Átlátja, hogy hamis denuncziatiók által maga is félre volt vezetve… Optime… Mindennek a megboldogult rácz pópa volt az oka, a ki azt a hamis mesét a nagy kincses-ládáról kigondolta… Bene… Sajnálja, hogy a derék tisztviselői karnak s különösen ő excellentiájának olyan sok keserüséget okozott… Benissime … Nem kiván többé Bécsbe visszatérni, a curriculum vitæt falun óhajtja folytatni egészsége állapotja végett… Habet rectum… Kéri azt a kis penziócskáját, a mire számot tarthat, ide utalványoztatni Szent-Endrére, a honnan többé nem szándékozik kimozdulni… Habeat sibi!…
No hát!
Ő excellentiája mingyárt ott copertába tette a levelet, lepecsételte, s ő maga irta rá a császár czimét, még pedig úgy, hogy el lehetett olvasni. A pósta épen fújta a trombitát a kapu előtt. Elvihette idején a levelet.
«Ettől tehát megszabadultunk volna!»
Azzal búcsút vett s visszadöczögtette magát a zsalugáderes hintón Buda várába.
Dejszen nem hagyják magukat ezek az urak a bécsi bolondok házába becsukatni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már most ennél a lapnál tehát becsaphatnók a könyvet. A Ráby nem «Rab Ráby» többé. Otthon van Szent-Endrén. Szőlőt nyittat, mihelyt kienged az idő. Visszaveszi a Böskét, s tehenet szerez mellé… Bírja békével.
Jaj, ne tessék hinni! Dehogy van otthon! Most is Rab Ráby az, s ott ül a tömlöczében, még kurtábbra szorított lánczokkal.
A mint Laskóy elmondta az uraknak a levél históriát, mind valamennyien rohantak fel, hajdu és porkoláb assistentiával a Ráby tömlöczébe; a nyomorult embert megfogták, levetkőztették abban a criminális hidegben puczérra; úgy vizitálták ki, hogy hol a toll, hol a tinta, hol a papiros nála? Szétszedték az ágyát apróra, még a szalmát is felkutatták, azután a téglákat feszegették fel a tömlöcz padlatán s dühösek voltak, hogy sehol sem találtak semmit. A plafondot nem jutott eszükbe megvizsgálni. Olyan kis lyuk volt azon, hogy nem lehetett észrevenni. De ha lehetett volna is, olyan vastag volt minden falon és a plafondon is a zúzmara, hogy az az árúló lyukat betakarta eléggé. Végre abban állapodtak meg, hogy bizonyosan a kulcslyukon keresztül dugta be az irószereket valaki egy drót segélyével, s ez csak az őrt álló strázsa beleegyezésével történhetett meg. Annálfogva, a ki csak ott azóta őrködött a Ráby ajtaja előtt, arra a hajdúra mindre huszonötöt csapattak. Az ártatlanok pedig azt megérdemelték, mert mind részesek voltak abban az elszöktetési komédiában; tehát ha nem competált is nekik, de jól esett nekik.
Azzal aztán a Rab Rábyt még szorosabban összelánczoltatták a falhoz, s a bezárt vasajtón a kulcslyukat maga Laskóy úr pecsételte le saját gyűrűjével s kegyetlen fogadást tett, hogy ha még most is ki tud ebből a börtönből egy levelet meneszteni a Rab Ráby, hát akkor saját magára vágat huszonötöt.
Azzal egy hétre való kenyérrel, vízzel megint magára hagyták a jámbort.
… De hát az a két levél, Ráby Mátyás saját kezeirásával, az elnök úrhoz, meg a császárhoz?
… Hát Kalabusz uram mire való?
Ő sem eszi hiába a vármegye kenyerét!
Ráby feje fölött ismét megjelent a vigasztalás angyala. Az ismert módon ismét nyújtott neki irószereket. Ezúttal Ráby sem használta fel az egész papirdarabot, hanem annak egy részét szorosan összegöngyölítve eldugta egy szál szalma belsejébe. Azt a szalmaszálat megjegyezte a vérével. A láncztól folyvást vérzett.
Megtudta ezt odafenn az őriző angyal s még az nap küldött le neki a szalmaszállal vászondarabkákat, meg tűt, czérnát, hogy azokkal varrja be a vasbékókat; ne sértsék annyira a lábait.
Ez volt Rab Rábynak a mindennapi mulatsága. Este, elalvás előtt bevarrni a vászondarabkákba a békóit, s reggel megint kibontani azokat, hogy ha vizsgálni jön a porkoláb, észre ne vegye.
A második levele már nagyon rövid volt, a mit a császárhoz irt.
«Felséged, mondá: ha önt elfogják, magam megyek érte, s kihozom börtönéből kézen fogva». «Még most is itt vagyok».
A hét nap még nem telt le, midőn jöttek a börtöne ajtaját megnyitni. Hoztak neki nagyon sok felaprózott kenyeret és két puttony vizet.
Mire való lesz már ez?
Azután levették a vasajtót a sarkából s Rab Ráby ismét látta megjelenni a legényeivel együtt azt az embert, a kit egyszer hóhérnak nézett s a ki a vármegye kőműves-pallérja volt.
Ez most azért jött, hogy a börtönajtó küszöbét kivegye, aztán az egész ajtót befalazza.
Mint a rémmesékben olvassuk, hogy befalaztak eretnekeket, a kik nem akarták elismerni a transsubstantiatiót, trónkövetelőket, a kik nem akartak lemondani elsőbbszülötti jogukról, templárius főnököket, kik elárulták a Baphomet titkát, akként befalazták Ráby Mátyást; azért, mert nem akarta megengedni, hogy a szent-endrei számadásokban hadd legyen «kétszer kettő: nyolcz!»
Ez valóban mulatságos egy történet, magunk is kiváncsiak vagyunk rá, hogy mi lesz a vége?