(Kibevl megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)
Már akkor volt Rab Rábynak a jobb kezén egy láncz, mi azt a bal lábához csatolta, azután meg a bal kezén egy másik, a mi azt a jobb lábához csatolta, harmadik volt a keresztbékó, a melyik a két keze csuklóját egymáshoz foglalta.
Negyediknek következett a nehéz vas.
Két békó, a mit hat vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az egész játékszer.
Ezt már nem lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn pörölylyel, mikor le akarják róla venni, akkor megint úgy kell róla azt leráspolyozni.
Akkora zajjal és lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az utczáról becsődült a járókelő nép, s a vármegyeházából minden fehér cseléd összeszaladt annak a csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos vasat egy szép selyemruhás ifjúnak a lábára.
S ilyen látványnál a publikum mindig az elitéltnek a pártján van.
Mikor ezt a szép, szenveteg arczú ifjút leültették a kövezetre s az egyszerre megsziszszent a fájdalomtól, a mint a lakatos a nehéz kalapácscsal az első ütést tette a vasbékóra, a mi a lábával együtt az üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva fakadt minden körülálló, s elkezdett fenhangon sajnálkozni felette: «oh a szegény nyomorult! ugyan mit véthetett?» Az asszonyemberek leszedték a fejökről a patyolatkendőiket s azt hajigálták oda neki. Az pedig csak bámult s nem tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer aztán egy fehér személy (talán Böske volt? nedves szemeitől jól meg sem láthatta), odament hozzá a néptömeg közül s letérdelve mellé, megmutatta neki, hogy mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet oda csavart neki a bokája körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.
De a porkoláb elkergette onnan.
– Takarodj haza, czula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs. Tán bizony a kéne, hogy bársonynyal béleltesse ki a békókat a nemes vármegye? Majd megszokja ő keme, ha soká együtt lesz vele.
S letépte a lábairól a zsebkendőket.
Mikor aztán készen volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna állani Rábynak a földön ültéből.
De nem tudott.
A két kezével nem segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a nehéz vas miatt meg nem tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.
Janosics durván elröhögte magát.
Nincs is annál nevetségesebb, mint mikor egy ilyen megvasalt rab ügyetlenül keczmeleg, csetlik, botlik, elbukik a lánczaiban.
Hanem az asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a hajdúkat, meg a porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)
«Ti gyilkosok! Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Igy bánni egy ilyen derék úrral! Volnánk mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se volt ilyen kegyetlen! Pogánynál is pogányabbak vagytok!»
– Ejnye mingyárt! kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most mingyárt megpüföli ez a sok asszonynép. Kergessétek ki frissen ezt a kofahadat! Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán «upré púpos!» Készen a ketrecz, tessék felsétálni a maga lábán!
A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott maradt Ráby körül. Egy hajdú, a kiben Ráby azt az első strázsáját ismerte fel, a ki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz békó már keresztül vágta a vékony selyem lábravalót s már felsebesíté a bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.
Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a láncz egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell lépegetni azzal a lánczczal? mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva maga körül; aztán ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a láncz ereszti, mert akkor megrántja vele a másik lábát; de kisebbet se lépjen, mert akkor meg a békó zsurolja a lábát. Oh megtanulják ezt a rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják benne magukat!
Hanem azért minden lépésnél hátramaradt utána – egy vércsepp.
Nem is abba a tömlöczbe vitték vissza, a miben eddig volt. Meg volt neki mondva, hogy sok gradatio van a tömlöczök dolgában. Vannak jobbnál jobbak. Ez épen a legjobb volt.
Mingyárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves, téglapadlós szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utczára s egy vasajtó a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt és sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a szobába, mert üveg nem volt rajta.
Azon a helyen, a hol a kályha szokott állni, volt egy nagy kőkoloncz befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vasláncz megerősítve. Ehhez a lánczhoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz lánczát, úgy, hogy az e lánczon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a profunt, az is egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab Rábyhoz, a mint egyszer rá volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább belátogatni; a kettős fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.
Most lett már azután valósággal «Rab Ráby!»