(Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)
A mit a policzáj soha sem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd elmondjuk nehány szóval.
A mint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor, daczára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges coetus ott várt reá ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el közülök.
Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a telepipafüstölt alispáni kihallgató szobába.
«Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No hát kaptunk-e a császártól aranylánczot? Még aranysarkantyút se? No hát majd adunk mi lánczot is, sarkantyút is. Hozza elő Janosics!»
A rézbőrű indiánok, a kik az amerikai pampasokban egy fehér embert kézrekerítettek, nem tehetnek túl e fölötti örömük eredeti kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby búcsúzhatott már a scalpjától.
Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta, selyem posztóból, nyuszt prémmel, arra épen ráillett a kettős láncz. Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugillarist, plajbászt, mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát s aztán bekisérték a hajdani börtönébe s jó éjszakát kivántak nagy csufondárosan.
Megkeményítette a szivét, hogy mind ez el ne csüggeszsze. Az ember megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja tenni, a lábát is felemelje; odalevén t. i. a lába lánczolva a kezéhez.
No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.
Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem fogják őtet innen kiásni.
Harmadnap meglátogatta a megyei orvos s a porkoláb segélyével kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni, mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grassál.
Láttuk, hogy erre a füstre hogy futamodott meg a két bécsi biztos.
Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policzáj-commissarius a közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.
Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténynyel volt vádolva.
A vicefiscalis felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a deliquens erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből és túl az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz fogságra elitéltetni; évnegyedenkint nyilvános botütések elszenvedésével megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve, nyakába akasztott bűnlajstrommal.
Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy «hivassa elő a törvényszék azt a huszonnégy martalóczot, a kik őt amaz éjjel innen elragadták, s a kikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik, hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.»
Erre Laskóy elnök úr haraggal ütött az asztalra.
– Az nem igaz! Az nincs a vádlevélben.
– De ott van. Én magam olvastam.
– Hogy jutottunk hozzá?
– Maga a császár adta kezembe.
Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni: «ez vakmerőség! ez perfidia! meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!» valamennyien ütötték az ökleikkel a zöld asztalt.
– Jajh, ha az urak ilyen generalmarschot dobolnak az asztalon, akkor én nem beszélek tovább.
– No hát beszéljünk. Nem doboltatik többé.
– A huszonnégy martalócz tehát nem kapható meg, a ki ellenem bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, a kinek amaz éjszaka történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, a ki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, a ki a három nemes úr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.
– Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. Azt gondoljuk, hogy itt protocollum vezettetik e felől?
– Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! szólt Ráby csendesen. Ébren voltam és hallottam, mikor a várnagy felállította őket, névszerint felszólítva az őrjáratból, a ki az én ajtóm előtt állt, annak a neve «Sipos», a ki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt «Nagy». A porkoláb szavából értettem meg.
Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a két füléig emelve, befelé fordított hüvelykújjakkal olyanforma akcziót csinált, a minővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.
Mint tudjuk, a sedria tagjai közt voltak derék igazságszerető férfiak is. Egy azok közül felszólalt.
– Vádlottól nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, a kiket kihallgattatni kiván, elő ne vezessék.
– No hát hozzák be őket! mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét mutatta neki. – Az ostoba!
A két hajdú behozatott.
Most aztán Ráby Mátyáson volt az elbámulás sora.
Hisz ez az ő két kisérője; a két rácz disznókereskedő, nem is az, hanem pomázi földesúr: Kurovics, meg Turócsics, azaz, hogy Pityi Palkó, meg Rácz Miska; a kik őt egész a bécsi Burgig felkisérték, még a császár előtt is az oldalánál álltak, s ime ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi személyesíté Kurovicsot.
Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van? Jó volt-e neki ezekre hivatkozni?
Az igazságszerető aszszesszor kérdőre fogta elébb Sipost.
– Kend volt a strázsa Rab Ráby megszökésekor az ő börtön ajtajánál?
– Igenis, én voltam.
– Beszélje el, hogyan történt ez eset?
A megszólított szemre-főre tekintgetett, a kezeit dörzsölgette, mintha szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint a kit a hideg ráz.
– No hát, megnémult kend?
Dehogy némult; hiszen egyre mondta: «Jézus Mária, Szent-Anna, irgalmazz nekem!»
– Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt, az előtt, hogy Rab Ráby kitört a börtönből?
– Jaj, kegyelmes szent atyám! De hát igazat mondjak?
– Igen! Igen! Mindent, a hogy történt! unszolá az aszszesszor; míg Janosics a csomó kulcscsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.
– No hát megmondok mindent úgy, a hogy volt. A nemzetes várnagy úr azt parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába, aztán nyissuk ki a tömlöczajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel ráczleánynak, aztán szöktessük meg, s kisérjük el Bécsig. A Nagynak pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.
E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Láncztól csörömpölő lábával odadobbantott.
– Ime, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak szőtték-fonták azt ellenem! S most a saját imposturájukért akarnak engem elmarasztalni…
De nem mondhatta tovább, mert egyszerre tizen is beleordítottak a szavába:
«Elhallgatsz! Te lázadó! Országcsaló! Gézengúz! Fogd be a szádat mingyárt! Egy szó se legyen több!»
No de még annak a szegény hajdúnak is jobb lett volna inkább barátnak születni! Azt csalónak, hazugnak, káromlónak szidták; össze-vissza taszigálták, kilökdösték.
– Ki kell vinni a pernahájdert! itélte rá brevi manu Laskóy úr; – s aztán quinquanginta solidos az ilyen hamis tanúnak!
Bizony megkapta az igazmondásért a proverbium szerinti jutalmat.
– Lépjen elő a másik tanú! Álljon elő kend Nagy János. Kend derék, okos ember. Adja elő az egész casust, hogyan, miképen történt ez az evasió a tömlöczből.
Nagy Jánosnak talán nem is volt szüksége okulni társa siralmas példájából; ő még Ál-Kurovics korában megmutatta, hogy milyen messzire tudja elhajítani a súlykot, s gyanítható, hogy egészen be volt avatva a cselszövénybe s abban vezérszerepet játszott.
– Hát kérem alássan, ez úgy történt, hogy mikor én deczember hatodikán ott strázsáltam a nemes urak tömlöcze előtt, a pajtásom, Sipos meg a másik ajtóban a Rab Ráby előtt, hát egyszer csak valami nagy csattanás hallik s arra felnyilik Rab Ráby ajtaja, s ő maga kijön rajta egy tüzes szekéren, a mibe hat fekete macska volt fogva, a kocsi bakján ült egy ördög vörös dolmányban, s az úgy pofoncsapta a farkával először a pajtásomat, azután meg engemet, hogy se nem láttam, se nem hallottam többet. A mire aztán a Rab Ráby nagy mennydörgés között kirepült a tüzes szekérrel az ablakon.
Ráby bámulva nézett – nem a beszélőre, hanem a hallgatókra.
– De hát, uraim! Tekintetes urak! Végig lehet hallgatni egy ilyen ostoba mesét a XVIII-ik század végén, felvilágosodott tudós férfiaknak a czivilizált Magyarországban, a hol már hét századdal elébb Kálmán király kimondta, hogy «ördöngösökről, a kik nem léteznek, szó se legyen!»
– Hallgasson az úr! rivallt rá Laskóy. Nem tanulunk az úrtól törvényt. Nekünk vannak törvényeink a boszorkánymesterek ellen. Ne vágjon a tanú vallomásába! Tessék protocollumba venni protonotarius úrnak a benevolumot.
És Ráby bámulva látta, hogy Tárhalmy egész hivatalos készséggel jegyzi fel a protocollumba ezt az ügyetlen varázsmesét.
Most emlékezett már vissza a hűséges leányka levelére, a ki előre megmondta neki, hogy ő ellene az okos emberek a bolondokkal, a derék emberek a silányakkal, a szentek az ördögökkel készek ligát kötni inkább, hogy sem azt, a mit ő megindított, diadalra jutni engedjék.
Ez a gondolat indulatba hozta. Elkezdett dühösködni, sőt protestált a hazai törvények, a császár parancsai, s az emberi józan ész nevében. Utoljára kivitették a teremből.
Egy rövid negyedórai tanácskozás után ismét visszahozatták.
Az itélete kész volt.
Sok minden bűne volt; igaz, hogy nem bebizonyítva, de elszámlálva; a mi azonban világosan kiderült rá: ördögi segítséggel és boszorkánymesteri praktikával való kitörése a börtönből, ez maga elégséges volt arra, hogy halálra itéltessék.
Halálra pallos által.
Mikor azt az itéletet meghallotta Ráby, egész keserű nyugalma visszatért.
«Uraim! Tekintetes törvényszék! Hallgassanak ki hát az itélet kimondása után. Hisz a legbűnösebb gonosztevőnek is meg van engedve, hogy mielőtt elitélnék, védelmezze magát; s nincs a világon oly zsarnoki önkény, mely halálra itéljen valakit, mielőtt mentségét meghallgatta volna. S miért vagyok én üldözve? Miért e rám mért szenvedések? Miért a fejemre kimondott halálitélet? Azért, mert a szegény nyomorgatott népnek a sorsát enyhíteni akartam? Azért, mert a sanyargatott jobbágyok jajszavára, mely felhangzott a trónig, vizsgálatot tenni fejedelmi parancsszóval leküldettem? Hisz nem voltak azok lázadók, nem zendülők az ország törvényei ellen, csak igazságot kértek, s én az igazságot kerestem számukra. Még a vad állatnak is jogot adott a természet, hogy életét védelmezze, s az embertől meg akarják azt tagadni? Emlékezzenek önök reá, hogy ugyanazt mondták önök az uralkodói hatalommal szemközt, mikor az a nemzet jogaihoz nyult hozzá, hogy embernek és nemzetnek a magáét védelmezni Istentől adott jog. A mily szentül várják önök védelmük sikerét a hatalommal szemben, oly szentül bízom én az én védelmemben az önök hatalma ellenében. Lelkem tiszta; nem vétettem se ember, se Isten, se a magyar nemzet ellen. Meggyőződéseim vannak, a miket meg nem tagadok. Jobb sorsot kivánok a népnek; felszabadítást nyomorgatói járma alól. Ha ez mai nap halálbűn, legyek elitélve miatta; az én életem se legyen drágább, mint azoké a martyroké volt, a kik egy szent ügyért halálra engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon azoknak a fejére vissza, a kik azt kiontják!»
Több aszszesszor könyezett. – Tárhalmy kezével eltakarta arczát. – Talán ő sem állhatta azt meg a nélkül, hogy szemei megnedvesedjenek.
Rábyból a keserű indulat oly folyékony ékesenszólással tört ki, hogy ellenfelei nem birták őt félbeszakítani. Csak akkor tudott Laskóy úr szóhoz jutni, mikor Ráby az utolsó szót elmondta. Akkor is csak azt tudta mondani, hogy «ki kell őt vinni!»
– Én apellálom az itéletet!
– Azt lehet. Hanem a halálra itélt rab addig is nehéz vasba veretik.
– Az ellen pedig én protestálok!
– Ki kell vinni! Híják a vármegye-lakatost!
S hítták a vármegye-lakatost.