(Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az prewchkevc olian nagion midevnn ziwatar keovzeledic?)
Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól; nem járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utczában egy kis szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik.
Erre pedig nem csak az az oka volt, hogy háborítlanul elkészíthesse azt a nehéz és bonyolódott munkát, a mi a rábizott ügy volt, czifra változandóságaival; hanem még inkább mindenféle psychologiai állapotok.
Érezte, hogy ez az ő egész tragoediája valami fölöttébb nevetséges história. A bécsi «Janhagel» nem tekinti azt egyébnek, mint egy capitalis «Jux»-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a «Schabernak»-kal magát a császárt is feltréfálták, ez csak annál mulatságosabbá tette a «Hetz»-et. A Hetz, meg a Jux pedig a bécsi népnek az, a mi a rómainak a circus. Jaj annak, a ki belejutott; legyen az szép asszony, herczegnő vagy komédiásné, főúr vagy pap; az mindegy, nincs neki kegyelem; agyonnevetik, agyonélczelik.
Ezért kerülte még a jó barátjait is.
Még a hirlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belőlük, hogy az egymás fejére tóduló világesemények az ő történetének veszedelmes versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a pestvármegyei táblabirák machinatiójáról, meg a kettő között kepiczkélő Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország diadalai a nagy ozman birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az országban új hadjárat előkészületei folynak, mikor a németalföldi lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt tornyosodik fel a francziaországi forradalom?
Ráby sejtette jól, hogy mikor ennek a nagy mennykőhullásnak az ideje bekövetkezik, akkor az ő szent-endrei causáját többé senki sem fogja meghallgatni.
Ezért sietnek a szegény prücskök is a mezőn olyan nagyon czirpelni, mikor érzik a vihar közeledtét; tudják jól, hogy a mennydörgés alatt az ő czirpelésük elvész. Pedig nekik is bizonyosan igen fontos okaik lehetnek arra, hogy szót emeljenek.
Úgy sietett a maga relatiójával elkészülni, hogy már január elején azt letisztázva benyujthatta a császárnak.
Terjedelmes és kimerítő opus volt az, benne a legvilágosabban kiderítve az egymással kapcsolatban levő visszaélések. Remekműnek lehetett mondani egy vádiratban.
Csakhogy úgy volt ezzel Ráby, mint a ki magában tanul sakkozni; természetes, hogy minden partiet ő nyer meg. Csak akkor veszi aztán észre, mikor eleven ellenjátszóval kerül össze, hogy annak is van ám saját terve; s az által az övé egészen máskép üt ki, mint a hogy ő szépen kicsinálta.
A pesti és budai urak sem késtek ám a maguk vádiratát felküldeni a császárhoz, a börtönből kitört Rab Ráby ellen.
Abban le volt ő kelme írva, mint néplázító, országbékét háborító, a király tanácsosait vakmerően rágalmazó, erkölcstelen életet folytató czégéres gonosztevő, a kinek visszaküldetése s az ország rendes törvényszékei elé állítása követeltetik. S mind ezekre épen annyi adat lett felszámlálva, a hánynyal terhelte Ráby a maga bevádoltait.
S a császár a legfőbb itélő biró. Neki nem szabad az ilyen dologban részrehajlónak lenni; hanem itélnie kell, nem a szive hajlandósága, de a tiszta igazság szerint.
Mikor Ráby Mátyás átadta a császárnak a munkálatát, élő szóval is előadva annak tartalmát, s megmagyarázva, hogy a bizonyítékok hol és miképen megszerezhetők? ezuttal azonban a kezéből mind ki vannak véve; a császár szép csendesen végig hallgatta őt s aztán elvette tőle a vastag munkálatot.
– Át fogom olvasni figyelemmel. Addig pedig vegye ön át ezt a másik csomagot, és olvassa el magában. Én már átnéztem. Ezekben viszont ön van vádolva számtalan törvénybe ütköző cselekményekkel. Hogy e vádoló iratokat önnek átadom, abból láthatja ön, hogy bizalmam önhöz a régi. Olvassa őket végig. S ha ön akkor, a midőn ezeket visszahozza hozzám, azt fogja mondani: «Mind ezekből egy tény, egy szó, egy gondolat sem igaz; én a törvényszék előtt kész vagyok ezeket visszadobni a vádolók szemébe; a magam vádjait pedig fentartom!» hát akkor én odarendelem ön mellé két leghivebb policzájcommissariusomat, a kiknek parancsuk lesz önt sehol egy pillanatra is el nem hagyni; önt minden személyes bántalmazás ellen, császári teljhatalmam gyakorlásával megvédelmezni; minden embert, a kit ön megidéztetni, kihallgattatni kiván, odaparancsolni; minden irományt, a mire önnek szüksége van, mint bizonyítékra, előadatni, és önt, a midőn kivánni fogja, ide Bécsbe visszakisérni. Ha azonban ön ez ellenvádakban csak egyetlen egy gondolatot is talál, a minek a továbbfüzése önre nézve kellemetlen lehetne… (ne értsen félre, ön ifjú ember, lehet, hogy elragadta az ügybuzgalom, talán lobbanékony hevében igazságtalan volt; talán könnyen hitt olyan embereknek, a kiknek érdekükben volt önt elámítani… vagy ha jól meghányja-veti, talán csakugyan összeütközésbe jött az ország cardinalis törvényeivel; hiszen szerelmes szív, elrontott gyomor, fölösleges epe sokszor ártó befolyást gyakorol a megfontoló észre), tehát ha ön csak egy árnyékot is talál e vádiratokban, a minek nem jól esnék a világosság, akkor – ne szóljon ön erről a dologról többet semmit. Én nem fogok felőle kérdezősködni. Legyen az én hibám, a mi eddig történt. Egy meghiúsult kisérlettel több, a mi nem sikerült nekem. Elhallgatunk róla. – A szentpétervári nagykövetségnél megürült a titkári állomás, oda ön nagyon alkalmas lenne. Én várni fogok a betöltésével e hó végeig. Odáig meggondolhatja ön az egész dolgot. Tehát a viszontlátásig. A legközelebbi találkozásnál önön függ, hogy mit mondjon: «megyek Budára», vagy «megyek Szent-Pétervárra».
Azzal elbocsátá őt kegyelmesen.
Jobban nem is bánhatott volna vele a császár. Ha csakugyan követett el valami hibát a fiatal ember, legyen az eltemetve. Az eddigi pályafutásának legyen vége; kezdődjék meg az új, más földön, más régióban, a minek az elmulttal semmiféle összeköttetése nem lesz. Atya sem gondoskodhatnék jobban a fiáról.
Hanem Ráby Mátyást ez bántotta épen kegyetlenül.
Hogy a császár hiheti azt ő felőle, hogy az ő egész történetében lehet egyetlen egy olyan árnyék, a minek nem esik jól a világosság.
Aztán haza vitte azokat a veszedelmes iratokat, s végig mulatott rajtuk.
Átkozott jó mulatság volt. Hol kaczagott rajtuk a düh miatt, hol meg a fogait csikorgatta jó kedve túlságos mértékében. Annyira bolond volt az, hogy az ember bámulta benne az okosságot. Az az egész vádhalmaz olyan remek systemával volt rendbeszedve, olyan méltó elkeseredés hangján fogalmazva, úgy megerősítve szemtanúk és adatok bizonyítékaival, hogy a vége felé Ráby Mátyás maga is kezdett kétségeskedni a fölött, hogy vajjon csakugyan nem ő-e az az országcsaló gazember, a ki itt le van írva? S csak most kezdi megismerni magát, miután lerántották az álarczot a képéről? Eddig maga is csak ezt az álarczot ismerte!
Hisz ezen vádlevél elolvasása után nincs az a földi biró, a ki őt kegyetlenül halálra ne itélje!
Milyen lavinája az összehömpölygetett hazugságoknak! Aláírva nagytekintélyű, jellemteljes, országos férfiaktól; bizonyítva, erősítve ugyanazon ágról szakadt nyomorultaktól, a kik ő nála, kezeit lábait csókolva könyörögtek, hogy védelmezze meg az ügyüket a hatalmasok ellen! – Védelmezte; – szenvedett érettök annyit, a mennyivel tiz gonosztevőnek minden bűne le volna bűnhődve; holott se inge, se gallérja nem volt neki egyik is, s most ez a rongy ellene támad és beáll hamis tanúnak a saját nyomorgatói mellé.
Bizony nagyon kinálkozott az az elhatározás, hogy a sutba vágja az egész népügyet, s aztán elfusson a hazájától olyan messzire, a hol egymásnak soha többé hirét sem hallják.
Nagy lelki tusakodás támadt ebből.
Egyfelől a kényelemszerető önzés szedte elő minden fegyvereit, hogy lemondásra és megfutamodásra birja. Hát érdemes a közönség bajáért magát kitenni új szenvedéseknek? összeveszni halálosan, nagynevű, hatalmas emberekkel, a kikhez semmi köze sincsen! Rágalmaztatni jó hirnevét az egész országon keresztül? Mikor e nélkül mind el lehetne; tölthetné az idejét víg mulatságok között. Az orosz Versaillesban ott a Newa mellett olyan szép lehet a nyár, világos éjszakáival. A növésben levő óriás talaján az egyes talentumok is oly gyorsan emelkedhetnek magasra. Ott hír, dicsőség, eredményteljes pályafutás várna reá; míg itt nevetség, szidalmazás, és egy «delator» kétséges hirneve.
Aztán «nem elég volt egy sütésből egy lepény»?
Másfelől azonban a büszke önérzet hányt ellent.
Hogyan? megfutni a Phæakok hadától? Elszaladni a hajdúk és porkolábok gúnyhahotája elől? Diadalt adni az ármánynak, a lomha nyers erőszaknak? Elismerni az igazságtalanság előjogát? – Elnyögni mindazt, a mit méltatlanul szenvedett s aztán csak magában pirulni, mikor e helyrehozhatatlan két gonosz év eseményeire visszagondol, s aztán kiirtani szivéből minden emlékezést saját hazájára?
E nehéz lelki küzdelem között találta őt Mariska levele, a mit az apja engedelmével írt hozzá.
Ez volt az egyetlen levél, a mit Ráby feltört és elolvasott.
Kétszer is, háromszor is elolvasta ezt a levelet, mely leírta előtte a vészeket, a mik visszatértében reá várnak s esengve kérte: «vissza ne jöjj!»
Ez a levél döntött.
Mert ha ennek az olvastára azt nem mondta volna Ráby, hogy «most már bizony visszamegyek!» akkor megérdemlené, hogy a tisztelt olvasó földhöz csapja ezt a könyvet s ne olvassa tovább Rab Ráby történetét.
«De most már visszamegyek!»
«Nem tartozom már se neked, édes népem, se neked, édes császárom semmivel; – hanem ennek a leánynak – ennek még tartozom valamivel.»
«Tartozom neki bebizonyítani, hogy férfi vagyok, a ki a veszélynek arczczal fordul, nem háttal; – hogy becsületes ember vagyok, a ki szidalmazóinak visszavágja a lábaihoz rágalmaikat; – hogy igazi hazafi vagyok, a ki nem retteg hazája földére rálépni s egész nemzetét birául fölhívni, hogy itéljen fölötte: valódi hive volt-e hazájának, nemzetének, a szabadságnak: vagy pedig árulója?»
«Sárral hajigálhat az egész világ; de ennek az egy leánynak meg kell tudni, hogy lelkületem fehérebb, mint a napfény; mert ez még a prizmán keresztül sem törik hétféle színre.»
«És aztán, ha megismert feltámasztott becsületem egész dicsfényében, ragyogja őt magát is körül ez a fénykör!»
«Mily végtelensége ez a felfoghatatlan szeretetnek!»
«Mily lelki erő kellett ahhoz, hogy egy leány, ki még a szemét sem meri felemelni férfira, elszánja magát, hogy egy ilyen levelet írjon valakihez, melynek minden sora elárulja azt, hogy szeret. Szeret minden indulataival a dúsgazdag szívnek. Itt a testvér szeretete a bátyához, a bizalmas közlékeny nyájasság, itt az aggódó anya szeretete féltett fiához, kit veszélyek, bajok ellen bölcs tanácsaival féltőn betakargat; itt az ábrándos szűz szerelme vőlegényéhez, mely titkoló szemérme által öntudatlan vallomásra téved; és itt a hitves lángoló szerelme sorsüldözte férjéhez, mely a kétségbeesésben indulatos kitöréssé válik s követel, parancsol! Minő szívnek kell annak lenni, mely neki ezen szavakat diktálta?»
«Mennyi álmatlan éjszakájába kerülhetett neki, a míg gondolatait ilyen kész domborúra kiformálta, a míg azokat ilyen szép kerek betükkel leirta? milyen ismeretlen világokat kellett beröpkednie galambszárnyú lelkével, míg ezeket az eszméket, a mik rá nézve oly idegenek voltak, megtalálta, megértette!»
«Ezt a lelket utól kell érni!»
«Férfiindulat sólyomszárnya! Mutasd meg, hogy el tudod őt érni!»
«Tépd ki szivedből azt a másik asszonyt, ki, hogy a hitves névre egészen érdemetlen legyen, még a nemét is megtagadta; fújd el az alakját magad elől, mint az elégett papir hamvát, a mire a képét valaha lefestetted!»
«Hat hét alatt Erdélyben elválasztanak tőle törvény szerint, ha az idézésre nem jelen meg, annál biztosabban.»
«S akkor szabad vagy.»
«A pesti porkoláb valamennyi láncza nem olyan fájó, mint ez a láncz, a mivel hozzá vagy békózva.»
«Törd szélylyel.»
«S akkor aztán keresd fel ezt a másikat, ezt a hivet, ezt a végtelenül szeretőt; szabad vagyok, – igaz ember vagyok, – egészen a tied vagyok! Van-e kedved egy halálra kinzott, kiszenvedett szivet halottaiból feltámasztani?»
«Uraim, uraim, tekintetes, nagyságos és nagyméltóságú uraim ott fenn Budán: szállok elétek! S ha akkora Istenek vagytok is, mint az olympiak voltak, én leszek az Enkeládosz, s rátok döntöm az Ossát Pelionnal!»
Szegény Mariska! ugyan eltévesztette a czélját azzal a levéllel! A helyett, hogy elijesztette volna vele Ráby Mátyást a Hyperboræok országáig való futásra, visszaidézte őt vele Budapestre.
Ráby Mátyás nyalábra fogta az ellene intézett nagy halmaz vádiratot, felsietett vele a Burgba: ledobta azt a császár elé az asztalra, s ráütve a tenyerével, azt mondá:
– A mi e csomagban írva van, az alphatól az omegáig mind merő koholmány, rágalom, valótlanság. Kérem küldjön engemet fölséged Budára!
– Jól van. Meglesz.
– És aztán védelmezzen meg.
– Legyen róla nyugodt. Ha parancsom ellenére önt el mernék fogni, én magam személyesen fogok oda menni, hogy önt kézen fogva visszahozzam.
Ez olyan szó volt, a mi által hármas pánczéllal (æs triplex) érezhette a szivét befedve Ráby Mátyás.