(Mellbenn gonozvl iaarattatic egi bizonios ispion.)
A császár nem csak Ráby által, de a districtualis commissarius részéről is figyelmeztetve volt arra, hogy az ő első hivatalnoka Magyarországon, a helytartótanács elnöke, gróf Niczky az ő politikájának nem hive. Különben pedig olyan ember, a kit nem lehet csak amúgy könnyedén ide meg oda tenni. Mert a míg ez a férfiu áll az ország élén, addig onnan alulról sem lehet semmi erőszakos mozgalomnak megindulni. A kegyelmes úr a forradalmároknak is azt mondta, hogy «bihászman?» s úgy ült rajtuk, mint a kősó. – Csakhogy a felől a császár nem volt egészen bizonyos: vajjon e nyakas ember, a ki az ő rendeleteit olvasatlanul rakja félre, nem vetemedik-e valami összeesküvésre? – Hiszen Wallenstein története még nincs olyan messze, s a Nádasdyak, Frangepánok ebben az országban teremnek.
Ez iránt bizonyosságot szerezni, kiszemelt egy fiatal kamarást a császár, M..szkyt bárót, Rábynak egyik kollegáját s leküldte Budára, ő excellentiája mellé, azzal a czimmel, hogy «Adlatus in militaribus». Akkoriban épen katonás világ volt, szükségeltetett egy ilyen extraserialis hivatal.
Nagyon természetes, hogy ő excellentiája egy nappal hamarább értesíttetett M...szky báró megbizatásáról, mint az az uti málháját összecsomagolta volna; mert a hivatalnoki szent Hermandad úgy volt berendezve, hogy a mit a császár elrendelt Bécsben, azt egy nappal elébb megtudják Budán. Nagyon jól szervezett titkos policzáj volt az, csakhogy nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé szolgált. S a ki ebbe a tökéletes gépezetbe nem akart beleilleni, az vagy úgy járt, mint Ráby Mátyás, vagy úgy, mint M...szky báró.
A helytartótanács elnöke tudta jól, hogy ezt a fiatal embert az ő szemmeltartása végett küldték ide le ő mellé. Azt is gondolta, hogy ez a Rábynak a mestersége volt. «Calumniator consiliariorum!» A mint a megbizó levelét átadta az ifjú gavallér, azt mondta neki:
– Bihászman! tehát holnap mingyárt munkába akar állani a báró úr? Van-e jó karmantyúja kanavászból? Mert itt sok irni való lesz. Aztán kár volna azért a szép piros hajtókás zöld grodenápel frakkért, ha kiszakadna a könyöke a sok irásban. – No hát holnap reggel fél hat órakor méltóztassék megjelenni adlátus úrnak nálam. Akkor elkezdjük a munkát.
Hej megszeppent a kamarás úr erre a szóra! Fél hatra Bécsben az ember le szokott feküdni, nem pedig felkelni. Azonban mégis valahogy ki tudta csinálni, hogy Budán a várban, a «Koronánál» fogadván szállást, ilyen kora reggeli órában felköltette magát a Hausknechttel. Früstökről azonban még senkivel sem lehetett értekezni; be kellett érnie egypár darab czvibakkal, a mit tegnap estéről megmaradt hideg tojásos puncsba mártogatott. Igy kisértette aztán fel magát a helytartótanács elnökének palotájáig, a Hausknecht ment előtte lapáttal s hányta el az utjából a havat, a mi az éjjel esett, az inasa meg vitte a lámpást. Még éjjel volt; farkasok is járhattak volna az utczán, – ha lettek volna.
Az elnöki palotában már minden cseléd talpon volt; az adlatus urat a komornyik egyenesen bevezette ő excellentiája hálószobájába, a minek a kulcsa az ő zsebében volt, kívülről levén bezárva az ajtó.
A kulcsnyikorgás ébreszté föl ő excellentiáját álmából, még akkor az ágyban faküdt.
– Ahá! szólt nagyot ásítva, megérkezett a kamarás úr? Johann! gyujtson neki két gyertyát. Tessék kérem helyet foglalni, ott az iróasztal. Aztán tessék dolgozgatni egész kommoditással.
Kommoditás az igaz, hogy volt elég, hanem hogy mit dolgozgassék a kamarás úr, azt nem mondta meg neki senki. Ráért czifra betüket rajzolni a papirra s azokat kischattirozni veres plajbászszal, a míg az elnök úr felöltőzködik.
Az pedig nagy nyugalommal ment végbe. Ő excellentiája meg is borotválkozott; a báró még ezt sem végezhette el, ma reggel kénytelen volt azzal a hivatalóra utánra biztatni magát.
Ő excellentiája alig is várhatta, hogy a képéről letörölje a szappant, rögtön sietett az orrát tubákkal bemázolni. Egy szippanat nagyon jól esik korán reggel. Kivált, ha az ember jó nagyot prüszenthet utána. A mire a komornyik nem késik rákiáltani: «helf Gott!»
«… Keltz Gott!»[35] viszonoz az elnök úr. «No, Johann, mit jelent a hétfőn reggeli prüszszentés?»
Johann mondja:
«A ki hétfőn reggel prüsszent,
Az kikerüli a köszvényt.»
Rossz vers, de jó biztatás.
Ő excellentiája félszemmel a kamarás úrra sandít, valjon feljegyezte-e ezt a munkálatába?
– No, ha készen van a fölöstököm, mehetünk az ebédlőbe; szól, mindennel készen lévén ő excellentiája. Placeat kamarás úr.
Ezt már kellemesebb szónak vette a báró, s követte ő excellentiáját a mellékszobába. Biz a fölöstököm jól fog esni.
Az elnök úr opulentiával szokott étkezni. Az asztalon volt csokoládé, vajas kenyér, liptai túró, mazsolaszőlő, kalács és meggypálinka. Kellemes kilátás.
– Hát csak tessék, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz minden zsenirozás nélkül. Van ott toll, papiros, kalamáris. Folytassa szépen a munkásságát.
Az étkező-asztalhoz nem invitálta meg az adlatust, hanem ott is készen volt annak a számára egy kis iróasztal, leülhetett mellé s aztán végignézhette, hogy früstököl meg ő excellentiája egyes egyedül, pompás jóétvágygyal látva hozzá minden csemegéhez; közbe-közbe kedélyesen zsörtölődve a komornyikkal, a ki a megszokás jogánál fogva el akarja azt az ennivalót ragadni az ura elől, a mivel az nagyon megterhelhetné a gyomrát.
– Elég volt már abból a vajból! megárt.
Ő excellentiája aztán megnyugtatja őt egy ideillő diæteticai arany mondással:
– Tanulja meg Johann: «mane aurum, meridie argentum, vesperi plumbum»; (reggel arany, délben ezüst, este ólom; t. i. a butyrum, mondjad: vaj.)
De biz azt a Johann nem tanulja meg; hanem a helyett a liptai túrót igyekezik elodábbítani az ura keze ügyéből.
Megárt.
Erre is talál megnyugtató auctoritást a classicusokból ő excellentiája.
– «Caseus et panis – sunt optima fercula sanis.» (A sajt és a kenyér, az egészség abból ugyan nyér!)
Aztán kedélyesen félretekint a kamarás úrra, hogy valjon feljegyezte-e ezeket?
Az pedig jobb szerette volna, ha inkább a brinzával kinálta volna meg, mint annak az encomiumával.
– No már most menjünk a hivatalszobába, szóla, a száját megtörülve az elnök úr. Tessék utánam jönni, kamarás úr. – Feljegyezte-e kamarás úr a «rapturákat»?
Jegyezte biz az az előtte terpeszkedő papirosra a keserves carricaturákat egy vidravasba került tollrágó bureaucratáról s telefirkált czifra initiálékkal egy koncz bibulát.
A hivatalszoba egy nagy hosszú terem volt, boltozatra építve; annak a közepén állt egy irtóztató zöldposztós asztal, rajta hat óriási ólom kalamáris derékig beleütött kalamusokkal; a falakhoz ócska szekrények támaszkodtak likacsos ajtókkal. A csíkoskabátos öreg titkár már ott dolgozott egy mellékasztalnál: csak úgy billegett a parókájának a farka a nagy betűvetés közben.
– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, és folytatni a munkáját, – secretarius úr, adjon a kamarás úrnak egy új tollat.
Az öreg secretárius aztán adott neki egy csinálatlan lúdtollat; ha van penicilusa, vágja meg. A báró úr pedig soha életében nem próbálta, hogyan kelljen abból irótollat faragni, mert odafenn Bécsben azt az urak készen kapják; annálfogva aztán nem is lett abból irótoll soha, addig faragott, addig nyiszált rajta, míg utoljára is fogpiszkáló lett belőle.
No annál pedig czélszerűtlenebb eszközt erre a mai napra alig szerezhetett volna magának. – Mert a mint vége volt a referendáriusok előterjesztéseinek, a kik mindnyájan nyaláb actákkal jöttek az elnök urat az ország legkülönbözőbb ügyeiről felvilágosítani, következett az audiencziaadás. Ezt a sok instáló, kunyoráló, protestáló, informáló, supplicáló siserahadat végig hallgatni, azokat mind agyonvigasztalni egy bünhődő Jupiternek való penitenczia volt. Két óra lett délután, mire ennek vége szakadt.
Hála légyen a papnak: sóhajta fel a szegény megnyomorgatott báró, mikor a hajdu elvégre megjelent a partvissal, kisöpörni az instánsok után itt maradt sarat, s a komornyik jelenté, hogy az ebéd fel van tálalva.
No már most ő is szaladhat falatozni, a minek legfőbb ideje! Azt már következtetheté, hogy az elnök úr az ebédre sem invitálja meg. – Azonban kellemesen csalódott.
– Tessék átsétálni, kamarás úr, az ebédlőbe, velem.
Ez már jól hangzik!
A leves ott gőzölgött az öblös tálban, hanem – veszedelmes kilátás! hogy megint csak egyre volt terítve.
– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, ott az iróasztalnál. Folytassa a munkáját. Ne hagyja magát confundáltatni általam. Én igen csendesen végzem a dolgomat. Még ide is áthozatta magához a hátramaradt actákat, s a mig a levest felkanalazta, az alatt is corrigált bennük plajbászszal.
A báró úr megint leülhetett az iróasztalhoz s csinálhatott pathologiai tanulmányokat ő excellentiája appetitusának rendkivüli aberratiói fölött. A ki a reggelinél oly hatalmas étvágygyal fogyasztott el mindent, az ebédnél oly finnyás, oly házsártos volt, hogy semmiben sem találta kedvét. Persze elrontotta a gyomrát a sok relatió és instantia. Minden ételre volt valami kifogása. Szidta a szakácsot s izengette neki, hogy elkergeti. S ezt annak az éhes embernek ott az iróasztalnál végig kellett hallgatnia. Eleget nézegette pedig a zsebóráját! de ő excellentiája nem akarta azt észrevenni. Az ebédnek is vége lett ilyen formán. Ekkor ő excellentiája nyájasan felkérte a báró urat, hogy méltóztassék vele átsétálni a billiárd-terembe.
Valahára hát már mégis vége lesz a hivatalos órának.
Dehogy volt vége. A biliárd-szobában is volt egy iróasztal.
– Méltóztassék csak, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz, ott igen commótosan lehet irdogálni. A titkár úr pedig jöjjön be.
A báró úr el nem tudta gondolni, hogy mit irdogáljon ő itt egyre-másra? Hiszen már négyre jár az idő, s még ő nem ebédelt. Kinjában csupa nyárson sült kappanokat rajzolt a papirra.
A titkár úr bejött; ő excellentiával elővették a dákókat; felrakták a pyramidlipartiet, s elkezdtek játszani. Ő excellentiája kitünő művészettel gyakorolta a tekézést. A báró úr számlálhatta a lyukba csinált golyókat. Ez igazán egy adlatus kamarásnak való foglalatosság.
Egyszer aztán bejön a janitor, s jelenti, hogy ő méltósága, a pécsi püspök úr kiván azonnal beszélni ő excellentiájával.
– Bocsássák be.
A prælatus úr arcza még egészen szederjes szinű volt a fagytól, a hogy télvíz idején Baranyamegyéből ide felszánkázott; egyenesen ide sietett, még a hideg sem engedett ki a tagjaiból, a botosok is a lábain voltak, s a téli keztyü a nyakába akasztva.
– Hát főtisztelendő úr, mi szerencse hozta ide Fő-Buda városába? Conducat sanitati![36]
A püspök t. i. azon kezdé, a mint a melegre belépett, hogy elkezdett prüszkölni.
– Ago gratias. Hát (Ψ) (ezt a görög «pszi» betűt úgy vegye a tisztelt olvasó, mint «signum sternutationis»-t) excellentiád kegyeskedett hozzám egy stafétát elküldeni a napokban (Ψ).
– Igenis, emlékezem rá, conducat sanitati. Tessék helyet foglalni főtisztelendő úr. Látja, ezt a vöröset a fehérrel duplára Ecklochba kell becsinálnom. Allo marsch! mind a kettő bement! Verlauf! Hát mi történt tovább azzal a stafétával?
– Hát kérem alássan, ezt saját kezével méltóztatott excellentiádnak megirni, Ψ s mivelhogy «docti male pingunt».[37]
– Indocti pejus.[38] Conducat sanitati.
– Annálfogva én azt semmiféle tudománynyal nem birtam kivenni, hogy mi van ebbe a levélbe írva? Ψ! Ψ!
– A bizony megeshetett rajta. Titkár úr, állítsa föl a golyókat. Hát aztán, mit mivelt főtisztelendő úr?
Ψ! Mit miveltem? Összehivtam a káptalanbelieket, azok már elég versátusok a különféle obsoletus calligraphiák kibetűzésében, eléjük adtam excellentiád levelét, hogy magyarázzák ki; azok is azt felelték egy napi fejtörés után, hogy ők nem birják elolvasni, Ψ! Ψ!
– Hát talán azért jött főtisztelendőséged fel Budára e zegernye időben, hogy a levelemet megmagyaráztassa magának? Conducat sanitati!
– De ördögöt conducál a sanitásomnak! Biz inkább otthon maradtam volna vele! Hanem a copertájára az volt írva, hogy «in militaribus»[39]. Hát nem mertem félretenni a jövő szüretig, a mikor reményem volt excellentiádat a siklósi tusculanumban tisztelhetni.
– Úgy? in militaribus? Akkor hát – per mops a közép-lyukba azt a fehéret! Meglett volna, ha gixert nem ád! Hol az a kréta? Hát in militaribus szólt a levél? akkor, kérem, méltóztassék főtisztelendőségednek azt a bizonyos levelet annak a kamarás úrnak ott az asztalnál prezentálni, ő az adlatus in militaribus.
No hát valahára kapott a báró úr valami szakmájába vágó dolgot. A püspök odavitte hozzá a levelet.
M...szky felbontotta azt, megnézte alulról, megnézte felülről, forgatta minden oldalra. Olyan irás volt az, mintha egy cserebogarat belemártanának a kalamárisba, aztán eleresztenék a papiroson, betük, a mik egymást agyba-főbe rugdalják, egymásnak gáncsot vetnek, saját ábrázatjukat ismerhetlenné tenni törekesznek; darabokra tört léczek, szerencsétlenül járt fazékfülek, kiszakított varjúlábak tolonczserege, escortirozva, egy-egy köszvényösszehúzta kezdőbetűtől, de a kiről nem tudni, mi nemzetiségből való, cyrill-e vagy glagol, avagy pedig arabs talik? s végre pedig mind az egész debandált had, hátba lövöldözve a haragos penna szétfrecscsenő kartácslövéseitől. Azt mondta rá a báró úr, hogy ha mingyárt fejét veszik, sem ismer ő meg abból de csak egy keserves betüt sem.
– Bihászman! Hadd látom azt a levelet! kiálta végre haragosan ő excellentiája, s kezébe vette saját autographonját.
De biz ő maga sem tudott abból semmit kitanulni. Közel is tartotta a szemeihez, távol is tartotta, nagyító üveggel is nézte. Utoljára visszaadta a püspöknek, nevetve:
– Tudja patvar, mi van benne? Bihászman? Régen volt, talán nem is igaz. Bizonyosan nem valami sürgetős dolog. Tegye ad acta főtisztelendő úr. Ezért kár volt felfáradni Budára. Tessék visszautazni in nomine Domini.
A püspök nagy zúgolódva eltávozott. Ő excellentiája pedig leült a fekete kávéjához s elköltötte azt csendesen, a közben átfutva az Augsburger Allgemeine Zeitungot.
A bárónak még mindig nem adatott meg az engedély az eltávozhatásra.
Ez pedig arra számított, hogy ő excellentiája majd ebéd után, öreg urak szokásaként, el fog szunnyadni, s akkor ő aztán «ill a berek, nádak, erek!» úgy odább áll, mintha soha itt se lett volna. De nagyon csalatkozott. Alig volt vége a fekete kávénak, a midőn jelenté a komornyik, hogy itt van a tudós orientalista, Kalmár.
– Be kell ereszteni.
Ez volt a kedves embere az elnök úrnak. Cynicus ember; csak úgy lefegett rajta a zsibvásáron összeszedett lebernyeg; szalmával, tollal tele a parókája. Ezzel szokott a téli estéken át eldisputálni az elnök úr. Mind a kettőnek egy szenvedélye volt; a magyar nemzet eredetét más régi nemzetekével összekötni; csakhogy a míg Kalmár a magyarokat a medo-perzsákkal igyekezett azonosítani, az alatt ő excellentiája az egyptomiakat iparkodott belevonni az atyafiságba.
A báró úrnak aztán hallani lehetett, hogy Farao annyit tesz, mint Faragó (mivelhogy azok mind sphinxeket, memnonszobrokat s más efféléket faragtattak), de viszont Dejoces, nem más, mint «de jó okos». Semiramis az világosan «szemérmes», Xerxes nem más, mint «szekeres», mert sok szekéren indult el Görögországot meghódítani; Borysthenes pedig azon folyó, mely mellett terem «bor: istenes», s ha még Cambyses sem magyar szó, hát akkor mi volna ez: «Kan biz ez!» azaz, hogy igazi férfi! Ellenben a hires egyptomi Tiglát Pilézár világosan azt teszi, hogy «téglát pazarol», mivelhogy ő építette a legnagyobb pyramidok egyikét. «Osiris» annyit tesz, hogy «azér(t) is!» mivel hogy ő mindenható. «Memnon» onnan jön, hogy «nem mon(d)», t. i. hallgat a szobra, csak zengeni szokott. «Isis» pedig világos, hogy «izes»; s a ki azt meri tagadni, hogy «Osimandias» annyit tesz, hogy «ősi mondás», az nem ért a philologiához.
És ehhez hasonlókat a két úr oly komolysággal vitatott egymással szemben, hogy ugyan megjárta volna, a ki el merte volna nevetni magát a közben. Az meg épen szerencsétlenné tette volna magát, a ki pártját fogta volna annak a kálvinista papnak, a kit mind a két tudós úr közakarattal elkárhoztatott, a miért az a magyar nemzetet a zsidóktól próbálta leszármaztatni! Ez már valóságos «handlé» a hazaárulók között.
E közben pedig dohányozának vala, mint két török, a mi a kamarás úrnak semmiképen nem volt tetszésére.
A toronyban már hetet harangoztak. A szerencsétlen adlatusnak kék-zöld karikát hányt már a szeme az éhségtől s még mindig nem lett elbocsátva. Ekkor a medo-perzsa tudós úr kászolódni kezdett, hogy már elmegy. Ő excellentiája még marasztalta. Maradjon nála vacsorán. Nagy nehezen ráállt a tudós. – No most már, gondolá a kamarás, csak nem lesz olyan goromba a házi úr, hogy ha az egyik vendégét ott tartotta vacsorán, a másiknak engedje tovább is nyelni az éhkoppot! S ő excellentiája jó asztalt tart!
Most csalatkozott azonban még csak igazán.
Ő excellentiája, a ki reggel gourmand volt, délben hypochondra, estére asceta lett, s olyan lakomára adta magát, a minőhöz a tudós volt szokva. Felhoztak az asztalra egy irtóztató nagy fekete retket, meg fekete brúgót hozzá. És semmi egyebet. Az volt az egész vendégség. A háziúr még sót sem engedett az asztalra tétetni, azt állítván, hogy: «Omnia cum sale, raphanum sine sale comede!»[40]
De nem bánta volna már a báró, ha csak a retekkel meg a fekete kenyérrel kinálták volna is meg, olyan éhes volt, a két tudós azonban egészen megfeledkezett róla (a tudósok egoisták); fellakomázták ők ketten az egész retek-mammuthot, csak úgy harsogott a foguk alatt; az adlatust csak levelező tagnak nézték, a ki nem kap a retekből, s a közben elővették az ostáblát, és kijátszottak rajta három partiet.
A Johann meg akarta tetézni a lucullusi dobzódást még egy tányér száraz dióval; hanem azt fel sem engedte tenni az asztalra a házigazda; volt rá alapos diæticai rendszabálya: «prima nux valet, placet alter; tertia mors est!» (Egy a dióbúl jó, megy a másik; harmadik öl már!) De még ezzel a halállal is szembenézett volna már a báró úr, csak belemarkolhatott volna abba a dióba. Nem kinálták meg vele. A két orientalista rakta nagy figyelemmel a «Lange Puffot» s hagyták őt csendesen dolgozgatni. Az utolsó «Schusztermattsch» után aztán a tudós búcsút vett ő excellentiájától, megigérte, hogy holnap megint eljön s folytatják. – M...szky is kereste a kalapját.
Ő excellentiája a komornyikjának utasítást adott.
– Johann! készítsen a kamarás úr számára két szál gyertyát a tartókba, hogy, ha elfogy, tovább folytathassa a munkáját, mert nagyon sürgős. Aztán zárja be az ajtót.
A Johann megtette, a mi parancsolva volt, s a kamarás egyedül maradt ő excellentiájával. Ő az iróasztal mellett, az elnök úr pedig levetkőzött és lefeküdt az ágyba aludni. S nem volt több egy ágynál a szobában.
Reggelig majd az Isten hidege vette meg a kamarás urat abban a grodenápel frakkban. Ő excellentiája pedig horkolt, mint egy kenetlen száraz malom. Mikor fölébredt, azt kérdé az adlatus úrtól:
– No kamarás úr, hát készen van-e a munkájával?
– Nem tudom, micsoda munkát méltóztatik kérdezni? szólt az fogvaczogva, berekedve és boszúsan. Alig ismert már magára a tükörben, úgy megnőtt tegnap óta a szakálla.
– Hát azt, hogy méltóztassék megírni ő felségének, mivel töltök én el egy huszonnégy órát. Látta a kamarás úr. A milyen volt az egyik nap, olyan a másik. Ha tetszik, újra kezdheti a kamarás úr. S meggyőződhetik róla. Most pedig elmehet früstökölni, ha úgy tetszik.
– Azaz, hogy «ebédelni» tegnapra valót!
Ő excellentiája csöngetett, a komornyik kinyitotta az ajtót. De úgy elszaladt báró M...szky, hogy vissza se jött többet; a mint kiette magát, kocsira ült s meg se állt Bécsig.
Ott aztán megreferálta a császárnak, a mit tapasztalt a budai helytartótanács elnökénél. Karakán ember az! nem jó azzal tréfálni!