(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo embernec, hogy az ev newe legien «Gievngievm Misca».)
Hát azzal a kocsival az történt, hogy az útban elvesztette az egyik hátulsó kerekének az elősrófját; minélfogva a kerék kiesett. Akkor aztán elébb el kezdték keresni a srófot az út hosszában. Keresték egy óráig, akkor felhagytak vele. Bizonyosan beleesett valamelyik kátyuba s az elnyelte. Akkor aztán megpróbáltak sróf nélkül utazni tovább; az pedig nehéz. Parasztszekérnél, ha elvész a kerékszeg, azt még csak lehet valahogy helyettesítni, más szeggel, faczövekkel; de az úri hintó csavarját nehéz kipótolni. Minden szíjat, madzagot felkötöztek már a tengely végére, de azt a kerék puskája két percz alatt mind pozdorjáva rágta; úgy, hogy utoljára a két úrfi közül az egyiknek folyvást a kocsi mellett kellett bandukolni egymást fölváltva, hogy a mint a kerék kezd a tengelyről leválni, azt helyretaszítsa.
A mi az esküdtnek különösen nem volt inye szerint.
– Hol van az én principálisom? – kérdé az esküdt, a mint körültekintett s a szolgabiró hintaját nem látta sehol.
– Az biz öcsém megunt rád várni s itt hagyott a faképnél. Azt mondta, hogy vagy sétálj utána gyalog a státióig, vagy gyere el hozzám, majd visszatérett fölvesz.
– De köszönöm a mulatságot! szabódék az úrfi. Elég volt idáig fognom a kocsi kerekét. Inkább gyalog megyek.
Azzal ki kereste a maga kardját a kocsiülésből, felkötötte s neki indult gyalog a principálisát utólérni.
Ezzel aztán az az egész hivatal a táblabiró úr patvaristájának a nyakában maradt.
Tudniillik az a hivatal, hogy gyalog baktasson a hintó mellett s mikor azt látja, hogy a kerék kezd tágítani, azt helyrelódítsa.
Maga a táblabiró úr felült a hintóba, a mivel most már csak lépést lehetett döczögni s az ő faluja felé kezdődött csak az igazi rossz út. Lesz este, mire bevergődnek.
– A «nap»-nál ebédelünk ma! mondá zavartalan kedélylyel; előkeresve a pinczetokot, meg az elemózsiás tarisznyát. Ovatos magyar e nélkül útra nem indul. Van sonka, meg jó szent-endrei ráczürmös, a mivel az ember vigasztalhatja magát.
Hanem a mint kibontotta a holmit, arra a tapasztalatra jött, hogy az ifjú urak nagy elkeseredésükben szintén hozzáfolyamodtak már ehhez a neméhez a vigasztalódásnak. A sonkának is csak a fele volt meg a csonton, a pintesüveg is csak félig volt már.
– Audiat! kiálta le a sárban taposó patvaristára. Evett valaki ebből a sonkából?
– Melyik sonkából?
– A melyik itt a kezemben van.
– Dehogy evett!
– Hát ebből a borból nem ivott valaki?
– Melyik borból?
– A ki itt az üvegben van.
– Dehogy ivott.
– Hát hogy hiányzik mégis annyi belőle?
– Hát bizonyosan abból a sonkából evett valaki, a melyik már nincs urambátyám kezében, meg abból a borból ivott, a melyik már nincs a palaczkban.
– Canis tota mater!
Ez sem hozta ki a táblabiró urat a jó kedvéből; eszébe jutott a pudli kutya hajemléke: s ráért a nevetés. Még az üvegbe is visszanevette a bort, a míg húzott belőle.
A patvarista meg azt hitte, hogy az ő nyomoruságát neveti, a ki a kerékhelyretevéssel vesződik. Egyszer aztán gondolt ki valamit. Vágott valahol az útfélen egy pár jó hosszú fűzfaveszszőt, abból gúzst csavarintott, azzal hozzákötözte a keréktalpat a sárhányóhoz: akkor aztán nem eshetett ki többet a kerék; de nem is fordulhatott többet; ezt meg a befogott turcsik nem szerették, bekötött kerékkel vontatni ezt a nagy kasornyát a ragadó sárban: ezzel még hosszabb lett az út.
De még az sem rontotta el a principális úr nevetési kedvét. Minden nyomon kialudt a pipája a ráérkezett nevethetnémség miatt.
– Üssön ki Audiát!
A patvarista nem győzött neki kicsiholni.
Csak legalább elmondhatná valakinek, hogy min nevet! Hisz ez valóságos tortura, folyvást nevetni és nem mondhatni meg a szomszédjának, hogy miből támad a jó kedve.
Legalább nem unta magát, a míg a négy csiga mászott a bekötött kerekű őshintóval a latyakban.
Egy magaska dombon az út mellett áll egy lovas, alatta erős, csontos paripa, mely fejét a földre lehajtva szimatol, mint a kopó s szemeivel vigyázva tekintget s füleivel előre-hátra hallgatózik, s a mellett olyan csendesen tartja magát, hogy még a legyekre sem csapkod a farkával, a mik a vékonyát csípik. A lovag szint oly csendesen ül a nyeregben; barna képű, sasszemű, kondor fekete hajú legény, kacskaringósra kipödört bajuszszal. Parasztöltözetet visel, de czifrát, szűre virágokkal tele varrva; ingújja széles csipkehimzés, patyolatgatyájának a rojtja arany; süvege mellett árvalányhaj, meg csinált virág; szironyos tüszőjébe egy pár ezüst veretes török pisztoly van dugva, a nyereg kápájáról duplapuska lóg alá; a jobb kezében fokost tart. Egy nyárfabokor takarva tartá eddig a lovast, hogy a kocsiból nem vehették észre, csak mikor rájuk köszöntött:
– Hát azt a Judás-apostollal-összeczimborázott aprópénz-hamisító-Poncziu s-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgotha-hegyén-Krisztuskáromlólatorképen-kere sztrefeszített-paraszt-öregapádnak! Nem állsz meg mingyár?
Dehogy nem állt meg a kocsis; még le is ugrott a bakról ijedtében s bebujt a kocsi alá, onnan nyöszörögte:
– Jaj, tekintetes uram! A Gyöngyöm Miska.
A lovas legény oda finczoltatta a lovát a hintó oldalához; a paripa csakúgy hánytavetette a czifra sallangot a fejével nagy büszkén.
– Most nevessen már, urambátyám! dörmögé a patvarista.
Nevetett is.
– Mi az ördög? Hisz ez a mi Karcsatáji Miskánk!
A zsivány is elnevette aztán magát.
– Hát csak rám ismert mégis, urambátyám? Én vagyok a híres Gyöngyöm Miska.
– Hát hogy lett te belőled Gyöngyöm Miska?
– Tán nem emlékezik rá? Hisz urambátyám tett meg azzá. Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a generális gyülésen hozzáfogtam egy orátióhoz, urambátyám a közepén belekiáltott: «Jaj gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» tudja, hogy nem mondhattam tovább a közkaczagástól. Azóta rajtam száradt a «Gyöngyöm Miska» név. Akármihez kezdtem, mindenütt azzal fogadtak, hogy «jaj gyöngyöm Miska!» No hát mondék: legyek Gyöngyöm Miska! Majd produkálok én nektek olyan tudományt, a miben nem tesz túl rajtam senki! – Úgy-e, hogy emlegetnek?[1]
– No de engemet csak nem akarsz kirabolni? Nem veszed el a lovaimat?
– Dehogy! Nem rablok én ki senkit; csak elveszem a mit szivesen adnak s elhajtom, a mire a gazdája nem ügyel; az ilyen négy rossz dikhenczet meg, a milyenen urambátyám jár, ha utánam dobálják, sem szedem fel. Válogatós vagyok. Aztán hát ne prézsmitáljunk sokat. Nem kérem én azt, a mi nincs. Tudom, hogy urambátyámnak is sietős az útja. Csak azt a tíz sárga csikót adja ide, aztán mehet Isten hirével.
Táblabiró úr nem akarta az allegoriát elérteni.
– Micsoda sárga csikót?
– No azt a tíz körmöczi máriás aranyat, a mit a szentendrei úriszéken szoktak salláriumba osztogatni.
– Jaj, Miska öcsém, igaz, hogy megkaptam én azt; de egy kis parázs halber-zwelwin az éjjel mind visszanyerte azt tőlem a præfectus: irmagnak se maradt belőle.
Ezt a patvarista is sietett megerősíteni.
– Istenucscse igaz! Ott szurkoltam az urambátyám háta mögött egész éjjel; mindig hetest kaptunk, mikor ötös kellett volna.
A betyár aristocraticus megvetéssel nézett végig a fiatal emberen.
– Te meg öcsém tanulj mórest! s mikor azt látod, hogy «urak» beszélnek egymással, ne kottyanj bele! Várd meg, míg kérdeznek; akkor is zsinórra tedd a kezedet s csak annyit mondj, hogy «igen is, nem tudok semmit: engedelmet kérek, hogy élek!» – Urambátyám meg mért nem tartja jobb regulában a fiatalságot? Mit tudja még az ilyen gyerek a juridicus praxist. Hogy a mi pénzt a tiszttartó elnyer a táblabirótól, azt vissza szokás suttyomban adni.
Táblabiró úr ezen is igen jó izűt nevetett.
– Pletykabeszéd! Biz én nekem nem adogatják vissza a pénzt, a mit elnyernek tőlem. Itt van öcsém, keresd össze a zsebeimet, tapogass össze, csak meg ne csiklandj, s ha találsz nálam egyebet egy kajla máriásnál, legyen mind a tied. Itt a tarsolyom is. Nézd, nincs benne egyéb, mind czukedli. Ez nem neked való; kipotyog tőle a fogad. A csizmámat is lehúzhatod, abban se találsz pénzt. Cantat vacuus coram latrone viator![2]
A rabló megpörgette az újjai között a fokosát, s aztán a rézbalta fokával nagy kényesen odakoppintott a táblabiró úr feje búbjára, a hol a begyűrt bársonycsákó volt: «Hát itt mi csörög la?»
A táblabiró úr szájából egyszerre kiszakadt a nevetés. Kövér arcza négyszegletüre szaladt a bámulattól.
– Hát ez már micsoda? Canis tota mater! Ki árulta ezt el? Hisz én nem mondtam azt senkinek. Csak épen egy embernek.
De Gyöngyöm Miska nem várta azt, hogy vége legyen a töprengéseinek, hanem a szemfényvesztő gyorsaságával előrántotta a somogyi bicskáját a piros csizma szára mellől s egyet hasítva vele a táblabiró úr bársony csákóleffentyüjén, egy percz alatt markába önté az eldugott aranyakat: egy térdnyomására a paripa megfordult, s aztán egy szökéssel túltermett az árkon gazdájával együtt. Gyöngyöm Miska csak onnan kiáltotta vissza a szolgabirói köszöntőt: «ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az urnak!» s azzal elvágtatott az árva nyárfás bozótban.
– Canis tota mater, ez nem jól van! dohogá a kirabolt táblabiró, a kinek azzal a kalpagleffentyüjén ejtett hasítással mintha a jókedve tömlőjét hasították volna ki, úgy elszállt rajta. Ez nem jól van, ez sehogy sincsen jól; az embernek megáll az esze. S most már, ha a Fruzsinka kisasszonyra gondolt, nem az egy csipet humoristicus kutyaszőr jutott az eszébe, hanem egy egész nagy anyányi mérges harapós kutya: «canis tota mater!»
A Gyöngyöm Miska pedig nekieresztve karikás ostorát, nagyokat pattantott, úgy vágtatott végig az avaron.
Este felé volt már; az őszi nap hosszú árnyékokat vetett végig a sík mezőn. Egy kerek erdő szélében pásztortűz égett. Az előtt ült a földön egy fiatal amazon, fejét két tenyerébe hajtva, mellette két agara hevert; a paripája oda volt kötve egy nyirfához. Az ostordurranásokra felugrott a helyéből, még egy nyaláb targalyt vetett a tűzre, felpattant a lovára s leoldva nyakából a karikás ostorát, ő is visszafelelt a kérdező kongatásra. Az árva kökörcsines mezőn összetalálkoztak. Ott a nyeregből egymáshoz hajolva megölelték, megcsókolták egymást, s azzal aztán az egyik napkeletnek, s másik napnyugatnak elvágtatott.
*
Alig távoztak el az urak a kastélyból, midőn egy-staféta érkezett a városba az ó-budai út felől. A staféta pedig olyan nevezetes tünemény, a kinek a csudájára minden ember kiszalad a háza kapujába. Van neki veres frakkja, szarvasbőr nadrágja, térden felül érő csizmával, a fején pofoncsapott karimájú kalap, egy fehér, meg egy veres strucztollal; annak minden postamester tartozik rögtön váltott lovat adni s mikor az belefúj a trombitájába, hát annak minden paraszt tartozik az útból kitérni, akárhány ökröd- vagy lovadmagával legyen is. Ismerik is már a trombitája nótáját: úgy hangzik az, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s mikor végigvágtat az utczán minden gyerek utána trombitálja tülökké alakított markán keresztül, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s asszonyok, férfiak törik rajta a fejüket, valjon mit hozhatott?
Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlen egy levélnek a kedvéért lóra ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert s azt addig ültetik egyik lóról a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, a hova a levél küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.
Ez is az «ujabb» kor intézményei közé tartozik. Az előtt voltak minden városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire czigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a «fölséges német» minden városba postamestereket rendelt s most már kocsin lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte. Postamesternek még akadt magyar ember elég; mert lóval kellett foglalkozni s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, a ki cautiót nem tud letenni; a kinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a cautiót, az inkább szőlőt vesz rajta s abban kapál, mint hogy vizben-sárban járja a várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy peták, ezért két greschli, ezért három poltura! s aztán még arra is vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen institutióhoz helvetákat kellett behozni, többnyire francziák voltak, a kik minden embert mossiőnek tituláztak s megtanították rá az egész világot, hogy az «adjon Isten jó napot» azt teszi francziául, hogy «trezömbl szervitőr!»
– Trezömbl szervitőr, mamsell Öfrüzin! Vla egy estafett! An Iro okwolgeboren Fraülin Öfrüzin de Zabváry. Porto nix beczal. Kapsz nekem három máriás; mert szaladsz nagyon. Recepisse retur! Van benned ezer forint.
A mossiő minden embert és tárgyat tegezett, saját magát is, s a kézbesített levelet azzal szokta ajánlani, hogy: van benne ezer forint. Igy könnyebb szerrel megfizették érte a portót.
A Fruzsinka kisasszony stafétájában semmiképen nem volt ezer forint; mert azt Lievenkopp Henrik dragonyos kapitány irta, s hogy a dragonyos tisztek leveleiben miért nincsen ezer forint, arról nem szükség hosszasan disserálni.
A levél az akkori időkben divatozó franczia-német stylussal, mythologiai phrasisokkal, kaszárnyai miveltséggel és ragyogó tintával volt írva. Mivelhogy a tintába czukrot szoktak keverni, hogy a papiros át ne igya a betüket: különben kivülről is el lehetett volna olvasni a levelet.
Fruzsinka kisasszony kifizette a postást, meghagyta neki, hogy egy párszor a nap folytán nézzen fel a kastélyba a stafétának adandó válasz átvétele végett. (Ez is a kihordó dolga volt: a választ megsürgetni a hozott levélre.) Azután felvágta a pecsétet s olvasta, a mi következik:
«Adorált Madonnám!
«Mercur szárnyas lábain egy extremement agreable messaget adressálok Ihro Hochwohlgeborenhez. Mars isten ugy capricirozta magát, hogy a Cacust attakirozó Heracles herosi facinussait egygyel még cumulálja. A detestable latro, a Gyöngyöm Miska, miután az örkényi pusztán cernirozó phalanxunk közül par force échappirozott, a Duna felé deployirozva, a ráczkevi szigetbe bride abattu átsaltomortalirozott, protegálva Neptun és a tolvajok istene Hermes által. Az alatt mi nekünk, Bellona fiainak, ott kellett rostokolnunk a parton, – wie die Ochsen am Berge, míg kompot hoztak s utána traversirozhattunk. De a miserable couyon azzal chicanirozott bennünket, hogy a Duna másik ágán átusztatott a tulsó partra. Erre a bennünket convoitirozó pestmegyei pandurok doucement declarálták, hogy oda nem poursvivirozhatják, mert ez már Fehér vármegye. És igy nekünk retournirozni kellett Pestre, a míg Pest vármegye inhibeálja Fehér vármegyének a velünk való strategiai cooperatio szükségét. A Fama szerint azonban a félelmes rabló már Fehérből is átvoltigirozott megint Pest megyébe s ott grassiroz a vörösvári erdőkben. Annálfogva én új marschordret kaptam a Generalcommandotul, hogy eskadronommal debouchirozzak Vörösvár felé. Holnap, Aurora első sugarainál lesz a departirozás, mely engemet a Horák szárnyain az én aimable Calypsom magicus circulusába, a szép vörösvári Tempe völgyébe ameniroz.
Azonban egy kis fatalis incidens inquietálja deliberatiómat, a mit a kisasszony előtt sincerment detegálok. A mult héten a Petray Judlium urral (a ki egy charmant enfant) cavalierment amusiroztuk magunkat Fortuna festett lapjai mellett, mely alkalommal a keréken tánczoló istenasszony irántam extremement disgracieuse producálta magát, úgy hogy én húsz aranynyal a Judlium urnak obligóban maradtam; in cambio hagyva nála a tiszti parolámat, hogy dito summát dato holnapi napig neki recompensálom. Item insistal a szavam beváltására; mert holnap nála is cassavisitatio van indicálva, s a többek között az a husz arany is manquiroz a statusquohoz. Én pedig, miután gazdag tanteomtul az apanageom, az inqualificable utak rosszasága miatt, a dato nem arrivirozott, egészen impossiblenak találom a prætensio complanálását. A Rothesel zsidóra sem calculálhatok; mert a zsidóknak most épen malapropos uj esztendő napjuk vagyon, a mikor semmiféle financzoperatumot nem entriroznak. És igy nem marad számomra egyéb chance, mint vagy egy pisztolylövéssel magamat a világnak recommandálva, Charon csónakjába expediálni; vagy – ami ennél sokkal nehezebb – az én annyiszor suppeditáló geniusom, Egeria nymphám tündéri protectiójára apellálnom, humblement apprecálván, ha még egyszer, és utoljára intermediálna illustre cousinjánál egy a soudit summával æquivalens empruenteot számomra, melyet én, a præcedensekkel együtt, mihelyt gazdag tanteomtul az apanageom arrivirozni fog, a legprofondabb reveranceal recompensálni cavalierement impleálandó devoiromnak declarálok.
Acceptálja leghumbleabb complimentjaimat a kisasszony.
Henrik von und zu Lievenkopp.»
Fruzsinka kisasszony, a mint a levelet megérté, azonnal sietett a nagybátyjához, a præfectus urhoz.
– Hallod-e, Hanzi, nem adhatnál nekem arra az approbált konyhakontóra tíz arany anticipandót? (A másik tíz ott volt a mult éjjeli nyereségből.)
– Hohó, galambom! szólt, agárvonításhoz hasonló hangon, Zabváry úr, hol van az már? Nincs már arra mit anticipálni; intabulálva van az már a bécsi masamód expensnótáival terque quaterque. De hát mire kell neked most olyan nagy sebbel-lobbal tíz arany? Talán bizony megint a dragonyos kapitány érzi magát momentán pénzkalamitásban? Ez nála, úgy látszik, chronicus nyavalya kezd lenni. Majd si friget, majd ha fagy. Stante-pede kell neki ugy-e? Különben főbe lövi magát. Faxit Deus! Csak már megtenné egyszer. Minek nekem az ilyen dragonyos kapitány? Az soha sem házasodik, csak a becsületes kérőket ijeszti el a háztól. Veszett volna Sileziában! S ha még megházasodnék is, nekem kellene őtet is tartanom. Hogy van neki egy öreg tanteja. Azt se hiszem. De ha van, utoljára bizonyosan még majd azt is nekem kell tartanom. Csak írj vissza neki szépen: «Centurio» = «kapitány;» «pecunia» = «pénz;» «non est» = «nincs». «Si vales, valeas» = «ha nincs píz, igyál víz!»
– Jól van, ha te nem adsz, majd kérek mástól; mondá nagy dérdurral Fruzsinka kisasszony, s bevágta az ajtót maga után.
Zabváry úr nem bánta biz azt. Hozzá volt már szokva, hogy Fruzsinka innen-amonnan kasznártól, számadó juhásztól, birkástól felszedegesse a kölcsönöket, a miket azok soha sem is mertek a præfectustól megkérni, hanem valószinüleg elszámították imide-amoda, a hogy műnyelven szoktuk mondani: «csináltak a kis nullábul nagy nullát.» (Szép tudomány ez, a ki érti.)
Fruzsinka kisasszony azonban ezuttal békében hagyta mind ezen gyanuba vett urakat; hanem felnyergeltette a paripáját s a karikás ostort a nyakába vetve, a két kedvencz agarával együtt kiment az irtványosba vadászni.
Azonban úgy látszott, mintha nem sok gondja volna a nyulakra, hanem inkább a sűrű erdőt iparkodnék elérni; a hol a patak mentében hegynek fölfelé haladva, miután az uradalmi kanászra rátalált, a ki ott makkoltatott az erdőben s azzal nehány szót váltott, annak az utasítása nyomán neki vágott egy fiatal csalitnak, s amint azon keresztül törtetett, kijutott egy szép kerek tisztásra, a minek a szélében parázstűz körül heverészett leterített czifra szűrén hat fegyveres legény, akik közül a legczifrább öltözetű, amint a kisasszonyt meglátta, felugrott fektéből s odasietett eléje, összetalálkozván, összecsapta a sarkantyuit gavallérosan, s kétfelé sodorintva a bajuszát, miután leemelte a kisasszonyt a lóról, úgy megcsókolgatá annak a két orczáját, a hogy csak illett; a két agár is úgy látszott, hogy jól ismerte az urat, mert az meg őtet csókolgatta össze jobbról-balról. Akkor aztán ketten egymás vállát átölelve s a Gyöngyöm Miska czifra szürével közösen betakarva, alá- s felsétálgatának a szép kakukfüves pázsiton, halkan beszélgetve, a minek a vége az lett, hogy a délczeg lovag maga is lóra kapott, s egy pár szót dörmögve a társaihoz, fegyvereit magához vette s a kisasszony társaságában elcsörtetett a csalitos berek közé.
Hogy azután mi történt, azt már láttuk.
Fruzsinka kisasszonynak, mikor hazatért, kezében volt a tíz aranyja; azt a másik tízhez téve, szépen bepecsételé egy levélbe, azt átadta a reá váró postásnak s a veres frakkos staféta, még mielőtt bealkonyodott volna, már vágtatott vissza Ó-Buda felé s fújta a trombitáján, hogy «elmaradt az úr a lóról!»
És így Fruzsinka kisasszony egy füst alatt három jótettet vitt végbe.
Először az egyik imádóját, a Gyöngyöm Miskát, figyelmezteté, hogy mely oldalról fenyegeti drága életét a veszedelem; ugyanakkor azzal megszerezteté azt a tíz aranyat, a melyikre a másik imádójának, a kapitánynak van szüksége, hogy a paroláját beválthassa és magát a főbelövéstől megkimélje; harmadszor pedig a harmadik imádóján, a szolgabirón segített az által, hogy a holnapi computusnál be tudjon számolni a becassált árvapénzekkel és dikával.
Az a tíz arany különben is olyan megbabonázott pénz volt, a minek az volt a hivatása, hogy egy huszonnégy óra alatt hét kézen keresztül hétszer legyen elcsalva, ellopva, visszacsalva, visszalopva, s csak akkor találjon nyugodalmat.
Hogy pedig Fruzsinka kisasszony mind a három imádója iránt egyforma jó indulattal viseltetett, s mind a hárommal jót tett, arról meg kezünk irását adhatjuk.