(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga ninchen.)
Ebben az esztendőben nagy csuda-tünemény jelent meg; nem ugyan üstökös csillag, nem is az égen, hanem az első magyar ujság, itt ezen a földön, sőt nem is itt, hanem Bécsben.
Mert csudával határos az, hogy támadjon «egy» magyar ember, a ki azzal a szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még furcsább az, hogy akadjon egy «másik» magyar ember, a ki megalázza magát arra a hiábavaló munkára, hogy a mit az az első bolond összefirkált, azt ő betüről-betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz odaileszsze, még a közbeeső kommákat és kérdőjeleket is; mikor ez megvan, akkor azt kulimászszal bekenje s papirosra lenyomtassa; – és a mi legcsodálatosabb, hogy akadjon egy «harmadik» magyar ember, a ki arra a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar ujságot, előkeresse a fiókja fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonnat idegen embernek, a kinek semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy majd attól kap azért egy magyar ujságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy megkapta a pénzt? hátha elszökik vele? hátha nem is ujságot küld érte, hanem valami tavalyi kalendáriumot, a miből sok maradt meg a padláson? mert az is kitelik az ilyen gauklertől, a ki efféle gyalázatos mesterségre adta a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az ujságot tőle, valjon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, a mi abban nyomtatva van?
Ez a csuda azonban mind eképen megtörtént, a «Magyar Hiradó» kiadódott, megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben s arra praenumeráltatott Magyarországon. Akkora formatum volt biz az csak, hogy egy egész évfolyama beférne a «Nemzet»-nek egy napi kiadásába. Hanem hát nem is volt akkor se országgyülés, se országos virágtárlat, se iparos-congressus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a világon. – A mit az ujságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.
Egy példánya a «Magyar Hiradó»-nak a pesti vármegyeházához is járt. Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, a kitől kitelt, hogy ilyen dologra kidobja a pénzét. Ő tőle aztán elhordatták mások s úgy olvasták sorban; hiszen csak nem kivánhatta valaki, hogy azok mind előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hirlapot; untig elég az. Ilyenformán a Mariska leányasszonynak egyéb dolga sem volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját s elfogadni a nuntiomokat, a mikkel hajdu, kocsis, pesztonka beállít hozzá: «tisztelteti a tekintetes első viczispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja odaadni a Magyar Hiradó újságot.» – «Köszönteti a tekintetes archivárius úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Hiradó újságot; nem ő csinálta ám bele azt a tinta-pecsétet, már benne volt.» Ilyenformán a Mariska kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Hiradó. S mikor aztán a vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta, szalonna, pipahamu pecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az ujságban, hogy azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekintgetett. Az apa ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.
Persze, hogy rá nézve az mind hieroglyph volt. Lehetett az magyarul irva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek protestatiója, a magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta, hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni, a mi a világon történik. Hanem az, a mit ő szeretett volna megtudni, csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott a lapból. Azon aztán elmélázott, a mit összeolvasott, keresgetve az összefüggést a maga szük ismeretvilága s az ismeretlen nagy világ között.
Tárhalmy gyakran rajta kapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy az akkor dugta félre a Magyar Hiradót. Úgy tett, mintha észre sem vette volna.
Egyszer a kis leány, a mint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától kezdve az Alservorstadti szinházig az egész világ eseményeit, neki emberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az édes atyját:
– Ugyan édes jó apám, – megszabadult-e a szegény Ráby Mátyás?
Tárhalmy szomoruan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt szeretné megtudni azokból a betűkből s várta rég ezt a kérdést.
– Ezuttal, kis leányom, megszabadult. De a hogy én ismerem őt, azt hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe s akkor elpusztul, nyomorultul és menthetetlenül.
A leány még egy újabb kérdésre bátorítá fel magát:
– Kedves édes jó apám: – – rossz ember az a Ráby Mátyás?
– A legjobb ember, becsületes, igaz-lelkű férfi.
A leány csodálkozva rázta a fejét. Még egy lépéssel odább mert menni.
– Hát azok az urak, a kik őtet bántják, igazságos emberek?
Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is megfelelt – egyenesen.
– Nem azok. Ők igazságtalan emberek.
A támadásnak ily nagy sikere vakmerővé tette a félénk leányt.
– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, a ki jó ember, elveszítsék azok, a ki nem jók?
Ez elől már ki akart térni a kérdezett.
– Mert ennek ez a rendi.
Mariska most, ügyes harczolóként, más oldalról fogta a támadást.
– Haragszik édes apám Ráby Mátyásra?
– Nem. Úgy szeretem, mintha saját fiam volna.
– És még sem védelmezheti őt azok ellen, a kik bántják?
– Nem.
– De hát miért nem?
– Mert én is azoknak a pártján vagyok.
A leány bámulva tekinte fel rá:
– Az én kedves apám, – azoknak a pártján, a kik nem igaz emberek – és az ellen, a ki jó ember, a kit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik ez?
– Ez országos ügy, a miben nem mérnek emberi igazsággal.
– De hát mi lehet ez az országos ügy, a miben nem kell emberi igazság szerint mérni?
– Szegény kis leány te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel felfogni, a mit annyi nagy bölcs férfiak, a kik a világ minden tudományával birnak, nem képesek megérteni?
A kis leány most már belemelegedett az ostromlásba s nem akart tőle tágítani.
– De hát, én Istenem! miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a kis leányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk, kicsiny népekkel, megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okból kell szenvednünk?
Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte, megragadta az. A gyermek szavában az ős eredeti igazság nyilatkozott. Ez úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs nagy emberek olyan országos ügyet, hogy azt a szegény parasztok, a szegény kis leányok is megértsék?
– Várj hát, édes kis leányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz dolgot úgy, hogy te is megértsd miért van ez így, s miért nem lehet máskép?
Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, a mi alul-fölül kemény fapálczával volt megerősítve, azon a papiroson nem volt valami rajzolat, hanem mindenféle szinű festékkel irott görbe-gurba kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kigyó, aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb gömbök, punctumok, csillagok, a mik alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.
– Tudod kis leányom, hogy mi ez? hiszen én tanítottalak meg rajta eligazodni.
– Ez Magyarország mappája.
– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk. – Már most, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod áldozatul, vagy azt az embert, a kit legjobban szeretsz ezen a világon, vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell letöröltetni erről a lapról: válaszsz! mit mondanál.
A leány egy ideig tanakodott magában: aztán odaveté magát apja keblére.
– Azt, hogy vigy el engemet is magaddal.
Mikor arról az emberről volt szó, a kit legjobban szeret a világon, hogy gondolhatott volna egyébre, mint az édes apjára?
– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen többet erre a papirosra rajzolva.
A leány a fejével bólintott.
– No látod, és vannak bölcs emberek, a kik nem akarják azt megérteni. A kik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglobus, hogy az egyik plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S a kik csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, a kiknek e nélkül a haza nélkül ez az egész plánéta nem kell; a kikre nézve ez a paradicsom, a mit életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! hogy ilyen emberek nagyon sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy «nemzet», hogy mikor az a nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza e mellett meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édes anyád volna ez a nagy haza, aztán idejönne egy doktor, azt mondaná: öreg már, beteges már, veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát, attól majd elmegy a más világra, aztán te is megszabadulsz tőle, meg a testvéreid is, megosztoztok az örökségén, ugyan jó dolgotok lesz! Beadnád neki azt a medicinát?
– Eldugnám, a hol senki rá nem talál.
– Ezt teszszük mi. A mi császárunk igen jó ember. Szivébe az egész emberiség ügyét be tudja fogadni. Planumai a népek boldogítására vannak kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kinzó gyermeki szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajjon belenyugodtál volna-e te, ha azt mondtam volna: ejh, a te anyád már régen beteg, elküldöm a háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.
– Nem! Nem. Egy angyalt sem cserébe.
– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk; ő más néppé, czivilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal. Nem úgy tesz, mint elődei tettek, a kik elakartak bennünket ölni: ő fel akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen védelmeztük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk erőszakkal, a minek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?
– Én? Hogy tudnám azt kitalálni?
– Gondolkozzál csak rajta. Ha én te neked azt parancsolnám, hogy holnaptól kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játszszál, s a szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én a traktirtól olyan ételt, a mit vajjal és nádmézzel főznek, ez a jó; mit felelnél rá?
– Azt, hogy nem tehetem, a mit nem tudok; s inkább fekete kenyeret eszem, mint a traktir főztét.
– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kis leány vagy! Hát azt gondolod, hogy mi vén, viharokban megedzett férfiak lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: «ezt nem tehetjük, ezt nem veszszük be!» És hasztalan küldözi ide a császár haragos parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az országban, a ki tovább adná, a mit ő megindít. Minden parancsszava egy süket pinczébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtől a legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, a mibe egy rést nem lehet neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, a mit ő el akar törölni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyülésünket megszüntette, megyegyüléseinket betiltotta, földeinket felmérette, házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, a mi nélkül ez a föld nem Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!
Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kis leány, az, ha az apa is teszi, bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges ő előtte. A kis leány, ha az apja rákócziánus, a «libertás» pénzt hordja a nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére himezteti aranynyal a kétfejű sast, – hanem azt még mindig nem értette, hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba kerülni.
– Most mingyárt megértetem a kis leánynyal, a mit meg akar tőlem tudni, folytatá az apa. Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban. Hajdanta, minden három évben újra választották a megye rendei tisztviselőiket. A ki közülök rossz characterünek, tisztátlan kezünek, megvesztegethető birának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak helyébe. A császár megszüntette a restaurátiót, s a meglevő tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden megromlott népkinzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis annak a tábornak a részét képezik, a mely az ősi alkotmány megvédelmezésére együtt tart, s az igaz jó hazafiaknak természetes szövetségesei, mindaddig, a míg a császár az alkotmányt vissza nem állítja, a míg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, ide lenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el czimborákul, hogy sem kezet nyujtsunk az olyan legtisztább lelkű, legbecsületesebb ideálistáknak, mint a milyen Ráby Mátyás, a kik azt hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek? Ezért kellett Ráby Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha rossz csillagai még egyszer ide vezetik!
– Még többet? szólt a leány elrémülve.
– Igen is, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem is tudja bizonynyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta? Egy nagymértékű hadjáratot a török ellen, az oroszszal szövetkezve. Ismét egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor azt kérdezted tőlem, mi okból illuminálják az ablakokat egy éjszaka egész Pesten? akkor azt mondtam rá: nem értik azt a kis leányok. Most hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott örömében a nemzet! és gyásznap volt idefenn minden diadalhir, a mi a törökök vereségével tért be hozzánk. Ebből elképzelheted azt a véghetetlen elbusulást, a mi az egész országot felháborítja. Minden vármegyéből elszánt hangon irnak fel a császárhoz, protestálva és megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új rekruta-állítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás, azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban az országban, a hol olyan emberek, mint én, a ki Istennel mindig békében, az igazsággal mindig harmoniában éltem, egy társaságban állunk olyan emberekkel, a kiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt, s a míg a rablóbandát, a ki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja, addig az olyan tiszta lelkű becsületes embert, minő Ráby Mátyás, mindenki lánczokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!
Itt elhallgatott a főjegyző s végig sétált alá s fel a szobában.
Aztán hosszú szünet következett. A kis leánynak sok sok végiggondolni valója volt.
Egyszer aztán megállt előtte az apa.
– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, a miben nem azzal a mértékkel mérnek, a minek emberi igazság a neve?
A kis leány megragadta az atyja kezét.
– Oh édes apám. Szabad volna én nekem azt mind leirnom, a mit nekem elmondtál, s aztán elküldenem a Rábynak?
Tárhalmy elérzékenyülve suttogá:
– «Te teheted.»
S aztán, hogy könnyebben menjen a kis leánynak a nagy irás, ő maga vágott neki új kalamust hozzá.