(Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl.)
Hát biz’ azt senki sem hiszi, hogy ez egész szöktetési história nem elejétől végig kicsinált komédia volt. Úgy lett ez kifundálva, hogy a szökevény Ráby Mátyást hagyják szép csendesen futni nyolcz napig egész az ország határszéléig, ott azután a pozsony-vármegyei pandúrok szépen elállják az útját, az utána kiküldött Janosics felismeri az álruhában, s ekkor aztán nagy hűhóval visszahozzák világ csúfjára, leányruhában a «prófétát». Az a két kisérő is csak azért volt melléje adva, hogy valamerre ki ne törjön a hajtásból az űzött vad, s a maga eszével valósággal el ne meneküljön.
Hanem a Villám Pista megjelenése, az már nem tartozott a kicsinált komédiához s el is rontotta az egészet.
Ez a hajtóvadászat nem történt meg nagy lárma nélkül. Villám Pistának hirül hozták a kémei, hogy minden csárda tele van currensekkel, a mikben a tömlöczéből megszökött Ráby Mátyást kergetteti a vármegye.
Villám Pista akkor épen a Hanság bozótjai között ütött tanyát. Pompás jó tanya olyan ember számára, a ki az egész világgal haragban van, a ki saját magát is úgy meggyülölte, hogy eldobta az asszonyruhát s férfiköntösbe bújt bele. A bolond fantasta asszony úgy akarta visszaadni a tromfot az elhagyott társaságnak, hogy «no ha ti kiraboljátok a szegény embereket s megosztoztok a pénzükön a nagy urakkal, hát én meg kirabolom a nagy urakat, s megosztom a pénzüket a szegény emberekkel.» Megtanították rá, hogy ne szeressen, ne becsüljön senkit, ne higyjen senkinek, ne féljen semmitől, az életet pedig egy gombostű kevés, annyira se becsülje. Az ilyen talentumnak aztán nagy jövendője van a hansági bozótban. Sokra is vitte rövid idő alatt. Azt a bizonyos ezer aranyat levették a Gyöngyöm Miska fejéről s az övére tűzték ki.
Hát mikor hirül hozta a Villám Pistának egyik betyártársa a Ráby Mátyás üldöztetését, azt mondta az asszony:
– De már ezt nem engedem! hogy az én szegény uramat így felcsúfolják. Szegény Mátyás, milyen jó fiú volt! Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Csak azt hibázta el, hogy nem én lettem a férfi, ő meg az asszony. Jertek fiúk, csináljunk egy tréfát a pozsonyi pandúroknak.
S felkerekedett heted magával; egy éjjel ott termett Pozsony-vármegyében; a csapat meghúzta magát az erdőben, csak akkor tört elő, mikor egy pest-vármegyei uniformist meglátott a czirkálók között. Azt azután megpuskázta, a mint láttuk.
Villám Pista csak akkor tudta meg, hogy Ráby Mátyás minő álöltözetben szökik, mikor meglátta. Mint a villám, olyan gyors volt a terve is, a mit végrehajtott. De még nem volt megszabadítva Ráby Mátyás. A pozsonymegyei pandúrok mindenfelé czirkálnak, vagy azok fogják el, vagy megérkezik a Lajtához, s ott az osztrák határőrök kezébe kerül, a kik megismerik a lovának a zsabrákjára himzett betűkből, hogy az pest-vármegyei pandúr tulajdona, s akkor kiadják őt a magyar pandúroknak.
«Tágítsuk meg szegény kis uram számára ezt a szűk világot!» mondá magához, azután visszatért a csárdába.
Kaczagott, a mint belépett.
– Ármányadta szilaj szüzecskéje! Kisiklott a kezemből, felugrott egy pandúrlóra s úgy elvágtatott, hogy fittyel sem értem utól.
Kurovics uram nagyon megijedt erre a szóra.
– Micsoda? elvágtatott? Szaladunk utána a hugomnak! Gyere komám!
– Ugyan már hova szaladnátok? mondá Villám Pista, a lábával visszarúgva a szaladni készülőt. Mikor Villám Pista van a csárdában, nem szokás onnan akkor kimenni.
Aztán az a szokása volt beszélgetés közben, hogy mindegyik kezébe egy pisztolyt fogott, s mint az asszonyságok szoktak a legyezővel játszani, úgy irányozgatta ő annak a pisztolynak a lyukas végét annak a képe felé, a kivel diskurált.
– Hát beszélgetnénk előbb egy kicsit, szólt Villám Pista, kaczkiásan egyengetve magát a feszes ruhában, hisz még meg se ismerkedtünk. Hát hogy hivnak, galambom?
– Kurovics Jakabnak.
– Kurovics Jakabnak? Hát van-e vagy egy rossz fogad?
– Miért tetszik kérdezni?
– Csak azért, mert látod: ennek a pisztolynak az a szokása, hogy ha valakinek rossz foga van, aztán hazudni talál, mikor nekem felel, hát ez a pisztoly magától elsül, s kilövi a rossz fogát.
– Jaj!
– Nem hínak téged Kurovics Jakabnak.
– Igen is, nem.
– Hanem Pityi Palkónak.
– Igenis, úgy hínak.
– Hát azután miféle szerzet vagy?
– Disznókereskedő.
– Most mindjárt egy fogad bánja meg! Nem vagy te disznókereskedő!
– Igen is, nem vagyok az.
– Hanem pakulár vagy.
– Igen is, az vagyok.
– Ha pakulár vagy, akkor dudálni is tudsz.
– Nem tudok én, kérem alássan.
– Ejnye, most mingyárt elsül az a pisztoly! És a közben a hüvelyk-újjával a pisztoly sárkányát kattogatta.
– Igen is, tudok, kérem alássan, rebegé félelmében a megszorított ember.
Most Villám Pista az egyik betyárnak intett.
– Add elő azt a dudát; hadd mulasson az ember egy kicsit kedvére.
Kurovics megszeppent, mikor látta, hogy az élő duda előkerül a szűr alól.
– Jaj, kérem alássan, nem tudok én ahhoz!
– Dehogy nem tudsz. Ezt a kecskét itt a hónod alá fogod s a könyököddel szorongatod, ezt a szopókát a szájadba veszed és belefújsz, ezt a lyukas fát meg a kezedbe kapod, s az újjaddal billegeted a lyukait! így mint én ennek a pisztolynak a sárkányát, ni.
A szegény nyavalyásnak mindent meg kellett tenni, a hogy parancsolva volt.
– Hát tudod-e azt a szép nótát, hogy «eb fújja, kutya járja».
– Dehogy tudom!
– Hogyne tudnád? csak billegtesd.
Ez alatt egyike a künn maradt betyároknak jött be csendesen az ajtón s azt dörmögé halkan Villám Pista fülébe:
– A pozsony-vármegyei pandúrok jönnek nagy erővel. Jó lesz sietni.
Villám Pista vállvonva veté oda:
– Ejnye, hát itt hagyjam azért a mulatságot? Nem látod, hogy ezt a jámbor embert tanítom itten dudálni? Ti négyen menjetek eléjük s fogadjátok őket becsülettel; ha nem birtok velük, hátráljatok a fenyves felé, mi majd utólérünk. – No, tubiczám, hát megy-e már a nóta?
Menni kellett. A duda adta a hangot, olyat a milyet.
– Hiszen te nagyon szépen tudod már! No látod, most tanítottalak valamire, a mivel egész életedben megkeresheted a kenyeredet. De hát tánczolni is kellene ezen a szép nótán. Héj te másik, hogy is hínak?
– Ahogy parancsolod, kegyelmes zsiványfejedelem! Rácz Palya, ha tetszik.
– Hát tudod-e a «rókatánczot?»
– Nem tudom én, kérem alássan.
– Dehogy nem tudod, állj ki csak ide a középre. Mingyárt megtudod, hogy tudod.
Azzal az egyik betyárnak a szűre ujjából lelóggó kurta nyelű baltát leakasztva, azt az éle hegyével a két újja közé fogta. S aztán odahajítá a Rácz Palya elé oly ügyesen, hogy az épen az élével vágódott bele a padlatba; mire a Rácz Palya olyat ugrott mind a két lábával egyszerre, hogy majd a mestergerendát ütötte a fejével.
– No látod, hogy tudod a rókatánczot! szólt szilaj jó kedvvel kaczagva Villám Pista, s megint felkapta a baltát, megint odavágta azt a kedve ellenére tánczoltatott lábaihoz oly ügyesen, hogy mindig a hegyével állt meg.
Csupa nevetség volt az! Az egyik ember, a ki duzzadt pofával, kidülledt szemekkel fújja a kecskebőr-dudát, a másik meg, a ki a lábához hajigált balta elől kétségbeesetten ugrál a magasba, együtt a halálfélelem a vigassággal. Hanem azért Villám Pista dévaj jó kedvében észre tudta venni a távolban hangzó lövéseket, s szemöldökével inte a két vele jött betyárnak, hogy menjenek ők is társaik segítségére.
De ő még azután is folytatta a mulatságot, hogy egymagára maradt. Pedig a puska már a közelben ropogott.
A két dudáló és tánczoló embernek ekkor egyszerre egy gondolatja támadt. A mint a Villám Pista még egyszer le fog hajolni a padlóba vágott baltáért, egyszerre rárohanni, földre teperni s megkötözni.
Csakhogy a betyárnak mindig előbbre jár az esze fél lófejjel a pandúrénál.
Villám Pista nem vette fel többet a baltát, hanem az utolsó hajítás után felkapta a puskáját az asztalról s kiugrott a nyitott ajtón. Ott állt a paripája, arra egyenesen a földről felpattant, s mikor aztán a nyeregben ült, széttekintett: a pandúrok ott csörtettek már a közelben, hollók, varjúk ott repkedtek a feje fölött, ekkor elkiáltá magát:
– No hollók! Ha pandúr-húsra éheztetek, most jőjjetek, tálalok!
Ez utolsó szavai mégis elárulták asszony voltát.
Üzőbe vették amazok, de csak játszott velük. Jó telivér paripa volt alatta, Eszterházy méneséből, el is futhatott volna előlük. De szándéka volt egy kis puskázást támasztani, s bevárta az üldözőit puskalövésnyire. Azok természetesen, a mint megtudták, hogy Villám Pista került eléjük, felhagytak Ráby Mátyás kergetésével, mert amannak ezer arany volt a fejére kitűzve, ennek meg csak kétszáz, s a pandúr is tanult algebrát.
Hisz azt akarta Villám Pista épen.
Aztán meg azt is, hogy a nagy lövöldözésre mind odafordul a figyelme a Lajtha tulsó partján strázsáló határvámőröknek, s az alatt Ráby Mátyás a befagyott folyó hátán észrevétlenül átjuthat az osztrák területre.
Ez által magát tette ki a legnagyobb veszélynek; mert a míg ő, mint a róka a vadászfalkát, csalogatta szanaszét a pandúrokat, nem vette észre, hogy két pandúr a cserjésen keresztűl a háta mögé került s elvágta az útját a többi társaitól.
Csak akkor riadt fel, a mikor már előtörtek a bozótból s rárivalltak: «add meg magad!»
Villám Pista nagyot nevetett. «Kellene az ezer arany?» A két pisztolyát jobb- és balkezébe fogta, a lova kantárszárát a fogai közé. S mikor aztán közelébe értek, egymásután odalőtt mind a kettőnek. Nem a lovast vette czélba; mégis csak asszony volt ahoz! hanem a lovat. S bizony, nem hiába lőtt az. Az egyik paripa egyszerre felágaskodott magasra, a fejét megrázva, s aztán lovagjával együtt hanyattvetette magát, a másik mén pedig megsántulva bukott térdére, a pandúrt keresztül dobva a fején. «Nesztek az ezer arany!»
Villám Pista, a két pisztolyt visszadugva az övébe, elkezdett a tenyereivel hangosan tapsolni és kaczagni.
– Most már szaladhattok a kis uram után!
S mikor így tapsolt és kaczagott, akkor tökéletes Fruzsinka volt!
A pandúrok felhagytak az üldözéssel, sűrű köd takarta be a vidéket, a köd homályában, erdők bozótjában eltünt a csudálatos nő alakja, a mihez hasonlót megint csak az ős Hunnia pusztái termettek valaha. Ki tudja, hol és mi módon találkozunk vele még egyszer a világban?