A mint a börtönben magára maradt Karcsatáji, legelébb is kinyitotta az ablakokat, hogy a nagy dohányfüst kimenjen, aztán megint pipára gyújtott. Mert az a füst, a mit az ember maga csinál, nem kellemetlen; csak a másé az.
– Alszik-e már, Ráby úr? kérdezé ágyszomszédjától.
– Naiv kérdés – e gyönyörű quartett után!
– No ha nem alszik, hát akkor épen a legjobb alkalom lesz, elbeszélgetni egyről-másról, a mi megtörtént ebben a tarka világban. A másik két atyafi alszik már, mint a juhászbunda. Tudniillik, hogy nincs szükségem tanúkra, ahhoz, a mit Ráby úrnak akarok mesélni.
– Hallgatom. Nem vagyok álmos.
– Még kevésbbé lesz az, ha végig hallgatja. Két patiensnek jól esik, ha egymásnak a baját elmondhatja. Mi pedig egy bajban szenvedünk mind a ketten; csakhogy az úr még a könnyebb beteg, mert az urat még csak a hideg leli tőle; de én már az «orommal is túrom a földet», mint a Csonka Laczi hajdúja bizonyítá az uráról. Velem járatta még csak meg igazán az a veszedelmes szép asszony. Kettőnk közül én átkozom azt most jobban.
– Én nem átkozom őt.
– No akkor hát az úr porczellán ember. De én csak olyan Ádám agyagjából készült ficzkó vagyok. Hadd kezdjem legelébb is ott ezt a történetet, hogy miért lettem én Gyöngyöm Miska? Hiszen magamnak annyi birtokom van, hogy ha nem engedném minden embernek, hogy engem lopjon, hát nem tudnám a jövedelmét hogyan elpusztítani. Ennek is ez a két fekete szem volt az oka. A bizony. Tudtam én azt, hogy más is bolondul utána. Legnagyobb szálka volt a szememben ez a Petray szolgabíró. Átkozott szép ficzkó. De hát az teszi meg, hogy ő azt a viseletet hordja, a miben az őseink ragyogtak, minket meg ahhoz a czopfos módihoz szoktattak; nekem se tetszenék, ha asszony volnék, az olyan férfi, a kinek ki van toldva a feje hátul egy kis kutyafarkkal. Ne vegye rossz néven Ráby úr. Sokat tesz az asszonyoknál a külső figura. Aztán meg mikor perorálni kell, akkor nincs olyan hős Pest vármegyében, mint a Petray sógor, mikor rágyujt a dikczióra, azt hinné az ember, hogy most mindjárt levágja a németet az utolsó szálig; pedig hát csak egy akkora katona keresse, mint a kis ujjam, hát lefekszik az ágyba s fedőt melegíttet a gyomrára.
– Tudom.
– Hanem azért úgy megüli azt az orácziót, mint én a nyerges lovamat. Aztán az a furcsa, hogy az asszonyok, a kik különben nem szeretik, ha sokat deklamálnak nekik, mikor egyszer valaki abban a phrasisőrölő száraz malomban, a congregatión, előáll egy pattogó oráczióval, hát egészen belebolondulnak érte. A szép feketeszemű tündér, a kinek együtt udvaroltunk, egyre azzal szekirozott, hogy milyen derék, bátor ember az a Petray; hogy az milyen hatalmasan vissza tud vagdalni a császárnak a megyegyűlésen, csak úgy zeng a viváttól az egész szála! Könnyű visszavagdalni a császárnak, mondék én, mikor az harmincz mértföldnyire van innen, s soha sem hallja meg, a mit Petray uram beszél; aztán a ki a teremben van, mind vele egy véleményen van; egynek se tetszik a pátens. Az orátor előre tudhatja, hogy a mit mondani fog, mindenre vivátozni fognak. Oda nem kell kurázsi. De tegye meg valaki azt, a mit én teszek, hogy szólaljon fel ellenkező értelemben. Mondja meg a renitens uraknak, hogy bizony nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, magatok felé hajlik a kezetek, mint a kuruti szenteknek, megérdemlitek, hogy kifordítson a bőrötökből a fölséges német!
– S ön ezt el merte mondani! szólt Ráby s most már félkönyökére dűlt az ágyában.
– Hát a tündér is azt kérdezte tőlem. No Karcsatáji, ha maga ezt el merné mondani a congregatión, hát akkor magát tartanám a legbátrabb embernek a vármegyében. Elmondom én! Nem is kellett nekem iródeák, hogy a dikcziómat elkészítse. Nem kell nekem oda nyereg. Megülöm én a szilaj csikót szőrén is. A szép tündér egy pompás dohányzacskót stikkolt annak a jutalmára, a ki a jövő gyülés alkalmával legvitézebb hős lesz. Én fogadtam, hogy az leszek; viz mentében úszni gyerek dolog; de víz ellenében, az a legény! Meg is tettem én azt; ott ragyogott az a két szép fekete szem akkor is a karzaton, egészen bevilágítá a szálát, mikor bejött, mintha két lámpást gyújtottak volna meg. Előttem beszélt Petray, a pátens ellen, szokás szerint; régi pattogó phrasisok. Szinte tudta már, hol kell pausát tartani, hogy a nemes galleria közbevivátozhasson. – No megálljatok! Majd ha én rákezdem! Akkor lesz itt furcsa ordítás mindjárt. Készen voltam rá, hogy a mint én elkezdek oppozicziót csinálni az egész vármegyével szemben, milyen ónodi gyűlés lesz itt egyszeribe! Azt a scénát nézze meg aztán a szép istenasszony, mikor minden ember felpaprikázva ugrál fel helyéről s tüzet, lángot, patkószegeket okádik ellenem. Én pedig állok valamennyivel szemközt, s százfontos gorombaságokat hajigálok jobbra-balra, s azzal a stukatur-repedeztető hangommal túlkiabálom az egész czétust! Az lesz az igazi hajczihő! De hát egészen máskép történt ám, mint ahogy én kiszámítottam. A mint elkezdtem beszélni s odavetettem egy ötvenfontos goromba igazságot a gyülés szeme közé, a helyett, hogy mind rám förmedtek volna, ellenkezőleg, egyszerre olyan csendesség lett, hogy az órám ketyegését a zsebemben meg lehetett hallanom. S aztán nem hogy felugráltak volna, s az ökleikkel, meg a kivont kardjaikkal hadonáztak volna a fejem körül, a mire készen voltam, hanem bámulva nézett rám minden ember, s láttam igen sok ábrázaton, hogy nagyon tetszik az, a mit elkezdtem; várják, hogy folytassam.
Ráby most már egészen felült az ágyában.
– Jó lett volna, ha akkor ott lett volna Ráby úr, hogy súgta volna, mit mondjak? De engem ez a nem várt csendesség confundált. Az ötvenfontos igazság után következni kellett volna a százmázsás argumentumoknak. Hanem azokat én nem hoztam magammal. És csak mosdatni jöttem ide, de nem törülgetni is. Hogy ellent nem mondott senki, kijöttem a contextusból; vettem észre, hogy nagyon magasan kezdtem, mint a somogyi gyerek a zsoltárt, s mikor feltekintettem a karzatra, tizenkét Fruzsinka kisasszonyt láttam magam előtt, a ki tizenkét legyezővel hajtja rám a szelet. Elkezdtem okosan beszélni; – az meg olyan, mint mikor a szabólegény lóra ül; tudtam, hogy visz valahová az a ló; de hogy hová, azt ő tudja. Egyszer aztán a veritékhullatás közepett belekiáltja a beszédembe az a vén pókhasú táblabiró, a Laskóy, ezt a szót: «jaj Gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» S erre, mintha egy puskaporos akna sülne el alattam, felrobban az óriási kaczagás köröskörül az egész teremben. Én azonban csak azt az egy nevető arczot láttam a karzaton, melyet nem is igen igyekezett az a nagy festett legyező kegyelmesen eltakarni. – De a kit ledobott a ló, nem igyekezik olyan sunyimódra elkotródni, bukása theátrumából, mint a hogy én ez összemorzsoló röhejzápor közül kimenekülni igyekeztem. Még az a zsiros dolmányu áporkai nemes is a szemembe kaczagott. – Aztán délben a többi urakkal együtt a főispánhoz voltam ebédre híva. Tettem magamat, mintha fel sem venném az egész casust: compareáltam. De több mérget ettem én ottan, mint czukerpakerájt. Minden ember azzal szólított meg, hogy «Gyöngyöm Miska!» s ebéd után, mikor a pipázóba átmentünk, a Petray odajött hozzám, s megkinált a dohányával. Ráismertem a gyöngyös dohányzacskóra. Ekkor jött az a furcsa gondolatom, hogy «no hát, ha én Gyöngyöm lettem, hát legyen ez is az én gyöngyöm!» Nem kellett hozzá nagy tudomány; összeszedtem öt-hat korhely czimborát, nem kellett nekik nagy biztatás, lovat, fegyvert adtam nekik; az ábrázatomat valóságos futó betyár frizurával úgy elváltoztattam, hogy senki rám nem ismert. Mikor aztán a Petray szolgabiró a sedriák végeztével hazafelé utazott volna, egy kis kerek erdő mellett útját álltuk, a czimboráim elszedték tőle az óráját, erszényét, én magam a gyöngyös dohányzacskóját. Ez volt az első herculesi facinusom. – A következését kitalálhatja Ráby úr. A Karcsatályi Miska, meg a Gyöngyöm Miska két különböző személy. Az egyik elől elfutnak az asszonyok, a másiknak meg utána futnak. Futottak biz én utánam a férfiak is, s én gyönyörüségemet találtam mind a kettőben. Furcsa élet az a betyárélet! Hanem hát egyszer megunja az ember. Jóllakik vele. Aztán a szép leány is férjhez ment, kapott egy derék, jó, jámbor férjet s azt mondják, hogy igen jó asszony lett belőle. Hát hisz, a betyárbul lesz a legjobb pandur. Nem az én hibám, ha elromlott a dolog. Ez ugyan úgy hangzik, mintha én most mentegetném magamat. Van eszemben? Hanem azért mondom ezt el, mert nekem van az úrra nagyobb panaszom, nem az úrnak én rám. Én szeretném azt jobban, ha az úr most a helyett, hogy a génzengúz szentendrei parasztok kedveért itten ül, ülne inkább a visegrádi tiszttartói lakban, s Fruzsinka tensasszony ott köpültetné a vajat s melleztetné a libákat. Mert a fészke üresen maradt, az én nyakamba szakadt a nagyobbik veszedelem. Az asszonyság, mint tudni méltóztatik, Petray szolgabiró úr védszárnyai alá menekült. A mint azonban azt a fatális levelét, a mit hozzám írt, elfogták, minek következtében aztán Lievenkop és Ráby úr engem párbajra kihivott, annál az emlékezetes találkozónál a zsámbéki ócska templom mellett, hát ennek az lett a vége, hogy Petray, megtudva az egész casust, e miatt keserves szemrehányásokat tett a hozzá menekült bájos védencznek; úgy, hogy mint hallom, e naptól fogva úgy éltek egymással, mint férj és feleség, minden nap összeverekedvén. Néha Petray három nap sem mehetett ki a szobából, úgy össze volt karmolva a pofája. Utoljára is a menyecske unta meg ezeket a mézes heteket s egy szép napon búcsút vett a kapufélfától s ott termett nálam.
Ráby mérgesen vágta vissza magát az ágyába s a fal felé fordult.
– Soh’ se tessék hátat fordítani olyan nagyon! Bucolicus poéma lesz ebből, nem fescennina. Én már akkor felhagytam mindenféle Gyöngyöm Miskasággal. Kibuzogtam a régi haragot a vármegye ellen; hozzá fogtam a gazdaságom rendbeszedéséhez, a czimboráknak kiadtam a rendeletet, hogy többet ne járogassanak hozzám; ha kell nekik valami, hát izenjenek be, kiküldöm az erdőre; de én többet velük Gyöngyöm Miska nem leszek; mert én meg akarok házasodni. A szomszéd torbágyi grófnak volt egy gyönyörűséges comtesse, a vagyon a fiágé, a leányok csak kiházasítást kapnak, azért földesúrnak is odaadják. Ugyanannak pedig a Csajtay Gazsi barátom is udvarolt, s azt mondták, hogy tetszett is a fiú Eulália grófnőnek. Egygyel több ok, hogy elvegyem. A szülőkkel már rendben voltam; az esküvőre ki volt tűzve a határidő, akkor áld meg az Isten azzal a nagy szerencsével, hogy a szökevény szép menyecske hozzám menekül. – Ezt nevezem fölösleges áldásnak! – Nem csuklott az úr abban az időben? – Ej, de sokat szidtam magamban! – Nem akarok én a X-ik parancsolat ellen véteni. Nem kivánom én a felebarátom feleségét – mostan! tartotta volna kalitkában, ha elvette. – Ej, de nagy bajt csinált nekem az odajövetelével. Én mindjárt az első órában igyekeztem vele megértetni, hogy egész szolid ember lett belőlem. Láthatja, templomot építtetek a falumban. Megbántam bűneimet, bőjtölök, vezeklek. Nem játszom többet a Gyöngyöm Miskát, a bandát is feloszlattam. Csakhogy hát az van benne, hogy a milyen könnyű az asszonyfélét elbolondítani, mikor elcsábítjuk, épen olyan nehéz elámítani, mikor le akarjuk rázni a nyakunkról. Gyanút fogott. Ha én császár volnék, a politzájt, perzekutorságot mind asszonyokra biznám. Megtette, hogy a leveleimet is elfogdosta. Kegyelmes szent Isten! az volt aztán a tatárjárás, a mit velem elkövetett. Azt gondoltam, hogy szélylyel tép. Aztán boszút esküdött és ott hagyott. Azt gondoltam, hogy már most észre tér s visszamegy az urához és kibékül vele.
Ráby a fogait csikorgatta.
– Tudom, hogy nem ment. Dehogy tért észre. Most kezdett el még csak igazán öregében bolondokat csinálni. Nem tudom én, ki lehet az a Villám Pista? Nem hallotta az úr hírét?
– Ugyan hol hallottam volna? hiszen tíz hétig betegen feküdtem, mint egy darab fa.
– Magam is csak annyit tudok, hogy az az én helyettesem. Mindenféle tekintetben. Annak a bandának a vezére, a mit én elcsaptam magamtól. Átkozott vakmerő ficzkó.
Azt kell hinnem, hogy ezzel kötötte magát össze a szép asszony. Van okom erre a hitre, mert egyszer csak az történik, hogy a mint az én kis menyasszonyom, a torbágyi comtesse az apjával együtt hozzám jönne háztűznézőbe, az erdőn körülfogják Villám Pista legényei; maga is ott volt a vezér; a grófot becsukják egy csőszházba s ott tartják három napig sült szalonnán; a comtessett meg elviszik szépen az én vetélytársamhoz, a Csajtay Gazsihoz, s férjhez adják hozzá, velem már csak levélben tudatják, hogy a menyasszonyom Csajtay Gazsiné lett.
Ráby Mátyás a paplan alatt elkezdett kaczagni, mintha az ördögök csiklandozták volna a talpát. Jól esett neki, hogy egyszer valahára mást is bolonddá tettek már. Hogy utólérte a bűne az átkozott vetélytársat! Még Gyöngyöm Miskának sem elég lenni. Még ő fölötte is van villám, ha nem is az égben, legalább az erdőben. Hahaha!
– Bizony Isten, van oka az úrnak kaczagni, szólt Karcsatáji, eloltva a csonkig leégett gyertyát, s levetve magát az ágyába. Aztán tovább beszélgetett a sötétben. – Ez a két szép fekete szem az én életemet is mind kiforgatta a sarkából. Nem volt elég, hogy Gyöngyöm Miskát csinált belőlem, még ide is behozott. Így kaczagott rajtam az egész vármegye, de még igyebben! S az ilyen kaczagás megőrjíti az embert. Másodszor kellett megérnem. Az első kaczagás, a mivel a vármegyeházában elvadítottak, még csak az emberiség ellen lázított fel; de ez a második már az istenség ellen. – A Villám Pistán nem állhattam boszút. Hol keressem én azt? Az bizonyosan tolvajnév, mint a Gyöngyöm Miska, s kétféle alakot tart, a miben az erdőn, meg a városban mutogatja magát. Az erdőn sem kereshetem fel; mert a banda már az övé; ő lövet meg engem, ha rátörök, s még megszolgálja a fejemre kitett ezer aranyat, ha a keze ügyébe kerülök. – Olyan boszúra gondoltam hát, a mi a nevetőket megint az én részemre hajtsa. – Volt a portámon egy jókedvű barát, valamikor karmelita; de hogy a császár kitette a kámzsáját a klastromából, hát csak úgy éldegélt nálam, «Deo gratias»-ból, Igen fain czimbora volt, minden bolondot lehetett vele csinálni. Frater Paphnutius volt a neve. Hát én azt a tréfát gondoltam ki, hogy egy napon nagy lakodalomra hivtam össze a vidéki czimboraságot. Senki sem tudta, hogy ki lesz az összeesketendő pár, csak annyi volt kihiresztelve, hogy a Gazsi, meg az Eulalia kelnek egybe. Van én nékem ilyen név nélküli cselédem elég, a ki csak akkor kap nevet, mikor familia lesz belőle. Frater Paphnutius lesz az eskető pap. Ez maga sem sejtette a tréfát. Csak akkor tudta, mikor előtte állt az összeadandó pár, a legszebb pej ménló, meg sárga kancza a ménesemből, vőlegénynek, menyasszonynak felkoszorúzva. Ez a Gazsi, ez az Eulalia! – A barát megijedt, el akart szaladni. – – Debacchált hogy ez szentségtörés lesz. De én azzal fenyegettem, hogy a vízbe dobatom, s szörnyen félt a viztől, akár pohárban volt az, akár mosdótálban. Egy kis crapulája is volt – még tegnapról. Nolens volens rájuk adta az áldást egész czeremóniával. Ez a tréfa tökéletesen sikerült. A kapott tromfra az egész torbágyi grófi családnak az új vővel együtt ki kellett vándorolni az országból, itt nem volt maradásuk többé; hanem héj megütöttem én is a bokámat – híresen! Az érsek nem vette tréfára a dolgot. Sacrilégiumért perbe idéztetett, s a kit hét vármegye pandúrja el nem tudott fogni, a maga bolondsága úgy lépre kerített, hogy most itt búsulhatok két esztendeig, a mit rám diktált a királyi tábla, s héj, de sok fejkötőt vehetnék annak az árán, a mibe az került, hogy a vasat elengedjék.
E szóknál kifújta az öblös pipából a fenéken maradt izzó dohánysziporkát, a mi a sötétben valami ördögi világítást adott az arczának.
– Már most hát mondja meg az úr, Ráby uram, hogy kettőnk közül melyikünknek van nagyobb oka a másikat czifrára eláldani?
Nem várta meg a választ hanem rákezdte rögtön. Tízperczig félbeszakítás nélkül tudott körmönfont kanyarú mondatokat eregetni a szájából. Mikor elvégezte, a fal felé fordult s rögtön elkezdett horkolni.
Ráby Mátyás pedig végig gondolt a mondottakon; elkisérve azt a csábító alakot mindenféle kalandos viszontagságai közé. Álmában folytatta ez őrült jeleneteket tovább. S mikor felébredt, nem tudta, hogy mi volt belőle az álom, mi volt a való?