(Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzben egi bizonioss tekintetess vr?)
Egy délelőtt nagy sürgés-forgás támadt a nemes rab urak szobájában. Hajdúnék jöttek a szobát felsikálni, lepókhálózták a falakat hevenyében, madárlépes vesszőket raktak ki a legyeknek, s a negyedik ágyat tisztába húzták, selyem paplant is adtak hozzá, s a porkoláb maga sajátkezüleg verte be a szeget a falba az óravánkos számára. Ma érkezik meg a tekintetes úr.
Ráby csakugyan kiváncsi volt rá, hogy hát az miféle új felvonást fog beledolgozni az ő tragicomoediájába?
Tizenegy óra felé nagy fenhangon discurálva jött a folyosón a nagy ünnepélyességgel várt rab úr, a porkoláb egész alázatossággal nyitotta előtte az ajtót s csakhogy kezet nem csókolt neki.
Rábynak úgy tetszett, mintha rémlenék előtte valami ebből a physionomiából; de nem tudott rá tökéletesen visszaemlékezni. Czopfba fonott, puderezett hajat viselt, elől tapirozott hajhurkákkal, törökösen lefelé hajtott bajuszt; öltözete az akkori magyar divat szerinti volt; zöld kancza-mente, meggyszin nadrág, sárga csizmával aranynyal paszomántozva.
Mintha a vármegye minden hajdúja az ő szolgálatára volna rendelve, az egyik a pipáit hozta utána egy nagy öblös bőrtokban, a másik a dohányos börbönczéjét, a harmadik, negyedik mindenféle böröndöket és iszákokat, egy sietett az ágya elé a medvebőrt leteríteni, más a különféle átlagokat és kulacsokat rakta sorba az ágya mellé. A tekintetes úr észre sem látszott venni a másik három szobatárst, hanem egészen úgy rendelkezett, mintha az övé volna az egész vármegyeház.
Janosics uram pedig sietett neki elmondani a maga instructióit, hogy mihez tartsa magát a rab úr.
– Kérem ásson, a rab uraknak a tömlöczben dohányozni meg vagyon tiltva.
A tekintetes úr, mintha nem hallotta volna:
– Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kospallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert rá ismerek.
– Kérem ássan. Azt is meg kell mondanom, hogy a rab urak kosztja hetenkint háromszor tésztás-étel, háromszor hús-étel, egyszer pedig bőjtös eledel. Egyféle! a parancsolat szerint.
A tekintetes úr ezt sem bocsátá be fülein.
– No majd a szakácsom tudja, hogy mit kell főzni? Pénteken meg a Kametter halászhoz kell elizenni, hogy készítsen halászlevest; de csupa kecsegéből. Behozták a boraimat?
– Kérem ássan. Az a parancsolat, hogy a rab uraknak nem szabad bort inni.
A tekintetes úr jó, hogy figyelmeztetve volt rá:
– Ugyan, Janosics. Mikor a hordóból lehúzzák a borokat palaczkokra, maga legyen ott a bedugaszolásnál. Aztán gondja legyen rá, hogy a hűtő-vederben mindig friss víz álljon. Aztán a parádi cseviczét ki ne hagyja fogyni.
Ekkor nézett csak körül.
– Ugyan! Szalajtson csak egy hajdút le a szakácsomhoz, ide át a komlókertbe; izenje meg neki, hogy négy ember számára adja fel az ebédet; nem szeretek magamban pánizálni, hogy valaki a szobában nézze, mig én falatozom. Ha már egy társasággá lettünk, hát az én vendégem legyen az egész compánia.
– Az a negyedik úr ott – beteg koszton van; az külön kap vékony eledeleket onnan felülről.
Ráby hátat forditott a tekintetes úrnak; mutatni akarta neki, hogy biz ő sem sokat törődik vele.
– No mindegy; azért csak négy emberre kell rendelni az ebédet, a mi megmarad, nem vész az kárba.
– Aztán kérem alássan. Este nyolcz órakor már le kell feküdni a rab uraknak, hogy csendesen legyenek, mert idefenn fölöttük lakik a második viczispán úr.
– Úgy, igaz! Janosics, majd elfeledtem. Tartson ám készen elég tányért, poharat, hogy ha az embernek egyszer-másszor kedve szottyan, s jó kedvében egyetmást a földhöz talál vagdalni, hát másnap legyen készen másik. Aztán a rabok ne járjanak ezen a folyosón azokkal a csörömpölő lánczaikkal, mert azt ki nem állhatom. No most elmehettek fiaim, szervusz Janosics! Majd ha kell valami hát koczogtatok az ajtón; itt legyen a strázsa közel. Aztán bejöhetsz; de megtörüld odakinn a lábad.
Hajdú nép és várnagy kotródott nagy bukdácsolással ki a szobából.
Most aztán a szobatársait kezdte szemügyre venni a tekintetes úr. Igen joviális, leereszkedő úr lehetett. Személy szerint ismerte az első kettőt.
– Hát maga Kalabusz mégis itt van? Azt gondoltam, már csak kiimádkozta magát innen! No megálljon, majd ha én tanítom meg imádkozni, akkor még meg is szereti a tömlöczöt. Hát magát Garabos atyafi mi lelte, hogy még egy teremtettéjét sem hallottam?
– Tisztelem a mesteremet, dörmögé Garabos uram, mely elelet annyira megtetszett a tekintetes úrnak, hogy rögtön odaajándékozott neki a sok pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, a ki tudvalevő oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a dohányos börbönczét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész darab bükkfataplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben pipázni, hát azért tette.
Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kinálta meg.
– No kollega uram, hát maga is gyújtson rá ebből a kospallagiból!
Ráby ekkor odafordult hozzá s megköszönte.
– Én nem dohányzom.
A tekintetes úr meglepetve szólt:
– Mi a mente? hisz ez az úr Ráby Mátyás!
Ráby a szemébe bámult a rab kollegának.
– Honnan ismer engem az úr?
A tekintetes úr valami furcsa hangon nevetett.
– Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig találkoztunk egyszer.
– Nem emlékszem rá.
– Nem, mert másképpen voltam frizirozva. Pedig beszéltünk is egymással. Csakhogy más volt a hangom akkor.
– Nem tudom elképzelni.
– Az igaz, hogy csak három szó volt.
– Hol?
A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy «hehem!» s azzal visszament az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomtatni az égő taplót. Addig találgathatta Ráby a maga enigmáját.
Mikor aztán a tekintetes úr egy pár kedvére való füstkarikát fújt a levegőbe, visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hidjára s onnan lóggázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, mondá neki mosolyogva:
– Hát nem mondták meg az úrnak, hogy kinek híjják azt a rab kollegáját, a ki itt a szomszéd ágyban fog aludni?
– Nem kérdeztem.
– Hát annak a neve – Karcsatáji Miska.
Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a szó szaladt ki a száján.
– A Gyöngyöm Miska!
– Dehogy az, szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. «Az» nem hagyja lépre keríteni magát. A «magam» bolondsága miatt kerültem én ide. Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistorizálom egyszer, ha illendően be leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.
Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van, leszállt az ablak hidjáról, elővette a nagy bőriszákból a pálinkás butykost, a fehér czőkös czipóval, meg egy csoport apró kupiczával s minden embert megkinált vele.
Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett imádkozni, a másik káromkodni mellette.
De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, a kit az az asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jól esett a lelkének, hogy ime ezt is elérte a fátuma s ide került a börtönbe. Eszébe jutott, hogy egyszer épen őt akarták ez ember helyett elitélni, arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a cselszövényt s elősegítette; de most végre mégis rajta vesztett valamin, s börtönbe került. De közös börtönbe, a hol egymás szavát kellett hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben is urat játszik s fumigálja az egész vármegyét.
A mint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót s arra rohant be hanyatthomlok a szolgálatra rendelt hajdú: «mit tetszik parancsolni!»
– Teríts fel.
Arra hárman is jöttek. Tányérokat, poharakat hordtak fel, megterítettek négy személy számára; aztán felhordták a gazdag lakomát, a mit a tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő komlókertben.
– No komáim üljetek hozzá!
A két másiknak nem kellett nagy kinálás. A jó gulyáshús-illatra Garabos uram elfelejtette a káromkodást; nem is lett volna rá oka. Kalabusz uram meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a czibereleves kivánja meg azt a hosszú imádságot.
– Hát Ráby úr nem tart velünk?
– Köszönöm. Én két órakor ebédelek.
– Bécsiesen.
Aztán nem kinálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt s becsületet vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták a tálat, hogy «móres»-nek való sem maradt benne.
Aztán bor is volt elég. S hozzá láttak.
Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a szokott czitromos becsináltat.
Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg odaült melléje s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni. Dehogy volt szó a szentek hegedűjéről! Hisz odakinn sincs jobb világ, mint idebenn. Garabos uram most már csak úgy fűszerképen használta az elbeszéléseihez a körmönfont «lánczhordtákat», Kalabusz uramnak is csak a nevetés közben járt rá a szája az «uram irgalmazz!»-ra.
A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók kötelessége.
Később aztán egy kicsit lefeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy ebéd után, a hogy uraknak dukál.
Rábynak ez alatt volt ideje a maga sorsa fölött elgondolkozni.
Milyen raffinirozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen három emberrel egy ketreczbe zárni! A kik iránt egyenkint is ellenszenve van, hát még mikor összefognak.
Karcsatájit gyülölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az asszonyok. A ki éppen ellentéte a sentimentalismusnak. A ki fel sem veszi a világot; a kit semmi baj ki nem hoz úri jó kedvéből. Tud rabolni vakmerően s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez az ember segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos összeköttetése van a külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis czigányt bujtatni keresztül a kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja s az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet. Neki ezt az embert meg kellett vetni; a kiről azt tudta, hogy közönséges útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos mesterség volt az; – s aztán a mi annál is több és megbocsáthatlanabb: egy ember, a kinek Fruzsinka azt írta: a «Tied!» Hátha a mennyország kapúját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!
Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát s elkezdtek durnyizni. – Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s azzal annak, a ki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek. Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két játszótársának tenyereit, a míg a vacsora ideje eljött.
Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg a hivására.
– Kérem ássan, a rab uraknak meg van tiltva vacsorálni, jelenté alássan.
– Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel Janosics. Meg veres bort küldj fel.
Meglett, a mit parancsolt, mivel hogy meg volt tiltva.
Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett «teringettéket» füzni a beszédje közé s Garabos uram végzé a mondatait «uram irgalmazz»-zal; a min Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kaczagni.
Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte őket.
Egyszer aztán bejött a porkoláb.
– Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan nagy lármát, – a második viczispán úr oda fenn nem tud alunni.
– Hát ha nem tud alunni, keljen fel tánczolni. Te meg ne tátogj itt, mint a potyka a szárazon, hanem ülj le Janosics és igyál velünk!
Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak belediktálták a bort, attól aztán a porkoláb is megszelidült, ott ragadt közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a devernyából legjobban. Az alispán csakugyan tánczolhatott oda fenn az emeleten, ha kedve tartotta.
A bor csodákat mivelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni, keservesen zokogva bünbánatában, mig Kalabusz uram a gyáva mivoltát szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek s úgy szórta maga körül a «tüzes istennyilát», mint egy Jupiter; a mitől a tekintetes úrnak olyan tréfás kedve kerekedett, hogy minden kezeügyébe akadó tányért, poharat a földhöz vagdalt.
A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért, hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért imádkozik? az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó szelindeket: «Ksz, ksz, csipd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le! Ksz, ksz!» utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem? elaludtak.
Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy mindenképen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, a ki nem győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel bizonyítá, hogy örök barátságot fog kötni kedves czimborájával mind a sírig – mind az akasztófáig! utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt nyakánál fogva kilökni az ajtón s belülről zárni be magára a tömlöcz ajtót, hogy vissza ne jöhessen.
Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye tömlöczében. A többi se lesz különb!