(Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe: «canis tota mater».)
Este nem szokott szívesen látott vendég elutazni a háztól, a miben egyébiránt az utak mivolta is határoz, levén még akkor az az útcsinálási rendszer, hogy «lutum super luto imposuerant». Sarat sárra rakának. Csak másnap keltek az urak útra, akkor sem igen korán, mert éjjel sokáig fenmaradának egy kis «halber-zwelwi» mellett, melyben præfectus úr a diurnumokat mind az utolsó babkáig visszanyerte vendégeitől.
Fruzsinka kisasszony is együtt kártyázott a férfiakkal reggelig. Nem volt benne szerencséje; de segített magán azzal, hogy tudott csalni. S miután ezt a szép hölgynél elnézik a férfiak, tehát nyert is valami tíz aranyat. Laskóy aszszesszor úr pedig vesztett ugyanennyit (tudniillik az egész úriszék salláriumát). Hanem azt a nyertes fél, a præfectus titokban visszaadta neki. – Ez úgy volt szokás, hogy a kártyán elnyert pénzt az aszszesszor úrnak a legtöbbet nyerő visszaadja. A ki ezt elmulasztotta, annak még hetedizigleni rokonai is számíthattak az aszszesszor úr boszuállására. A tíz aranyat Fruzsinka kisasszony által csempésztette a házigazda a vendég úr markába.
– Aztán vigyázzon rá, bácsi, tréfált vele a kisasszony, hogy az útban el ne vegye a «Gyöngyöm Miska!»
– Dejszen jól eldugom; a hol senki sem találja meg. Ide a kalpagom lelógó csákójába. Olyan ez, mint egy erszény, aztán senki se gondolná, hogy micsoda ravaszság van benne. A Gyöngyöm Miska pedig ez uttal Somogy vármegyében vagyon. Azt ugyan a «Lébekotty» kapitány hiába kergeti a dragonyosaival a mi vidékünkön.
– No, no. Én csak azt mondom, hogy vigyázzon a sárga csikóira!
Aszszesszor úr nagyot kaczagott. És meg újra kezdte. Azon kaczagott, hogy milyen szép nevet talált ő ki a Lievenkopp dragonyos kapitány úr számára, – a ki szintén egyike volt Fruzsinka kisasszony udvarlóinak. «Lébekotty!» Ezen el lehet nevetni egy esztendeig.
Aszszesszor úr a szolgabiró úr hintajával utazott a legközelebbi státióig, a hol utaik elválnak: nem azért, mintha az ő patriarchalis «castrum doloris»-a számára is ki nem járna a forspont; utána döczög az szépen; de a szolgabiró úr új hintója nem ráz olyan nagyon s a saját négy tüzes paripája úgy röpíti azt tova, mint a sárkány. Ergo: a patvaristát, meg az esküdtet összecsapták a táblabiró bricskájába, a két úr pedig a módi hintóba ült össze amicaliter conversálni.
– Capitalis egy persona ez a mi domicellánk, spectabilis uramöcsém, kezdé az aszszesszor úr, a mint a kapun kívül voltak.
– Nem mondom, hogy nem az.
– Sőt visum repertumot is exhibeálhatna felőle, spetabilis uramöcsém.
– Hát csak úgy, mint más.
– No, no. Minek ez a tergiversatió? Ha én nézek a domicella szemei közé, csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi oculata alá. Csak nem kell denegálni, a mi factum.
– No hát igen, hát néztem rá! Mi az?
– Tudjuk! «Post visum risum, post risum venit ad usum». Először néznek, azután nevetnek, azután megszokják. Talán nem elucubrál, hogy a sedria alatt miről trafikáltak ott a benyilóban!
– Én trafikáltam?
– Ipsissime. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba mentem, hallottam valami vociferátiót a domicella szobájának az ajtaján keresztül, megálltam auscultálni s constatáltam, hogy a præfektus erősen remonstrál bizonyos pronunciált tenor ellen, a mivel Fruzsinka kisasszony uramöcsémmel correspondeál, a mire a domicella eminenter replicázott azzal, hogy kettőjök között declaratiók történtek s a dolog egészen serió.
– Oh bizony! Ha én minden leányt elvennék, a kinek már declaratiót tettem.
– Hahaha! Az épen olyan nehezen exequálható volna, mint ha Fruzsinka kisasszony mind azokhoz férjhez akarna menni, a kik neki már declaratiót tettek. Nem mondom, hogy vice versa! Kár érte! Mert capitális egy persona.
– Hiszen csak akadna már egy jó ember, a ki férjhez venné!
– S uram öcsém nem vindicálja magának ezt a «jó ember» titulust?
– De nem ám. Mert arról bizonyos vagyok, hogy ha nem én veszem el, hanem más, akkor igen hűséges lesz – hozzám; de hogyha én veszem el, nem más: akkor mindennap meg fog csalni.
– Akkor «kávé», mint a barátnak az ancilla. De hát spectabilis uramöcsém; ha ez a convictio prædominal nála, akkor nagy lapsus volt a verbalis contestatiókon kívül még realis indiciumokat is hagyni a domicella kezében, a mik incidentaliter még legalis prætensiókra is argumentumul producáltathatnak.
– Miféle realis indiciumokat ért urambátyám?
– No, no! uramöcsém! Én nem hiába cooperáltam húsz esztendeig a criminalis praxisban; tudok ám a benevolisáláshoz! Hát mi is történt csak abban a kis benyilóban? Mit mond elsőrendű vádlott?
– Hát én collaudáltam az ablakból az executiót.
– És a pausák alatt «informáltam a domicellát e verbum regens conjugatiójában: amo, amas, amat».
– Posito, sed non concesso, hogy úgy volt…?
– A mikor aztán a domicella így duplikázott: «Ha re vera valósággal szeret az úr, akkor a bona fides signumául adjon nekem egy tincset a hajából».
– Úgy-e?
– Úgy-e? Most mindjárt convincálva lesz a delinquens! Erre uramöcsém azt enunciálta, hogy a priori nincs ellene semmi animadversiója, csak egy ollót keres; s a míg uramöcsém az ollót kereste, az alatt a domicella az ablakba kihajolva, mint locumtenense, registrálta az ictus baculorumokat. Tandem a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta az ictusokat; s az alatt a legveszedelmesebb ictust követte el a legártatlanabb szerető sziven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog; elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony medaillonjába; de nihilominus mindenkinek eldicsekedvén a tropheumával. Még mikor elváltunk is, láttam, a mint az ablakból kihajolt s a kebléből kivont medaillonocskát számtalanszor megcsókolgatá: «pars, pro toto». Convincálva van-e az incriminatus?
– Nem vagyok, urambátyám! Nem irom alá a protocollumot. Illusión fordul meg az egész conclusio. Odáig áll a species facti, a mint elindultam az ollót keresni, de itt következik a fatalis divagatio. Mikor már a tükör előtt álltam s az olló a kezemben volt, odajön hozzám a kisasszony fekete pudlikutyája, a Pamina, s minthogy igen jó barátok vagyunk, nyájasan felteszi rám a két első lábát. Nekem akkor egy jó ideám támadt. – Ennek a pudlinak a nyakán épen olyan göndör tincsek vannak, mint az én hajam. Hát ha ez is megtenné? Dictum, factum. A kisasszony nem nézett oda, el volt foglalva az executióval; én hirtelen lecsikkentettem az ollóval a Pamina nyakáról egy competens volumenü tincset s azt csúsztatám a kisasszony bársony puha tenyerébe, azt rejté el ő a medaillonjába. De el ne mondja valakinek, urambátyám; mert ha megtudja a domicella, a legközelebbi traktánál mindnyájunkat megmérgez.
Laskóy Bálint úr nem szokta egyszerre rákezdeni a nevetést, a mikor okot talál rá; előbb recapitulálja a dolgot: «ergo a Pamina szőre volt: ergo a Pamina szőrét tette a medaillonjába: – és azt csókolgatja annyi deliciával a domicella… Ez aztán canis tota mater!» Most azután, mint a vulcan eruptio, kitört egyszerre a jovialis kaczagás, oly hangerővel, hogy a négy ló mind megijedt tőle s elkezdte a kocsit ragadni, kocsis és hajdu nem birták megállítani őket egész az állomás előtti hidig. A kocsiban ülők majd kirepültek az üléseikből; de még az imminens veszedelem sem birta elnémítani a táblabiró hahotáját; a míg csak a töltésnél, a hol elválnak az utak, le nem szállt a szolgabiró hintajából, bevárandó a saját hátramaradó fogatát.
– De aztán el ne beszélje ezt valakinek urambátyám, mondá a szolgabiró a bucsuvételkor.
– Mit gondol? uramöcsém. Sohasem volt a Laskóy de Lakosfalva familiában traditor, profuga, spion. Hanem már arról nem tehetek, hogy valahányszor én már ezentúl egy fekete pudlit meglátok, bruhhahahahihujajajaja… megszakadok a nevetésben. Ugyan menjen már, ne nevettessen már tovább!
Szolgabiró úr odább is ment. Sietni kellett. Terminusa volt – még tegnap.
A hidnál, a hol az utak eltértek, nyugodalmasan bevárhatá a táblabiró úr az utána jövő bárkáját. Ott volt egy hosszú keskeny töltés, a mi egy sárvíz-rét csatornáját rekesztette el, azon kényelmesen végig lehetett sétálgatni a várakozás közben. Valami emberi alak nem látszott se messze, se közel. Csak egy lebotolt fűzfa állt a töltés oldalban; a mi buczkós fejével, az azon levő odukkal és dudorodásokkal, meg a kuszált sarjuágak bozontjával nagyon hasonlított egy szájtátva, szemmeresztve hallgató kezdetleges emberhez. A táblabiró úr, a mint e tréfás alakú tuskóval négyszem közt találta magát, nem állhatá meg, hogy legalább ezt az egyet be ne vonja a bizalmába. Odáig csak csendes buffogásban jelentkezék nála a letiltott jókedv, itt aztán kitört a birói zár alól. Neki támaszkodott a két tenyerével az odvas fűzfa törzsnek s annak a fülébe röhögte el keble vigalmait.
– Hallott már ember ilyet? – A szép kisasszony keblében az arany medaillon. – Abban a fekete pudli szőre! – Hahaha! Ha megint összejövök vele. – Hahaha. – Mi lehet abban a medaillonban, hugomasszony? – Hahaha. – Szép gavallérnak a haja? – Hahaha. – Kitaláljam a nevét, hogy hiják? – Hehő. – Hogy soha se találom ki? – Uf – buff! – Nem úgy kezdődik, hogy «Pam». – Kukrupszkhmpuhum! – – A nevet és nevetést markával fojtá vissza a szájába a táblabiró úr. – Aztán letörülgetve a szemeiből a kaczajkönyeket, megfenyegeté nádpálczájával az ormótlan faembert, a ki még akkor is bámult a vele közölt titkon.
És aztán valahányszor elsétált az odvas fűz mellett a táblabiró, mindig megujult nála a kitörő kaczaj. – Pedig sokszor elsétáhatott: mert a töltés nem volt hosszú s túl rajta morotvás rét volt; a kocsija pedig iszonyú időkig váratott magára. El nem tudta gondolni, hogy hová lehetett. Már a dél is elérkezett, a has korgott, s a bricska még sem érkezett. De még ez a boszuság sem rontá el a jó kedvét.
Végre feltünt a láthatáron a veszedelmes jármű; de nem csak az, hogy olyan lassan döczögött, mintha ökrök vontatták volna; hanem még azon felül minden száz lépésnyire megállt: pedig még itt jó volt az út. Vajjon mi történhetett vele?