(Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az chazaar zawaanaal?)
A milyen gyorsan csak a nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével Bécsben. A császári vár corridor folyosóján találkozott II. Józseffel.
Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt az a híres «corridor folyosó»? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a stafétával vissza Budára, a kit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel rögtön útnak indított, a mint Ráby leveléből megértette, hogy az minő szoros helyre került.
Az egyik pecsétes levél a helytartó-tanács elnökének szólt.
«Bihászman? mondá ő excellentiája, a midőn a levelet jobbra-balra megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézirását és magánpecsétjét. – Épen diktált valamit titkárjának. – Az a füle mögé dugta a tollat, a mint a félbeszakító levél közbejött. «Soha se dugja az úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: hol hagytuk el? nihilominus…»
S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, a mi már tele volt ilyennel s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában. Ez sürgetős ügy lehetett.
De még sem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A districtualis commissarius úr ő méltósága nyitott be hozzá minden bejelentés nélkül.
– Kapott ma excellencziád egy stafétát ő felségétől? azon kezdé.
– Kaptam.
– Mit írt a fölség?
– Nem tudom.
– Hát hol a levél?
– A hol a többi.
Azzal fölnyitá a kosár födelét s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt az már felbontatlan császári intimátumokkal.
A districtualis commissarius összecsapta a kezeit s suttogva igyekezett kiabálni, a mi nehéz dolog.
– De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, a miket nem lett volna szabad halomra gyülni hagyni, a miket már expediálni kellett volna.
Ő excellentiája keresztül nézett rajta, egy olyan vágást adva neki a szemeivel, a minőt a vivók alsó-belső vágásnak neveznek.
– Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen egy árkus tiszta papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá kívül veres plajbászszal: «expediantur».
No hát már most expediálva van mind.
Azok között a császár levele is.
A kerületi biztos a fogait szívta.
– De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert ő felsége még egy másik intimatumot is küldött, az én hozzám szólt s én azt elolvastam. Abban ő felsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el excellentiádhoz és tudassam legmagasabb rosszalását a fölött, hogy Ráby Mátyás, ő felsége menlevelei daczára, elfogatott s Pest vármegye börtönébe bezáratott, még pedig a legaljasabb zsiványok közé; tizenkilenczed magával egy szűk pinczebörtönbe s sürgessem, hogy excellentiád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék s magát, mint nemes ember, szabad lábról védelmezhesse.
– Az törvényeink szerint nem lehet. Tessék megolvasni Verbőczyt.
– Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, a minő Ráby Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, ő felsége azt parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönből kivétessék, számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi állásához képest megilleti.
– Ez meglesz, monda a nagyméltóságu. S azonnal csengetett.
Az irodaszolga bejött.
– Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához és mondja meg a substitutus viczispán urnak, hogy tiszteltetem: – az az, hogy nem tiszteltetem; – hanem, hogy jőjjön fel azonnal hozzám.
Azzal a titkárhoz fordult:
– Hol hagytuk el? «Haudquaquam eiusmodi…»
A districtualis commissarius mehetett, ha akart.
– Szabad lesz délután visszajönnöm s megtudnom a resultatumot?
– Ha nem restelli méltóságod a fáradságot. – «Eiusmodi.»
S az interrumpált opus folyt csendesen tovább.
Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett készülni odahaza.
De majd megette a derék urat ő excellentiája, mikor a szeme elé került.
– Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöczökre nézve? Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? A mely nap bedugják az áristomba a Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál Bécsben, a miben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva? Hát ez a rend az uraknál? Nem tudnak az urak az ilyen veszedelmes fogolyra vigyázni? Nem tudják azt olyan helyre elzárni, a hol még a légy se férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábához vasaltatni, hogy ha még volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen gyalázat!
Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult s ütögette a mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!
Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy hamar készen volt az intézkedés.
Volt egy fáskamra a pinczében, abból hirtelen kihordták a fát. A pinczén vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.
Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolcz elitélt rabló társaságában s számlálta az órákat, a perczeket, mennyi kell rá, hogy a császárnak a parancsa leérkezzék, a mi őt e borzasztó nyomorúságából kiszabadítsa.
No iszen elérkezett a szabadulás órája!
Épen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal ez a rabok kosztja, – a mint érte jöttek s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem azért, hogy szabadon ereszszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék s azután még egy pinczeoduval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes barlangba, a hova soha napfény nem jut, a hol emberhangot nem hall.
Van még annál rosszabb hely is, a honnan kikivánkozott! Azok gonosz emberek voltak ott; de mégis emberarczok voltak! Minden szavuk szitok és átkozódás volt; de mégis emberhang volt.
Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére szakadt, elájult.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Délután a districtualis commissarius úr felment ő excellentiájához, a ki épen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.
– Hát kérem alássan…?
– Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöczbe. Nézze barátom, hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…
– De nem valami még rosszabb lyukba talán.
– Nem. Oda a szögletlyukba.
És becsinálta remekül.
Másnap nagyon rossz napja volt ő excellentiájának. Kegyetlenül összekaptak a districtualis commissariussal, a ki személyesen elment a vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta s a megyei tisztviselők semmiképen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát? a helytartósági elnöktől követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.
«Jaj annak, a ki ma referálni fog! suttogá a titkár az elnöki irodában; az öreg ma egy tál pókot evett meg!»
Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a szobájából.
No most jöjjön valaki valami instantiával hozzá
Pedig még is jött.
Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öreg úr mindenkit úgy kergetett ki az ajtón), a titkár annyira neki emberelte magát, hogy be mert hozzá nyitni.
– No mi baj? förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve s egy tollat rágva, a melylyel valami remonstratiót irt a császárhoz. Jó szerencse, hogy olyan fertelmes irása volt, hogy másnap már maga sem tudta elolvasni.
– Egy instans persona.
– Kergesse a pokolba!
– Kérem, excellentiás uram. Egy fiatal kisasszony.
– No most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt egy fiatal kisasszonynyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt jön én rám. Bizonyosan valami jóféle lehet.
A titkár egy nevet sugott oda neki.
Arra a haragos ember ledobta a tollat a kezéből s elbámulva szólt:
– Bihászman? Az van itt? Ki jött vele?
– Senki. Magában jött.
– Magában? Ereszsze be mindjárt.
«Ő» volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt kitalálni.
Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.
Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült nagy szónoklatra, a minőt a szinpadon mondanak, actiói sem voltak hozzá. Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a lábaihoz térdre s megragadva annak a kezét, két forró kezével, odafekteté az arczát annak a térdére és zokogott.
– No hát ni! Bihászman? kis leánykám! Hogy jött ide kis leánykám?
Keresztapja volt neki.
– Hát miért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az utczán? Hát mi kell? mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért jöttél úgy-e? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? A ki téged megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmire való gézenguz.
A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy vissza tiltsa ezeket a szavakat.
– Ha–ha–ha! kaczagott epésen a főúr. Hát úgy-e, azért jöttél hozzám, hogy kinoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötven fontos vasat, hogy lásd az ablakodból utczát söpörni az alávalót?
Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve szakadt meg. A lélekzet elhalt az ajkán.
– Jol van no. Ne sirj! szólt a kemény ember; odavonva őt magához. Bolond gyerek! Még most is tudja szeretni! No hát ne sirj! Tudom no! Azt akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, a mikor te rád nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. Hanem hát az megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az Istenedet, a kit megtagadtál; mert a császár se hozott volna ki abból az oduból, a hova bekerültél, ha ez a gyerek nem!
Most aztán egyszerre megnyilt a leánynak az ajka, örömében.
– Oh kedves, oh édes, oh áldott jó keresztapám!
S minden szavát száz csók, arra a nehéz vaskézre, kiséré.
– Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek! Hát sietve akarod, hogy meg legyen, úgy-e?
Csengetett. A titkár belépett.
– Üljön le az úr és irjon. «Pest vármegye helyettes alispánjának. Ezennel meghagyom az úrnak, hogy nemes Ráby Mátyás rab, az eddigi börtönéből kihozassék, lánczaitól megszabadíttassék s azonnal a nemes urak tisztességes fogházába átvitessék. Különben nem cselekedvén!»
A szegény gyermeket a hideg rázta örömében. Úgy reszketett, mint a láz legnagyobb paroxismusában.
– Most fogja az úr ezt a levelet s siessen át vele Pestre. Keresse fel a viczispánt, a hol találja, ott legyen maga, míg a rabot a nemesek börtönébe átszállítják s megmondja az uraknak, hogy fél óra mulva magam is ott leszek, meggyőződni felőle, hogy parancsolatomnak elég van-e téve? A kocsisom fogjon be azonnal!
A titkár szaladt az irással.
– No hát! Bihászman? Micsoda? Meg van-e elégedve az én kis keresztleányom a keresztatyjával? Ostoba kis kölyök! Hát kell-e czukedli? Nem kell? Nincs is. – De már most ne sirj hát!
Lehet is a sírást elhagyni, ha az ember belejött.
– De bizony, még náthát kapsz, ha agyon sírod magadat. No nesze egy szippanat tubák, ettől majd eláll a zokogásod.
Mindenképen nevetésre akarta áttéríteni.
Azután, hogy a leány odaborult a keblére, megsimogatta a fejét.
– De már most aztán hogyan mégy majd haza? Ha megtudja az apád, hogy elszöktél hazulról, s itt voltál a Rábyért könyörögni, majd megver! No ne búsulj. Hát majd én hazaviszlek magam. Aztán majd én beszélek vele elébb. Majd capacitálom. Én leszek a prókátorod. Hanem ezt a ficzkót a fejedből kiverd. Jól van, jól no. Nem szólok róla semmi rosszat. Csak újra ne kezd a sírást. No no, csak ne sírj. Nem lesz neki semmi baja. Nem vétett semmi nagyot. Majd kiszabadul, aztán elmegy Bécsbe, s nem jön ide többet lábatlankodni. Aztán elfelejtjük őtet – te is – én is.
A leány csak nagyot sóhajtott erre.
A hintó előgördült, az inas jelenté, hogy be van fogva.
Ő excellentiája kézen fogva vezette le a hintóig keresztleányát s mint a tisztesség hozta magával, átellenbe ültette őt az első ülésbe. A kis leányoknak ott a helye, mikor a keresztatyjukkal ülnek egy hintóban.
Mariska arra számított, hogy majd ő, a milyen szépen elszökött hazulról, olyan szépen haza is fog szökni. Ebből már most semmi sem lett; mert a merre csak ő excellentiájának a hintaja végig döczögött, városház, kaszárnya, megyeház előtt, mind kverauszt kiáltottak előtte s fegyverbe állottak a közeledtére; olyan nagy úr volt az!
Így hát mindenki megtudta a Mariska hazaérkezését ilyen nagy parádé mellett.
A várnagy, Janosics uram, süveg levéve jött a főúr elé a kaputornácz alatt.
– Rab Ráby? kérdezé röviden a főúr.
– Már átszállíttatott az első kontignatzióba, sub Nr. 3.
A főúr fejével bólintott s egy szóval sem mondá a várnagynak, hogy tessék feltenni a kalapját. Megfogta a leányka kezét s felvezette a lépcsőkön az atyja lakáig.
Tárhalmy még nem tudott semmit, s egészen elbámult, mikor a helytartósági elnököt leányával együtt belépni látta.
– Itt hozom a kis desertort! köszönte be tréfás hangon a főúr. Aztán nem kell rá haragudni. Képzelje domine spectabilis: bracchiummal tört rám. Ki állhatott ellent ennek a violentiának! Meg kellett hajolnom a parancsolatja előtt.
Most aztán megértett mindent a főjegyző.
Egy pillanatig csak úgy néztek egymás szeme közé: az apa és a leánya; azután odaborult a leány az apja keblére s átölelte annak a vállait. Az apa megcsókolta a leány homlokát s azt sugá neki:
«Te tehetted!»
Oh milyen nagy szó volt az reá nézve.
«Te tehetted!» Akkor hát még ezután is «teheted». Ebben az egész nagy házban minden embernek az a hivatala, hogy a Rab Rábyt üldözze, kínozza, keserítse; teneked magadnak van adva a privilegium, hogy őt védelmezd, enyhítsd, vigasztald.
Nem mondatott ő többet magának. Kiszaladt a konyhába.
Ő excellentiája hallotta a csirkesírást odakinn, s kitalálta, hogy mi történik? Azért is ott maradt Tárhalmynál, discurálni; hadd végezze a dolgát szép csendesen. Fél óráig nem távozott el. Mikor újra bejött a leány a szobába, már egészen piros volt az arcza. Tán a tűz körül járt, vagy tán valami öröme volt? vagy tán mind a kettő? A főúr megveregette a piros orczácskáját a tenyerével, s azt igérte neki, hogy majd többször is eljön.
Nem engedte Tárhalmynak, hogy őt lekísérje. A Rab Rábyt akarja meglátogatni egyedül.
A várnagygyal odavezetteté magát a Nro 3-ba.
Az egy igen tisztességes tágas szoba volt, négy ágygyal, és egyéb butorzattal. Rab Ráby egyedül volt benne.
Épen az asztalnál ült s akkor költötte el a csirke-becsináltat. Jól eshetett neki, mert az utolsó csontocskát is leszopogatta.
Mikor az elnököt belépni látta, felállt és megtörölte a száját. Daczos tekintetet igyekezett mutatni.
– Servus! mondá a főúr, körültekintve. Nos hát meg van-e elégedve az úr a mostani szállásával?
– A mennyiben börtönnel meg lehet elégedve az, a ki ártatlannak érzi magát.
– No hisz az majd ki fog tünni a processusból. De legalább, a míg a pöre tart az úrnak, itt elég jó helye lesz. Jól ebédelt, látom. Tiszta fehérneműt is kapott?
– Úgy gondolom, hogy a hajdani szolgálóm hozta el a szállásomról utánam. Igen hűséges cseléd volt.
– A hajdani szolgálója. No jó. Több hűséges fehérszemélyre nem is emlékszik az úr? Hát könyveket is hoztak az úrnak valahonnan? hogy el ne unja magát. Tacitus, Horatius. Nagyon jó. Böskének híják a szolgálót ugy-e? Jól kiválasztotta a könyveket! Hát aztán egy kis külömbség csak van mégis a mostani, meg az eddigi szállása között?
Ráby Mátyásnak a fejébe ment a vér erre a szóra. Közel volt hozzá, hogy a vizes korsót a kérdező fejéhez vágja erre a visszaemlékezésre.
– Az nagy méltatlanság volt, a hogy velem bántak, szólt kifakadva. Ha nem tekintették bennem a magyar nemest, tekinthették volna a császár megbizottját.
– Bihászman? Hát már most azt hiszi az úr ugy-e, hogy ezt a változást a tegnapi és a mostani állapot között a császár közbenjárásának köszönheti?
– Meg vagyok felőle győződve, hogy ő fölsége nem engedi hű szolgáját nyomorultul elveszni.
– Jól ismeri a mi fölséges urunkat. Ő valóban nagyon kegyes. Az úr még az nap, hogy becsukták, tudott írni levelet a császárhoz s azt fel tudta küldeni hozzá. Bámulom a talentumát. Nagy diplomata veszett el benne. A császár abban az órában elküldte hozzám a parancsát. Már tegnap reggel a kezemben volt.
Rábynak az arcza kigyulladt.
– És engem mégis tegnap délben vetettek a legmélyebb börtönbe, a mozdulatlanságig meglánczolva, egy hideg, penészes oduba: a hol az őrülés környékezett.
– Az ám. Mert tudja az úr, hogy mi történt a császár levelével?
– Mi történt?
– Ez ni.
A főúr ezzel elővonta az oldal-zsebéből a lepecsételt levelet s oda tartá Ráby elé.
– Ön fel sem bontotta azt?
– Nem: valamint az ezután következőket sem fogom felbontani. És hiába firkál az úr erről a helyről a császárnak többet. Ha van az úrnak védelme hazai törvényeink szerint, vegye elő, védje magát; de minden erőködése a törvényen kívül álló eszközökkel innen kiszabadulni, haszontalan vergődés s csak a lánczát fogja szűkebbre szorítani vele. Jól körülnézzen az úr és gondolkozzék rajta, a mit rövid fogságában eddig is tapasztalt. Háromféle börtönét ismerte meg az úr ennek a háznak. Az első is rossz volt. Onnan az úr a császárhoz recurrált, hogy szabadítsa ki. Akkor még rosszabb helyre jutott. Most tűrhető helyen van. Kitalálja e három grádicsnak a titkát?
Ráby csak a fejét rázta.
– Nem találja ki? No jól van. A tegnapi börtöne, úgy tudom, azelőtt fás-pincze volt. Az ilyen helyen százlábu bogarak, scolopendrumok szoktak lenni, a miknek a marása fájdalmas. Csipték önt?
Ráby vállat vont: micsoda kérdés is ez?
– No ebben a szobában nincsenek százlábuak, hanem hagyok én itt az úrnak a helyett scorpiókat. Hát nem találja ki az úr, hogy minek köszönheti, hogy onnan kihozták és most itten lehet? Hát nem mondta meg az az ing, a mit felvett magára, nem mondta meg az az étel, a mit megizlelt, hogy kinek a keze takargatja be az úrnak a fejét a megérdemelt csapások elől? Hát majd ha egyszer ez a rossz szive megsúgja ezt a titkot: az lesz az úrnak a skorpiója, a ki éjjel-nappal marja ebben a szobában.
S e szónál «ez a rossz szive» a mutató ujjával odabökött arra helyre Rábynak: s az olyan volt, mintha karddal szúrt volna rajta keresztül. Mert az a rossz szív egyszerre rátalált a maga scorpió fészkére, a daczos fő aláhanyatlott, az arcz elsápadt.
A főúr megfenyegeté őt mutató ujjával:
– Mindennap találkozni fog az úr ezzel a gondoskodással, a mit ma tapasztalt, de vigyázzon magára, hogy ne recividázzék, mert lefelé még sok grádics van előtte.
Azzal megfordult s magára hagyta a rabot.
Mikor Rab Ráby egyedül maradt, lerogyott a székére s homlokát odafekteté arra az abroszra, a minek a virágai olyan sokat tudnak neki beszélni arról, a kinek a keze azt fonta-szőtte, a ki őt betakargatja!
És attól fogva megtalálta börtönének legkínzóbb skorpióit.