(Mellben kezdevdic az «Rab Raaby»).
Rábynak a meghiúsult kisérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. – Ez volt a rácz pópának az egyenes vallomásra birása. Egyedül az tudta még a másik bejárást ahoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt; s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész cselszövényt kideríteni. A halomra gyüjtött kincstömeg, s a még nagyobb összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.
E végett Ráby felhivta Budára a rácz pópát magához.
Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a «három kapás»-sal, a hová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott magának egy szobát, a honnan csak estefelé járogatott ki.
Mégis nyomába akadtak az ellenségei s a nélkül, hogy észre vette volna, három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.
Délelőtt megirta a levelet a császárhoz, a miben tudatta, hogy a rácz pópa kész felmenni Bécsbe s mindent fölfedezni, mihelyt ő felségétől erre egyenesen hozzá intézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a pópa előtt is, a ki azt egészen helyeselte. A levelet nem bizta másra, maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a három kapásnál, s annak a kedvencz ételeit, paprikás halat és «csáját» rendelt meg délre. Ez utóbbi rácz izléshez való tészta-étek volt; még a jelen század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is átjártak érte a három kapáshoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már elmult. Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle.
Mert amint legjobban iszogatják a rácz-ürmöst, egyszer csak benyit hozzájuk az ajtón Petray szolgabiró.
Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, a milyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják, hogy a bor egészen más embert csinál megivójából. Én nem tudom, mert én sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem csinált, mint a milyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert csinált.
Azzal fogadta Petrayt, hogy «servus, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj ide közénk harmadiknak!»
Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az elszöktetőjére haragudjék.
A Petray Péter nagyon megszontyolodott képet csinált erre.
– Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten, nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.
– Tőlem? szólt Ráby, dölyfös jó kedvvel. Soha se kérj én tőlem bocsánatot pajtás. Nem haragszom én már a Fruzsinkáért, annyiba sem veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé helyett. (Pedig dehogy nem vette.) Birjad békével.
– Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tens asszonyról volna csak szó pajtás, tódítá meg a csúnya beszédet Petray; – a számat se koptatnán azzal, hogy nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már az nálam; továbbállt: tudja tatár hová? Most már kollégák vagyunk mind a ketten. Nem azért jöttem én hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb baj van most annál. – Úgy-e bár te most levelet irtál a császárnak?
– No, és ha irtam volna?
– Tudod, hogy a helytartó-tanács megtiltotta a császárhoz panaszokat küldözni a dicasteriumok ellen?
– Hát ki tudja azt, hogy mi van az én levelemben?
– Hát mi, a kik leveledet lefoglaltuk a postán.
– Micsoda? Az én levelemet el mertétek vinni a postáról?
– Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk és aztán felolvastuk a particularis gyülésben azonnal.
– De hisz ez hallatlan vakmerőség! kiálta Ráby, haragosan felugorva.
– No látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A particularis gyülés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis cselekvésért rögtön in flagranti elfogattassék és börtönbe vettessék Ráby Mátyás.
Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabiró, hogy az asztalnál ülő rácz pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért poharat töltött neki tele rácz ürmössel, narancsszeletet dobva a bor közé s odakinálta azt neki.
– Ejh no spectabilis, ne bolondozzék tovább! úgy sem hiszi az ilyen komédiát senki. Jőjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán gyújtsunk rá a «mnoga ja létá»-ra.
A rácz pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orczájú férfi volt, a java életkorában s úgy ragyogott a képe az igazi jó kedvtől, mikor a szolgabirót kinálta, hogy ne bolondozzék, jőjjön, igyék egyet velük.
Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen positurába tette magát, a balkezét a kardja markolatára, s szigorú hangon mondta:
– Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva, hogy nemes Ráby Mátyás urat, mint «nobilis elapsus»-t ibi ubi deteneáljam.
Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. A folyosón künn állt hat megyei hajdú puskával, karddal, és a megyei porkoláb.
Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rácz pópának az egész arcza egyszerre átváltozott, pirosból szederjes szinű lett; a haja ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött s azzal végigvágta magát a padlón.
Meg volt halva; megütötte a guta ijedtében.
Ez volt az utolsó emberi teremtés, a kinek tudomása volt felőle, hogy merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel aztán be volt csapva minden ajtó.
Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a szolgabiró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosits Pál uram odarohant hozzá s felszólítá, hogy adja meg magát, különben lánczra verve viszik el magukkal.
Ráby hidegvérrel válaszolt: «én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok, de bizom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre juttatja.»
– No hát csak tessék elébbre kerülni.
A hajdúk kivont kardokkal rögtön közre fogták s kikisérték az utczára. Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének szegezve, a többiek a szolgabiróval és porkolábbal a másik két kocsiba ültek s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utczáin egész a vármegye házáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kisérte őket végtől végig. Hiszen mikor valakit így «visznek,» az már a közönségnél előre el van itélve.
A mint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabiró azt monda a porkolábnak:
– Bánjon el a rabbal annak rendi szerint.
Janosits Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, arany óráját, lehúzta az újjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit, megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, a mik megparancsolják, hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta és nagyokat nevetett rajtuk. Azután egy könnyebb fajta lánczot hozatott elő, s annak a békóit Rábynak a kezére, lábára lakatolva, egy vas-pléhvel burkolt nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas kinálgatás nélkül belökte.
Ettől a percztől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a «Rab Ráby»[33].