(Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember ki nem tudna fvndaalni, ha meg nem lettec volna.)
Csak azután, hogy egészen magára maradt, kezdett Ráby Mátyás elgondolkozni azon, hogy mégis nagyon bolond dolog ám ez, a mit ők most itt csináltak.
Megrohanni egy békességes város népét fegyveres erővel, harminczat, negyvenet a polgárok közül, a fél magistratust, kékre, veresre püfölni, még a város dobját is beszakítani! Ez a világ akármelyik czivilizált országában sem menne tréfa számba. Képzeljük csak, hogyha Hessen-Casselben, vagy Würtembergben játszottak volna el ilyen vígjátékot!
Szó sincs róla, hogy ez a sok bevert fej mind panaszra megy.
A Böske már korán reggel jött jelenteni, hogy ugyan ment ám már hajnalban a sok szekér fel Budára, megrakodva bekötözött fejű, felkötött állú előljáró uraimékkal.
Ráby Mátyás hirtelen elhatározta magát, ő is felmegy Budára.
Legjobb lesz, ha maga jelenti fel a dolgot; csináljanak vele aztán, a mit akarnak. Sokkal jobb, mintha bevárja, hogy érte jőjjenek; még megtennék vele azt a csúfot, hogy vason kisérnék be. Mindjárt postakocsit rendelt magának.
Persze a Böskét sem hagyhatta ottan. Szegény árva cseléd mit csinált volna ott magában a puszta háznál. Úgy sem volt már mit strázsálni abban. A teheneire sem volt már gondja. Rég kimérte azoknak a husát a mészáros. Esküdt uraimék felfalták azt mind gulyáshusnak s a Ráby Mátyás borait megitták rá. Még sincs jó kedvük.
És épen az volt a szerencséje Ráby Mátyásnak, hogy a Böskét is magával vitte, a hogy majd meglátjuk nem sokára.
Megint csak a pesti Fehér Farkasban szállt meg, vesztére; pedig lám megmondta neki Leányváry uram, hogy a budai Fehér Farkas jobb vendégfogadó; de hát az ilyen agyafúrt emberre hiába vesztegetni a jó tanácsot.
Ott átöltözött német gálába s felvitette magát gyaloghintón a várba, a helytartó-tanács elnökének palotájáig.
A mint belépett a várakozó terembe, valami ismerős szag ütötte meg az orrát. Nem csalódott. Mintha csak a szentendrei tanácsházba lépett volna be. A tanácsbirák mind veres bagaria csizmát viseltek. S annak válogatott illata van. Azzal volt tele a várakozó terem.
Valamennyi ellenségét mind ott látta egy csoportban. Azok is ő excellentiájára vártak. Ugyanazokban az összetépett köntösökben jöttek fel, a miket a tegnapi ütközet olyan csunyául megviselt, kinek a félkarja, kinek az álla volt felkötve, ki meg a markában hordta a feldagadt félpofáját, a melyikből a félszeme csak úgy pislogott elő. A kötelékek össze voltak vérrel mázolva, még az ábrázatok is. Senki meg sem mosdott azóta, úgy jöttek fel, egész égrekiáltó szenvedéseik tanujeleivel külső formájukon.
Voltaképen valami nagy baj nem eshetett bennük, mert a mint Ráby Mátyást meglátták belépni, egyszerre rákezdték a hangos fenyegetőzést s szertelen jó kedvük támadt, olyan zsivajt csaptak. A beszédjük tartalmát ugyan nem érthette, mert mind ráczul beszéltek, a ki csak úgy törte is a nyelvet; az volt náluk a salonnyelv, az aristocratia nyelve; hanem a hangból, meg a taglejtésekből kivehette, hogy «no, jó helyre jöttél ide! Majd lesz itt neked kutya porczió mindjárt».
Nem is igen jól érezte magát. Csak behúzódott egy ablakmélyedésbe s hátat fordított nekik és hagyta őket lármázni.
Egyszer aztán, mintha kettévágták volna a henczegő lármát, a janitor jelenté, hogy ő excellentiája megérkezett; már jön fel a lépcsőn! Arra a fenyegetőző alakok egyszerre mind miserabilis positurákba görnyedtek, a szemeikre lehúzták a véres kendőket, s elkezdtek nyögni, nyöszörögni, hogy az csupa szánalom volt.
A váróterem ajtaja megnyilt, s ő excellentiája belépett.
Semmivel sem volt újabb a köntöse, mint mikor legutoljára volt szerencsénk nála tisztelkedni; hanem a mellénye még valamivel tubákosabb volt, mint akkor.
Félrefordított fejével nagy mérgesen végigsandított a rá várakozó tömegen s nem látszott az arczán valami különös részvét a jajveszékelők iránt. Ellenben a mint Ráby Mátyást megpillantá, egyenesen odament hozzá, s a vállára veregetett és mosolygott.
Kérem! ő excellentiája mosolygott. Minden három esztendőben egyszer szokott az rajta megesni. Aztán «dominus frater»-nek szólítá Rábyt.
– Nagyon jól van, dominus frater! Ezt szeretem már! most van kegyelmed az igaz úton! hogy a hazai törvények értelmében szerzett magának statisfactiót! Hoc est rectum. Tessék besétálni hozzám – discuráljunk egy kicsit. – Janitor! – Senkit se jelentsen kend be addig, a míg a tekintetes Kamarás úr nálam lesz. – Kendtek pedig, szólt a vert hadhoz fordulva, elmehetnek, a honnan jöttek; a mit kerestek maguknak, azt megkapták. – Placeat intrare, domine perillustris!
Azzal ott hagyta őket a faképnél.
Azok csak egymásra bámultak, nem tudták mire vélni a dolgot, míg aztán ő excellentiájának a titkárja meg nem magyarázá nekik, hogy a Tripartitum III. 22. t.-cz. értelmében egészen legalis ütlegek voltak azok, a miket ők agybafőbe kaptak s ezt ki is adta nekik irásban, hogy az otthon levőket megnyugtathassák.
A Ráby Mátyást pedig ezuttal még le is ülteté ő excellentiája a belső szobájában.
– No látja, Kamarás úr, lehet ám az ős magyar törvények szerint is igazságot szerezni Magyországon; csak érteni kell az applicatiót. Azért nem kell mindjárt a császárhoz szaladni pátensért. Vannak nekünk jó törvényeink; nem szükség azokat felforgatni. Szeretném látni, hogy Németországnak valamennyi Landesgerichtje igazította volna-e el az úrnak a dolgát ilyen rövideden, radicalisan és ilyen olcsón, mint a velenczei nemesek hadnagya? – De az úr már megint a császárnál járt odafenn! már megint delátorkodott! már megint tele van a zsebe intimatumokkal. Elő se vegye, ha nekem szólnak; mert én fel se bontom. Csodálom Ő Felségét, hogy minek küldöz nekem intimatumokat, mikor tudja, hogy nem olvasom el.
– Ezúttal másféle rendeleteket hozok Ő Felségétől, mondá Ráby, ki jónak látta nem állani elő mindennel, a mit tud; Ő Felsége most csupán atyai kegyességének tanujeleivel bocsátott le. Sokat gondolkozott Magyarország fővárosáról s nagy tervei vannak e város fölemelése iránt.
– Lássuk a plánumokat!
– Legelőször leküldi az engedélyt a pesti zsidó község számára, hogy zsinagógát építhessen a városban.
– Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! kiálta fel a helytartósági elnök úr, felpattanva a helyéről. De hisz ez nem fölemelése, hanem elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz esztendő mulva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem! A zsidóknak három emeletes házaik lesznek itt s látni fog a világ nem csak zsidó burgereket, de még zsidó nemes embereket is, prædicatumokkal és czimerekkel! Megéri a világ, hogy zsidók fogják viselni az insignis ordók vitézi keresztjeit; – még úgy segéljen, a diætába is beviszik a bársony bugyogót, s száz esztendő mulva, horrendum dictu! – zsidó ablegatus fog az incliti status et ordines előtt a katholicus fundus religionis fölött perorálni. – Bihászman!
– Csak azt sajnálom, hogy én azt a szép kort nem érem meg! Viszonzá Ráby Mátyás. A mit ő excellentiája persze tréfának vett. Mert hisz arról maga is meg volt győződve, hogy a mit megjövendölt, annak beteljesülése tiszta képtelenség. Maga is csak nagyon nagyot akart vele mondani.
– No, hát az elég szép volt bevezetésnek! Bihászman? Van-e még több is?
– Sine dubio, folytatá Ráby, s mivelhogy épen az ablaknál állt ő excellentiája, ő is odalépett melléje, a honnan a Dunára és Pest városra lehetett látni. Látja excellentiád azt a nagy négyszögletű térséget ott a pesti város-erdő szélében? Fűzfás árok veszi körül.
– Látom. Hát abból, Bihászman, mi lesz?
– Ő Felsége elrendelé, hogy oda egy nagyszerű épületet emeljenek, két contignatióra, kilencz udvarral, két ezer ablakkal. Nekem megmutatta az épület nagy tervét, a mit saját költségén készíttetett a főváros számára. Az egész negyvenezer ölet fog elfoglalni.
– Bone Deus! De hát mire lesz ez a nagy épület? Tán csak minden embert oda akar csukatni ő felsége, a ki a patenseit nem tiszteli. Akkor kicsi lesz a ház!
– Ő azt kórháznak szánta Pest számára.
– Tehát ispitálynak? De hiszen a nagy pestis alkalmával sem volt itten annyi lázár, hogy a rendes lazaretumokban el ne fért volna. Ha azt akarja Ő Felsége, hogy azon a kétezer ablakon mind nézzen ki egy ember, hát a kinek náthája van, vagy a tyúkszeme fáj, mind belehordatja Pest városából, még sem telik meg.
– De egyuttal lelenczház is lesz az.
– Bihászman? olyan gyermekeknek az asyluma, a kiket az anyjuk kitesz az utczára? De hisz ilyen nincs Pest városában. Hiszen meg nem tűr itt a polgárság a maga falai között olyan asszonyszemélyt, a ki gonosz életet él. Az itt ekklézsiát követ, annak fejét veszik, kiseprüzik a városból.
– Ez most még úgy lehet; de mind megváltozik ez, ha egyszer Pest a nagy világvárosok közé emelkedik, a hol az egyeseknek és a tanácsnak másra van gondja, mint a családi élet ellenőrzésére. A nagyvárosok előnyeivel Pest is örökölni fogja azoknak a calamitásait.
– De hát hogyan legyen ebből a Pestből nagy város? azt nem értem. Bihászman? Ide jön a császár lakni?
– Azt nem; hanem nagy kereskedő várossá fogja azt emelni.
– Kereskedő város? Pest? Nem tudom kitalálni, hogy mivel kereskednének a pestiek? – Bihászman? Van egy nehány timár, a ki bőrt készít, azt el is hordják Kőrösig, Kecskemétig. A komáromi talpas kereskedőknek is van itten filiáljuk a vizafogóban, s mikor a talpakat leeresztik a Vágról, a tótok rendesen hoznak ide ládákkal fűzfaalmát s azzal kereskednek, a mézesbábosaink is eljárnak a közel városokra: de valami nagyobbszerű kereskedést épen csak a disznókereskedők meg a rongyászok űznek itten. Soha se lesz Pesten kereskedés!
Ráby Mátyás csak mosolygott arra a szóra.
– A császár pedig egyszerre egy nagyszerű operatióval akarja Pestet a kereskedő városok sorába emelni. Kész a planuma egy csatorna ásatására, mely Pestet Trieszttel összekösse, s egyenesen a tengerrel hozza kapcsolatba, a Balatonon és a Dráván keresztül.
– Trieszttel? Te! Öcsém! (Már ennél tegezni kezdte a dominus fratert.) Ne tarts hát bolonddá! Hisz nincs ma első április. Tán én is csak tudom, hogy merre van Trieszt! Hát a Karst hegyén, Bihászman? hogy viszi fel a császár a csatornát?
– Sehogy. Azt keresztül furatják s alatta megy át a csatorna.
– No de már, édes fiam, Kamarás úr, barátom, hallja kend! ha már nem tekinti az úr bennem a magyar királyi helytartói elnököt, tekintsd öcsém az őszhajszálaimat s keress ki magadnak valami más bolondot, a kivel elhitesd, hogy a Karst hegyét keresztül lehet fúrni s azon a tengert a Balatonon keresztül a Dunáig vezetni! Hisz ahhoz milliók kellenének!
– Hatvan millióra megy a költségvetés.
– Hatvan millióra! Bihászman? hisz annyit tizennyolcz esztendő alatt vesz be a császár egyenes adókból Magyarországon. (Még akkor három millió háromszáz ezer forint volt csak Magyarország összes államadója.)
– A pénzösszeg pedig már készen áll e czélra. Egy vállalkozó társaság alakult, a császár elnöklete alatt, mely a csatorna elkészítésére a kivánt összeget előteremteni kész s akkor Budapest a tengerrel egyenes összeköttetésbe hozva, egyszerre nevezetes emporiummá emelkedik.
Rengeteg nagy eszme! Budapestről Triesztig egyenes vízi út. A világkereskedés lerakodó helye Magyarország közepén! Ugyanaz az eszme, a mivel a franczia császárok Párist, a mivel a Pharaók Memphist, a Ming császárok Pekinget erőlködtek a világ mozgalmához közelebb tolni. Mi volna Budapest, mi volna Magyarország most, ha ez a terv kőbevágott valósággá lehetett volna?
Hanem ő excellentiáját ez végképen kihozta contenantiájából.
– Micsoda? kiálta fel, s most már a szemei fehérét is elfutotta a vér. Hát csakugyan serio planizáltok egy ilyen monstrosus chimærat? csatornát a tengerig Magyarország közepéből? Hogy azon keresztül a külföld kupeczei ennek az országnak minden zsirját és vérét kiszivattyúzzák? Abból semmi sem lesz! Ebbe még majd az ország Rendei is bele fognak szólni! Nem fogjuk engedni az ország népét éhhalállal elpusztítattni! hogy itt nekünk angolok, hollandiak fészkeljék be magukat s a bányáinkból minden aranyat, ezüstöt kilopjanak, a szegény magyarnak a szemét is kicsalják! Hogy a tengervize egészen Budáig feljöjjön, a Dunát, a Balaton tavát besósítsa, hogy aztán a tengeri só még az egyedüli kincses ládánkat, a sóbányát is tönkre nyomorítsa. Dejsz ebből nem lesz semmi!
Ráby Mátyás pedig nem hagyta magát. Ezen a téren egészen otthon volt. Példákat, adatokat tudott felhozni, hogy épen ellenkezőleg, azok az országok a boldogok, a miknek tengeri kereskedésük van; a kereskedelem nem hogy kipusztítaná, hanem inkább felgazdagítja a nemzeteket. De nem ért azzal semmit; mert ő excellentiája azt vágta neki vissza, hogy igen is, jó a kereskedés az olyan nemzeteknek, a kik csalni tudnak, de az együgyüeknek ellenben az a veszedelmük. Lám a zanzibariaknak, meg az otahajtiaknak is van tengeri kikötőjük, jár is abba hajó elég; a benszülöttek még is meztelenül járnak. A világkereskedés útjában lábatlankodni nem olyan népeknek való, a mik egy tükördarabért, vagy egy pántlikáért odaadják a hizott malaczot; pedig a magyar épen ilyen! Legyen annak is tengeri kikötője, hát tíz esztendő múlva czeglédi biró uram a dolmánya helyett a meztelen bőrére fogja a czifra sujtást tetoviroztatni, mint az otahajtii kaczika; mert nem lesz neki más; a Szent-Domingóban a nádméz ültetményeket a néger rabszolgák helyett magyar parasztok fogják kultiválni, a kiket a földesuraik eladtak.
E nagyon mulatságos disputa hevében észre sem vették az urak, hogy egy harmadik is odaszármazott közéjük. Ez a districtualis commissarius úr volt, a kinek mindig bejelentés nélkül lehetett ő excellentiájához belépni, s a ki csak hallgatta, aztán mosolyogva a nagy disputát, a melyben egyik fél sem akart engedni a másiknak, s mind a kettő meg volt felőle győzödve, hogy neki van igaza.
Végre ő excellentiája már nem is argumentált, csak cholericus kaczagással fejezé ki magas fitymálását az ilyen szörnyeteges képtelenségek irányában.
– Hahaha! még kanálist! Megiszom én azt! Hogy is ne? A tengert ide! Bihászman? «Tengerit» a magyarnak, nem tengert! Görögnek való a kereskedés! Annak is csak a czinczárnak! A magyar nemes kardjából nem lesz soha rőf! Nem vált a magyarból soha tyukász, olajkáros, babkáros, rongyász, tollszedő; hagyta ezt a mesterséget hiencznek, hanáknak, zsidónak. Becsületes magyar ember nem kereskedett soha egyébbel, mint buzával; azt pedig nem adjuk el az idegennek. Ide csatorna nem jön, s punctum!
A districtualis commissarius úr, mint afféle jó ember, nem szerette, ha a jó emberek egymás között czivakodnak. Interveniált. A Ráby Mátyást is meg akarta kimélni ő excellentiája haragjától; aztán meg ő excellentiáját is meg akarta szabadítani attól az alkalmatlanságtól, hogy ő vele egy subalternus hivatalnok vakmerően disputáljon, a ki négy rangfokozattal alatta áll. Átvitte a társalgást neutralis terrenumra.
– Ejh, bajtárs, nem bizták mi ránk a national-œconomiát! Mondd el inkább, mi szépet láttál Bécsben? Hiszen azóta nem is találkoztunk egymással, hogy azt a hires computust csináltuk. Hahaha hahaha!
Itt valami jutott ő méltóságának eszébe, a min annyira nevetnie kellett, hogy kénytelen volt a himzett battiszt zsebkendőjét kirántani a zsebéből s abba temetni a nevetést.
És Ráby Mátyás tudta jól, hogy mit nevet a kegyelmes úr? A Fruzsinka jutott eszébe bizonyosan, meg az a derék tréfa a másik két feleséggel. Úgy esett Rábynak ez a nevetés, mintha spékelték volna a vékonyait.
A kegyelmes úr elharapta a nevetés vágyát; hanem a jó kedve azután is megmaradt.
– No, de beszélj a bécsi dolgokról valamit, barátom. Voltál a National theaterben? Láttad Dandin György előadását? Jól játszották-e a czímszerepet?
Ez már nem spékelőtű volt: ez már maga volt a nyárs, a szíven és beleken keresztül ütve.
Ráby Mátyás egészen felfogta a czélzást. «Tu l’a voulu, George Dandin!» – «Te kivántad, Dandin Gyurka!» Hiszen senkinek a története nem hasonlít a megcsalt, kidobott, kicsufolt George Dandin komödiájához olyan nagyon, mint a Ráby Mátyásé.
Csak az a keserű döfés igazolhatja, hogy Ráby annyira elfeledkezett magáról, hogy visszadöfjön. Nagy vigyázatlanság volt tőle, a mit tett; de nem tudom, hogy melyikünk állta volna meg a helyében, hogy hasonlót ne tegyen.
Finom mosolylyal válaszolt a kegyelmes úrnak.
– Én nem értem rá Dandin György előadását megnézni. «Neked» majd több időd lesz azt megláthatni ott fenn Bécsben s megbirálni, hogy jól adták-e a czimszerepet?
A válaszban csak a tegezés lepte meg egy kissé a kegyelmes urat. Ott fenn Bécsben az udvarnál igaz, hogy kölcsönösen tegezték egymást. De a mint ő districtualis commissáriussá lett, akkor úgy fordult a szokás, hogy ő ugyan az egykori bajtárst tegezze, de az ő neki megadja a competens «kegyelmes uramat». Hogy felejtkezhetett el magáról annyira Ráby?
Ő kegyelmessége erre rögtön feszes positurába tette magát s a körmei hegyét kezdte nézegetni. Ráby Mátyás meghajtotta magát az elnök előtt mélyen; a kegyelmes úrnak pedig csak a kezével intett «agyiöt», úgy távozott el.
– Ez valamiért megharagudott rád? mondá ő excellentiája Ráby eltávozta után a kegyelmes úrnak.
– Visszacsaholt, mint a kis kutya, mikor a farkára találtak lépni.
A mint Ráby kihúzta a lábát az ajtón, jött be sietve a titkár, s hozta a postáról érkezett stafétákat, a mik az elnöknek szóltak.
– Egy staféta kegyelmességed számára is van itt, mondá a titkár a districtualis commissariusnak; parancsolja, hogy a kanczelláriába küldjem, vagy átméltóztatik itt venni? Kívül az áll rajta: «ad personam» (személyesen).
– Adja ide, kérem. Köszönöm.
Ő méltósága felvágatta a pecsétet a titkárral s aztán elővette az aranyfogantyús lorgnettejét és kényelmesen neki dőlve, olvasá a kapott levelet.
Hanem mire végig olvasá, már nem ült, hanem állt és csak a pirosítónak köszönhette, hogy el nem sápadt.
– Méltóztassék ezt olvasni, hebegé zavarodottan; a császár azt irja sajátkezüleg, hogy rögtön menjek fel Bécsbe; a districtualis commissariusi hivatalomtól fel vagyok mentve.
– Az én stafétámban pedig már ki is van nevezve az új districtualis commissarius a helyedbe.
– Nem értem!
– De én értem. Most már «dominus frater», elég időd lesz magadnak megitélni, hogy jól adják-e a National Theaterben – a Bihászman – Dandin Gyurkát?
Az exkegyelmes úr a homlokára csapott.
Ő excellentiája pedig elővette a tubákos pixisét s teleszórva burnóttal az orrát, száját és mellényét, az mondá neki:
– Ez nem kis kutya, a ki csahol: – hanem nagy kutya, a ki harap! – Neked már leharapta a nyakadat! Bihászman?