(Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi reoccupatio annac ideieebenn?)
Göböly csordák, ménesek, bivaly gulyák, sertéskondák s azok között alkudozó, parolázó vásáros nép, falusi földes urak, hajduiktól kisérve, czifra szűrös pásztornép, czigánykupeczek, rongyos mentéiken ökölnyi két sor ezüst gombokkal, eladásra szánt gebéiket finczoltatva, közben egy-egy exotikus alak, oláh boér, magas süvegével, piros sipkás szerbek, egy-egy turbános fő; a kiüzött muzulmán nép maradványa, a ki utolsó megmaradt juhait jött ide eladni, hogy aztán ő is mehessen a többi után. Még egy pár tevéje is van Alinak, azt is szeretné rásózni valakire; de biz azzal mindenütt kinevetik; nem paripázik itt azon a púposhátú állaton senki, csak vigye haza Ázsiába.
A sátorváros, a ponyvatábor a csizmadiák és szűrszabók soraival kezdődik, azután jön az ország minden részéből idesereglett árusok tömérdek tarka-barka bódéja. Külföldi árú nincs. Törvény és császári pátens egyaránt megtiltotta a haszontalan külföldi árúk behozatalát. A mi itt libeg lobog, mind hazai kartony, szepesi vászon, gyöngyösi privilegium, fehérvári szűr, pukovai posztó, határ számra az osgyáni edény; egész torlaszok tulipántos ládákból; de a kolompárosok üstjeinek is van kelete, s az előkelő világ bőven látogatja a fabódékat, a hol őseink asztali luxusát, a czintányérokat árulják.
Készpénzben megy minden fizetés; de azért megtörténik, hogy mikor Reviczky uram ő kegyelme (onnan Nagy-Váradról) egy egész rideg gulyát összevásárol, s történetesen nincs nála az egész szükséges pénzösszeg, kihúzza a csizmaszára mellől az ezüstnyelű evőkését s azt hagyja ott zálogban az eladó boérnál. Tudja az jól, hogy az a kés ezereket megér s ki lesz váltva a napjára.
Délfelé aztán áldomásra kerül a sor, a Laczi-konyhák megnépesülnek: a jó czigánypecsenyének nem kell czégér, elárulja azt a csalogató illat s minden bor jó bor arra, még a bicskakinyitó karczos is.
Hanem a «cserepes» csárda csak a nemes urak számára áll nyitva. Ott drágán mérik a bort, furkósbot hosszával.
Ezúttal a velenczeiek foglalták el hamarább a hosszú asztalt a söntés mellett. Mert van ott több asztal is; de ez a «felső tábla» a diszasztal, a honnan első kézből kapni a bort, s a honnan legközelebb lehet odarikkantani a czigánynak, hogy kinek a nótáját húzza? A czigány banda oda van letelepedve a nagy banyakemencze padkájára.
A velenczei nemesek tehát már letelepedtek a keresztlábú asztal körül s huzatják a maguk nótáját:
«Én is iszom veletek,
Ha veletek lehetek,
Egy pohár bort.
Ha veletek
Nem lehetek,
Azt sem bánom,
Úgy is unalmas
Az éjjeli
Dinomdánom.
Most azonban megérkezik a bicskei nemes fiatalság. Mindeniknek ott reng a markában a hatalmas ólmos fütykös, vagy a kampós orrú rézfokos; a mit a velenczeiek már szépen felraktak az asztalra, mintha az is hozzá tartoznék az evőeszközökhöz.
A később érkezettek meglátják, hogy a másik fél már elfoglalta a jobbik asztalt.
«Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!» mordul fel a csapatvezér, Bognár Laczi. De korán megéheztek a velenczei urak!
– Bizonyosan belenyertek, mint Bertók a csíkba, s annak az áldomását iszszák! Kontrázik neki egy köpczös termetű ragyabunkó.
Azt pedig tudvalevőleg nem szeretik a tavak és lápok körül lakó nemes urak, ha a sport ezen legalsóbb nemével a csík-fogással boszantják őket.
De még most nem vesznek össze. Ki a bolond verekednék ebéd előtt? Elébb lakjék jól az ember. Addig tarthat az ember barátságot, – kiegyezik.
Bognár Laczi odalép nagy hetykén a hosszú pad végén ülő legényhez és megszólítja gavallérosan:
– Hát Csonka Péter pajtás, nem cserélnénk pipát?
Az, a ki a pad végén ül, okvetlen a legvitézebb hőse a velenczei köztársaságnak, mert a hajczihő ő nála kezdődik meg. Van is ahhoz való termet ottan.
– Eb a ki szavának nem áll! felel vissza Csonka Péter s nyujtja cserébe a pipáját a bicskei nemesnek.
– Méltóztassék! mond amaz lovagias nagylelküséggel. Pedig az én pipám tajték és ezüst a kupakja!
– Az enyém ugyan csak cserép, felel vissza a velenczei, hanem az aljára egy körmöczi arany van forrasztva.
Tehát egyik sem érezheti magát lefőzve.
– Hát mondok, nemes barátim, szól erre Bognár Laczi. A míg mulatunk, mulatnánk gavallérosan; az urak már elfoglalták a czigányt; de mink meg hoztunk magunkkal dudást, meg tárogatóst. Hát mondok, hogy egyszer az egyik hadd húzza az urak nótáját, aztán meg a másik hadd fújja a mi nótánkat.
– Váltogatva, mint a két hajdú a deres mellett. Én se bánom.
Ezt hát tenyércsapással megerősítik.
Azzal a bicskei nemes ifjuság is letelepedik a maga asztala mellé s rá kezdi fuvatni a maga nótáját.
«Nincs annak semmi baja,
Kinek kenyere, sajtja.
Van nekem egy kis tanyám,
Ott lakik barna babám.
Van kenyerem szalonnám.»
S ez így megy szép barátságosan az első pint borig. Addig csak a czigány húzza, a kinek azt lehet mondani «ácsi» s aztán elszakad a nóta, s a két asztal az alatt ha átkiabál is egymáshoz, a megszólítás el nem marad; «nemes barátim!» Hanem a második palaczknál már a nemes társaság is vele dalolja a zenével a nótát, s az éneklőnek már nem lehet azt mondani, hogy «ácsi», a miből az lesz, hogy utoljára egyszerre éneklik mind a két népdalt, s czimbalom, hegedü, duda és klarinét egyszerre pengeti, húzza és rikoltozza mind a kettőt s becsületbeli kérdés támad belőle, hogy melyik ordítja le a másikat?
Pedig külön-külön mindenik nóta igen szép; de együtt és egyszerre hangoztatva, pokolbeli hangománynyá kavarul.
A velenczei előcsahos nem állhatja tovább a vexatiót; a második palaczkot meg sem várta, hogy kiürüljön; nem sajnálta azt a jó piros bort a fenekén, felkapta, s odavágta a falhoz, a bicskeiek feje fölé, hogy az üvegcserepek mind azoknak az asztalára hullottak, s azzal a markába kapva a rézfokosát, megütötte vele a mestergerendát, elordítva a csatajelszót:
«No hát ki a legény a csárdában!»
Pedig bizony mind legény volt az! Tizenegy bicskei, tíz velenczei legény; egyik sem rosszabb a másiknál; mind csákányra, fütykösre kapott s pörgette a kezében a veszedelmes fegyvert. Azt szokta a magyar mondani ilyenkor: «csak a fejét! hogy meg ne sántuljon!»
E veszedelmes pillanatban jelent meg az európai békéltető bizottság a hadakozó felek között, nemes Kadarcsi Keő István uram és Leányváry postamester úr képében, a kik ketten középre fogva, auffirolták a mármár megbajuszosodott Ráby Mátyást a társaságnak.
Az öreg kurucz a maga vedlett kaczagányával, az agyarára fogott makrapipával olyan nyugodtan nyomakodott a két veszekedő tábor közé, mintha a genfi conventió minden veres keresztje védelmezné az oldalbordáit. Meg se hunyorodott a nagy lármára. Felemelte a rézfokosát magasra. Ismerte azt a fokost már mindenki a furcsa formájáról; aztán a maga recsegő hangjával fölkiálta:
– Silentium! Csitt vásár! Ej, ej, nemes fiatalság! Hát már megint összefeleseltetek! Ilyen korán! Hiszen még fele sem ivott a hajdúságnak! Hát hiszen ha csak bevert fej kell, rezolválok én nektek annyit, hogy akár megunjátok! Nemes barátaim! hallgassátok meg a propozicziómat! Ime ide folyamodott hozzánk ez a derék nemes úr, a kit itt láttok; tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Murai és Rábay Ráby Mátyás úr; annak a néhai vitézlett Ráby Istvánnak a fia, a ki a nemesi szabadságért annyiszor kiontotta életét. Ezt a derék nemes urat az ő távollétében, holmi szent-endrei pugris pógárok az ő nemesi curiájából ejiciálták, azt törvénytelenül occupálták. Most ő bennünket, velenczei és bicskei nemes hazafiait, felszólít és fejenkint két forint diurnum és a forspont megfizetése mellett megbíz, hogy a törvénytelen occupálókat az ő igaz ősi telkéből kihányjuk, kiverjük, kidobáljuk. Azért én tinéktek azt proponálom, hogy a mostani vitát tegyétek félre a jövő fehérvári vásárra, addig is irjátok fel a mestergerendára, hogy feledségbe ne menjen, most pedig cum gentibus üljetek velünk együtt szekérre s aztán «vivát reoccupatio!»
Csonka Péter erre megsodorintá a bajuszát s azt mondá:
– Jól van! de hát kik menjünk el?
– Hát valamennyien, a kik itt vagytok. Fizeti ez az úr a diurnumot.
– Nagyon sokan leszünk ahhoz.
– No, no fiam! csak ne böstörködj! Huszonegyen vagytok. Négy szekérrel leszünk, négynek a lovaknál kell maradni. Marad az attakhoz csak tizenhét legény.
– Az is sok egy Szent-Endrének!
– Csak nem kell az ellenséget megvetni.
– Dehogy vetjük meg. Csak azt nem szeretném, ha ezek a bicskeiek azt mondanák, hogy tíz velenczei legénynek nem volt kurázsija egy magába bemenni Szent-Endrére reoccupálni.
Ezt meg a Bognár Laczi nem hagyhatta szó nélkül.
– No hát a bicskeiek kurázsia sem maradt otthon a padláson. Hát én meg azt mondom, hogy menjünk hát együtt, cum gentibus; hanem hát egyet közülünk lóháton küldjünk előre s adjunk neki nagy egérutat, hogy vigye meg az izenetet szentendrei birák uraiméknak, hogy jövünk ám rájuk egész készülettel. Ne mondják, hogy mint a haramiák támadjuk meg őket orozva; hadd várjanak ránk egész készülettel, a hogy illik.
Dejszen beszélhetett azoknak aztán Ráby Mátyás, postamester, nemesek hadnagya, hogy ez tiszta bolondság lesz; Szent-Endrének nagy az ereje, ha azt összeszedi, száz is jut egy ellen; nem hagyták azok magukat arról leverni! Tetszett mind a két félnek az az ötlet, hogy ők hát mint egy hadviselő potentát, megizenik előre a háborút az ellenségnek. Felültették a legfiatalabb legényt a legtüzesebb lóggós lóra, s elereszték az izenettel, s hogy annál nagyobb egérutat vehessen, késő estig ott ittak a cserepesben a Ráby contójára s sorban csókolták a derék nemes ifjut; este volt, mire fel lehetett őket rakni a négy szekérre. Ott aztán elaludt valamennyi.
– Urambátyám, szól szepegve Ráby Mátyás, én attól tartok, hogy minket nagyon meg fognak rakni Szent-Endrén.
– Attól ne tarts; hanem azon imádkozzál, hogy odáig ki ne törjük a nyakunkat.
Ez csakugyan nem volt fölösleges aggodalom. Mert a velenczei lovak épen annyi bort ittak, mint a bicskeiek; tudniillik a kocsisaikkal együtt ittak annyi bort. Aztán mind a négy kocsis becsületbeli dolognak tekintette, hogy a másik őt meg ne előzze, annálfogva a postamesterék bricskája szüntelen abban a veszedelemben forgott, hogy eltörik a tengelyét, vagy belefordítják az árokba.
Nem történt semmi baj. A kik Bacchusnak áldoztak, azokra Jupiter gondot visel. Reggelre mind épkézláb érkeztek meg a pomázi «pipagyujtó» csárdához; még csak egy istráng sem szakadt el. Ott pihenőt tartottak, a lovakat megkapatták; a nemes urak leugráltak a szekerekről s kinyujtózták a tagjaikból az álmot; azután felköltötték a kocsmárosnét, hogy csináljon nekik magyar kávét.
Az volt ám a valami! A «magyar kávé». A minek az alkatrészeit képezte vörös bor, gyömbér, magyar bors, tűznél megforralva, s forrójában bekapva. Szittyagyomor kellett ahhoz. Az aztán egészen újjászülte az embert egy napra. Még akkor Hahnemann nem is álmodott a homœopathiáról s már a magyar tudta, hogy a mámort legjobban ki lehet gyógyítani – borral.
Az etetés alatt az előreküldött lovas legény is visszaérkezett a csárdához. Jó hireket hozott. Egész Szent-Endre talpon van. Birák uraimék kidoboltatták városszerte, hogy minden fegyverfogható lélek dorongot, vasvillát cséplőt ragadjon, az egész drabantság, csőszök, erdőkerülők glédába felállíttassanak a Ráby úr háza előtt; belül az udvaron pedig esküdt uraimék helyezzék el magukat a repulsióra felfegyverkezve. Ott lesz az egész frekvenczia.
Hahó! Milyen örömrivalgás fogadta ezt a jó hirt! Lesz hát kivel verekedni! Rögtön siettek felszerszámolni.
– Csitt csak nemes barátaim! mondá nemzetes Kadarcsi Keő István uram. Elébb csináljuk meg a strátagémát. Mert minden patáliánál ez a fődolog. Most én komandirozok. Tehát ismerni kell legelébb is az erősséget, a mit be akarunk venni. A várnak két frontja van. Az egyik a budai utcza felőli kapu, a másik a kertek alatti kapu. Azért két felé kell osztani magunkat. Az egyik csata az utcza felől kezdi meg az attakot, a másik csata az alatt a szőlők alatt elkerülve, a kertek alól veszi be a sánczot. Az egyik csata lesz a velenczei, a másik a bicskei nemes fiatalság.
Az öreg kurucz nemcsak nagy stratega, hanem egyúttal nagy psycholog is volt. Jól ismerte a tábora természetét; ha együtt viszi a támadásra a velenczeieket, meg a bicskeieket, azok legelébb is egymás között fognak összeverekedni az elsőbbség fölött s egyik sem fogadja meg a másiknak a szavát s az egymás fölötti versengéssel elszeleskedik a dolgot.
«No hát ki kezdje a támadást az utcza felől? ki a kertek alól?»
Szalmát húztak rá. A rövidebb szál jutott Bicskének; azé a kertek alatti diversio.
– Hát már mink hátulról támadjunk-e? pattogott nemes Bognár Laczi, duzzogva.
– Nemes atyámfia! csitítá őt a vén kurucz; tanuld meg azt, hogy a ki a hétfejű sárkányt megtámadja, annak sehol sincs «hátulról», mert minden oldalra jut egy feje. – Ti a hátulsó frontját ütitek az ellenségnek.
Annyi concessiót mégis kellett nekik tenni, hogy ők két szekérrel előre indulhassanak, hogy a kerülőt megtehessék a szőlőkön keresztül s egyszerre érjenek oda a velenczeiekkel.
– No de minekelőtte elindulnánk, szólt a Csonka Péter, nem zengedeznénk el egy istenes zsoltárt, ősi kegyes szokás szerint?
– De bizon jó lesz! Hol a kántor? Álljunk karikába, nemes fiatalság.
A ripacsos képűt hítták kántornak.
– No hát azt a Szent-Dávidné zsoltárát.
Rákezdték szép harmoniával, az ajtatos zsolozsma hangjait ömlendeztetve kegyes ajkaikról.
«Uram, büntesd meg a hagymát!
Mért keserű?
Lám a répa mily édes!
Ha megfőzik disznólábbal,
Vagy órjával,
Apád is megeheti!»
Biz ez eléggé szép hymnus Szent-Dávid feleségétől. Tudunk mink ilyent többet is; de most nem érünk rá; csülökre fiuk! Aztán hadd menjenek előre a bicskei vitézek.
Nem sokára az öt kocsi porfellege kergette egymást; a miből kettő eltünt a szőlőhegyek között, s aztán csak a három kocsi tartott egyenesen az országúton neki Szent-Endrének.
Már messziről lehetett hallani a közeledőknek, hogy verik félre a harangokat valamennyi toronyban. A hirnök igazat mondott. A város végén már nagy néptömeg foglalta el kétfelől a bakhátakat; de azok többnyire csak gyerekek meg asszonyok voltak, a kik harsány zsivajgáson kívül egyébbel nem állták útját a támadó seregnek.
Hanem aztán a budai útcza meg volt szállva a hadsereg zömétől. Ott tömörült, nemzetiségek szerint csoportosulva, a kicsődített férfi lakosság az utcza átelleni részén; a magyarok furkós botokkal, a svábok cséphadarókkal, a ráczok vasvillákkal; biz abból száz jutott egyre.
A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, városi drabantok, bakterok, csőszök, erdőkerülők, czúczákkal, alabárdokkal és disznólábakkal felfegyverkezve. (Ez utóbbi a régi kovás-puskának a díszneve.)
E phalanx előtt állt teljes ünnepi ornátusában, azaz, hogy levelibéka-színű mundérban, a kisbiró, nyakában a rézdobbal, s azon irgalmatlanul dobolta a rohamra serkentőt és szájjal is buzdítá a vitéz harczi népet kegyetlen ellenállásra.
A legelső volt, a ki leugrott a szekérről, a Csonka Péter.
– Ejnye, a ki zöld angyalod van! kiálta a kisbiróra, nem tudod jobban ütni azt a dobot? s megmutatta aztán neki, hogyan kell, olyat ütött neki az ólmos botjával a dobjára, hogy azon rögtön beszakadt a bőr; akkor pedig megfogá a rézdobot, s úgy csapta bele a kisbirónak a fejébe, hogy annak a nyaka beleszorúlt, mint a torkos kutyának a tejes köcsögbe, s minthogy a nyavalyás se látott, se hallott, a miatt vaktában a csás lónak ment neki, az meg felrugta, hogy csak úgy hempergett. A sok kaszás, vasvillás, dorongos ember véghetetlen nagyot kaczagott ezen a tréfán.
A mint aztán a többi hét nemes legény is leugrált a szekérről, az ármádia észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, s nosza loholt befelé az erősségbe hajdú, csősz, bakter az egész fegyverzettel, s ugyan igyekeztek maguk után bezárni a kaput. Csak akkor kezdték aztán rá a gyilkos fenyegetőzést, mikor már biztos helyen érezték magukat.
Az összecsődült nép nem vett részt az ütközetben, az csak nézte a mulatságot.
A Csonka Péter megpróbálta elébb a vállával kivetni sarkából a kis ajtót; de az nagyon be volt már kötözve. Szabályszerű ostromhoz kellett fogni.
Nemzetes Kadarcsi Keő István uram maga nem szállt le a szekérből; onnan komandirozott felállva.
– Vegyétek csak le azt a kútgémet onnan az ágasról, nemes barátim. Aztán neki a kapunak vele!
Négy legény nagy hirtelen lekapta a csordakút ágasáról a gémet, s azzal aztán neki lódultak a kapunak, mint a római faltörővel; míg három vitéz a kis ajtót vívta ólmos botokkal. Hanem a benlevők is vitézül védelmezték ám magukat. Az udvaron voltak ölberakott hasáb fák, azokat hajigálták ki az ostromlókra; ezek meg természetesen vissza ő reájuk. Hogy mind ez nem történt meg czifra áldások nélkül, azt el lehet képzelni.
Odabenn az udvarban biró uram, meg nótárius uram parancsoló szava hangzott, különösen fenhangon emelve ki azt a vezényszót: «ha be találnak törni, minden puskából tüzet kell reájuk adni!» Ennek ellenében dörgött a Csonka Péter fenyegetése: «el ne próbáld sütni azt a disznólábodat! mert akkor meghalsz!» Ő maga felmászott nagy vakmerően a kis ajtó bolthajtására s aztán a házpárkányáról a macskajárás tégláit szedegetve le, azokat hajigálá az ostromlottak fejére.
Hanem mind e hősi erőfeszítésnek nem lett volna sikere, ha a bicskei segélycsapatok idején meg nem érkeznek. Ez azután eldönté a csata sorsát. – Egyszerre csak a kert felől nagy rivalgás támad, az ellenség hátulról tört be a várba. Arra az udvarban iszonyú zűrzavar támadt; bot pufog, ember ordít, a megriasztott sokaság menekül a merre ürességet lát; fel a szomszédház falának, be a házba, a góré alá, az istállóba. Erre a velenczeiek is átugrálnak a zárt kapun, s hős költő legyen az, a ki azt leirja, a mi odabenn történik!
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! komandiroz a szekérről nemzetes Kadarcsi Keő István uram. – A nép röhög és rettenetes jó kedvvel mutogatja egymásnak, a mint egy-egy ismerős tanácsbelit lát a szomszéd ház tetején négykézláb végigmászni: «ahol megy ni!» aztán meg mikor egy-egy kedvencz jó emberét, mint a macskát, keresztül hajítják a kapun, hogy csak úgy nyekken, mikor a földet éri. Jaj de nehezen sajnálják! Pedig nótárius uram is az utóbbiak között van. Őtet dobták ki előbb, utána meg a Csutora Miskát, a bátyját. A ruhájuk úgy össze van tépve, mintha sasokkal viaskodtak volna, betört fej, kiütött fog, kékfolt, a mennyi csak dukál. A mint tova szaladnak, szidva az egész világot, de csak egy ember sem akad a nép közül, a ki a kabátjukat leporolja. – De legjobban megjárják azok, a kik a házba bemenekültek; mert azok közül egy sem marad, ki a Tripartitum III. R. 22. törvényczikkelyéről kellő felvilágosítást ne kapna. Azokat, mint az esztrengára fogott juhokat, billogozzák meg, fustélyokkal, s úgy eresztik el a kert felé. – Biró uram maga, nagy veszedelmére, azt gondolta ki, hogy a kéménybe meneküljön; de ott meg egy kis szalmát gyujtottak alá, azt azután nem állhatta sokáig, keresztül akart bújni a kürtőn. A fejének sikerült is, meg a két karjának, de a teste alsóbb részeihez nem volt ez a kémény szabva; azoknál fogva fennakadt, s csak úgy deklamált aztán a kéményből kifelé, mint a skatulyából kiugró kis ördög. Úgy kellett a kéményt kibontani, hogy kiszabadítsák, mikor vége volt a reoccupatiónak.
Mikor aztán tiszta volt a fundus, akkor kinyitottak ajtót kaput, s szekerestül együtt beinstallálták a visszafoglalt házába Ráby Mátyást.
– No hát, nemes uram, hogy tetszett a reoccupatió? szólt nemzetes Kadarcsi Keő István uram, pipáját kiverve a tenyerébe.
Biz az tiszta munka volt; valljuk meg az igazat. Kár, hogy már kiment a divatból.
Előljáró uraimék azonban tanultak ebből a példából kettőt. Az egyik az, hogy a jámbor polgár, ha verekedést kezd a nemes urakkal, hát akkor őtet verik meg. A másik meg az, hogy a jámbor paraszt, mikor azt látja, hogy az előljáróságot döngetik, nem tartja helyette oda a hátát; hanem igen jó mulatságnak veszi a dolgot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A nemes reoccupáló urak aztán a munka bevégeztével, biberunt magnum áldomás, s szépen búcsút vevének a visszahelyezett házi gazdától:
«Máskor is szolgálatjára állunk az úrnak!»
E szókkal nyujtá kezét másnap reggel (az áldomás után) nemzetes Kadarcsi Keő István uram Ráby Mátyásnak: a mi elég szép leereszkedés volt tőle, a ki Bocskay Istvántól nyerte a nemességét, holott ez csak III-ik Károlyig tudja felvinni az eredetét.