(Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy taalbvl cheresnieet enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc.)
Most már vége van minden tréfának, mondá magában Ráby. Itt nem péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra megyünk!
Másnap mindgyárt felutazott Bécsbe. Nem is titkolta az utazását.
A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magistratus letétessék s új biró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.
Az alatt Böskét ott hagyta a háznál s megengedte neki, hogy bátorságnak okáért az öreg vinczellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban.
Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s aztán szépen hazatért.
Gondolkozott magában, a mint a város tornyait meglátta, vajjon miféle csoda várakozik rá megint az újabb visszatéréskor?
Nem találta ki. Pedig várt rá.
A mint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a Böske ott ül kinn az utcza szélén és egy csomó mindenféle bútordarabokat, szekrényt, asztalt, széket, ágyat, kanapét strázsál, a mik mind ott terpeszkednek az utczán s a mellett sír keservesen.
– Hát te micsoda butort árulsz itten, kérdé tőle tréfásan az úr?
– Micsodát ám! fortyant fel a Böske. Hát csak ismeri tán a tens úr a magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utczára la, engemet meg utána löktek.
– Kicsoda? kiálta fel Ráby, leugorva a szekérből.
Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már megnyilt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótárius rezesorrú bátyjában, a kit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.
Az egész debreczeni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának s egy hosszú, dohányzásban meggörbült meggyfapipaszárú selmeczi cseréppipát tömögetve a sallangos dohányzacskóból, elállta Rábynak az útját. Jól be volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynéhány pógár embert, a ki szükség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a sor.
– Hát mi történt itt? kérdezé tőle Ráby.
– Hát csak az történt, hogy én visszavettem a házamat az úrtól.
– Kend a házát? Hisz ez az én házam, a mit kend minden törvényes forma szerint eladott nekem.
– De már megbántam, hogy eladtam, s visszavettem, mondá a Csutora Miska, s elővette az aczélt kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. – És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem idevaló impostor (compossessort akart mondani), már most alá is út, fel is út, mehet az úr mind a vízig szárazon!
Azzal rá is nyomtatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra s nagyot szítt rajta, hogy meggyulladjon.
– De én kendet készpénzzel kifizettem! szólt Ráby, dühtől és szégyentől reszketve. Hát a vételár hol van?
– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt, mondá a Csutora Miska, s olyan jó izűt nevetett utána, hogy a pipája is kialudt bele. Ráby hallhatta, hogy a kaczagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron belül.
Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindgyárt szekeret küld a bútorokért és elviteti innen az utczáról, addig csak maradjon ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.
– De már ez több, mint tréfa! mondá az öreg úr. Ezt már nem tűrjük el a pugrisnak.
– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, a ki személyes ellenségem? a sedriához, a hol Gyöngyöm Miska helyett akartak elitélni? a hol trigamiával hagynak vádolni, a hol kinevetnek!
– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: «ejectio violatoris».[31] Kerüssük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-czikket. Ott áll szépen megirva, hogy a kinek a birtokát valaki jogtalanul elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha e közben az elfoglalónak keze lába törik, magára vessen.
– De hát hol vegyük mi azt az erőt, a mivel mi ezeket innen erőszakkal kiverjük? hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt mondják, hogy «tumultus», lázadás.
– Csak bízd te azt én rám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én kezemben. Mink öregek sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, a miről ti nektek fiataloknak még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi sem a vármegyére, se a tanácsházra, se a szegény paraszt népet nem hívjuk fel verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják, becsukják. De szabad a nemes embernek. Van nekünk itten két nemes helységünk, Bicske meg Velencze. Hires verekedő nemzet mind a kettő. Az igazi Velencze meg Ferrára között nem folyt annyi ütközet, mint ezek között, s a mi a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenczeiek pedig, a kikhez képest az adriai Velencze nobilije csak szegény legény, azt vitatják, hogy ők Attillával járták meg Aquileja ostromát, onnan hozták el a Velencze nevet a velenczei tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden alkalommal összeverekednek, s egyébként is egymást minden módon pusztítják, injuriázzák, mortificálják. De nincs azért arra eset az annalisokban, hogy valaha velenczei meg bicskei nemes uraknak valamiféle processusa, szolgabíró, viczispán, sedria elé került volna. Mert van közöttük egy szövetség, a mely szerint mindennemü sérelem, a mely a sűrű villongások közben közöttük felmerül, a nélkül, hogy valamiféle a bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által itéltessék el. Még pedig úgy, hogy mindig az alperes fél községének nemesi hadnagya legyen a bíró. Abban mindig megnyugosznak és soha az ő pörlekedéseik után esküdt, szolgabiró egy réz babka sportulát még be nem emelt.
– Patriarchális állapot.
– No hát, ezek a nekünk való emberek, a kiket az ilyen őseredeti excursiókra meglehet nyerni. Két hét mulva lesz a fehérvári vásár. Ez a két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet s beszéljek a primipilusokkal. Te az alatt itt maradsz a helyemben s tartod in currenti a postamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy az alatt hagyj egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arcz ellen antipathiájuk van a nemes uraknak. Most épen a velenczei nemesek hadnagya a soros: Nemes Kadarcsi Keő István uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczy hadjáratot végig hadakozta s még most is abban a viseletben jár, a miben a «nyalka kurucz» pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kaczagány bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert a «majthényi síkon», hazahozta magával, keresztül törve a labanczon, no meg az ecsedi lápon. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha előhozod neki, hogy ő nem olyan nemes ember, mint a többiek; mert igaz, hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, a midőn az 1514: 34. t.-czikk által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől, az ő őse is áldozatul esett; a nagy apja azonban a nemességet ismét visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből, hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, a kiket Bocskay ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt, s a kiket az 1686-diki diæta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg nagyon nagyra van; s a ki ennek tudomásával bir, az egyszerre nagy embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát is mindig megadd, nemzetes Karancsi Keő István uram. Mert vannak Aknasugatagi Keők is, a kik «csak» erdélyi nemesek, meg Sáromberki Keők, a kik «dubitatus» nemesek. Azért a prædikátumát mindig hozzá tedd a nevének. Mert a ki csak egyszerüen Keő István uramnak szólítja, annak a szavára szétnéz, meglát egy követ az utczán, meglöki a botja végével: «hallod te kő, hozzád beszélnek». Ha egyszer aztán elkészültem én a captatio benevolentiæval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s ott aztán majd kicsináljuk az egész strategémát. Ne félj, kidobáljuk a házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.
Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután belőle.
Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette postamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyüjteni.