(Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemeellel edjedemben; nem különben edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto leezen!)
Következett a jól megszolgált ebéd, melynek alkalmával a házi urat és kisasszonyt, a négy hivatalos vendéggel együtt lesz szerencsénk közelebbről szemügyre vehetni.
A præfectus, tekintetes Zabváry János úr, epeszinű arczával, megsárgult szemfehéreivel, az önmagát bálványozó egoismus tökéletes mintaképe. Neki minden ember ellensége, akár kér tőle valamit, akár hoz valamit. Ha kér, hogy minek kér? ha hoz, hogy miért nem hoz többet? Szeretné, ha maga volna a világon, s nem kellene osztozni senkivel. Étvágya iszonyú és enni meg nem tud. Szereti a pénzt, és nincs senkije, a kire hagyja. Folytonos szakgatott köhécselése úgy hangzik, mintha mindig figyelmeztetni akarna valakit valami elkövetett hibára. Viseletében nem alkalmazkodik senkihez. Akármilyen tekintetes urak jőjjenek hozzá, azoknak a kedvéért a panyókára vetett dolmányát fel nem ölti. Csak úgy lobogós ingujjakban ül az asztal végén, s tart magának egy irtóztató nagy ernyőjü veres bársony sipkát, tarkójába boruló veres bársony leffentyüvel, a mivel csuffá tesz minden magyar viseletet. Rossz szónok, s ha haragba jön, akkor épen elakad a nyelve, s csak dadogni tud. Ő Fruzsinka kisasszonynak a nagybátyja és nevelőatyja.
Talán épen ez az oka epés arczszinének.
Mert Fruzsinka kisasszony, bármilyen szép délczeg alak, villámló szemekkel, csókratermett ajkkal, azért mégis valóságos házi kereszt. Jaj de szeretné már a præfectus úr, ha valaki megszabadítaná tőle! de szivesen megadná neki a paraphernumot. (Azaz, hogy megigérné: a megadás más szó.)
Hanem hát más az oka, hogy nem veszik el: mert mindenkivel kaczérkodik. Most is hogy viseli magát az asztalnál! A szolgabiróval kenyér-galacsiny bombázást folytat, ami nem illik erkölcsös leányhoz. Köhög is egyremásra a præfectus úr, s ha Fruzsinka kisasszony felé pillant, a fejét csóválja, a mire aztán Fruzsinka részéről durczás vállrángatás a felelet.
Pedig az a Petray Péter szolgabiró igazán délczeg férfi. Úgy áll rajta az a fekete magyar dolmány, mintha ráöntötték volna. Fekete kondor haja nincsen a némettől bevett módi szerint se behajporozva, se czopfba fonva, hanem szép csigás fürtökbe bodorítva, a mik félhomlokát takarják; bajusza is ahhoz illőn felkunkorítva. Igazi dalia a javából.
A mellette ülő táblabiró tekintetes Laskóy Bálint úr már jobban képviseli a Mária Theresia korából átszármazott magyart. Kövér potrohos termet, cseresznyeszin kurta dolmányban, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hasonló szinű magyar nadrágban, széles sárga csizmákkal a lábain, fakó bajusza hosszan lelóg a két szája végén, s a két bozontos szemöldök vetekedik vele haragos voltában; hanem az arcz maga, az folyvást nevetésre van gömbölyödve, s hatalmas hangja is van az indulatkifejezéshez; ha néha bevetődik Pesten a rondellába, a hol a német komédiások játszanak s rákezdi a kaczagást, meg kell állni az előadással, míg abba nem hagyja. S e martialis magyar alaknak már czopfba van fonva a haja hátul, a szalagcsokor végei meg egy fehér nyúlfark körül bogozva, a mi a háta közepéig fityeg, míg elől két kifelé bodorított haj göngyöleg, vulgo «vukli» takarja a füleket.
Az ebéd késő estig tartott; azt minek volna leirni? Ismeri biz a magyar ebédet mindenki. Más népnél az evés legfeljebb gyönyörüség; de minálunk «cultus.» Még a népdalaink is arról zengnek. A «menyecskéről, a ki megtudja főzni a borsos levecskét;» a derék asszonyról, a ki «ha beteg is, keljen fel, megfőzni a vacsorát;» a «kálvinista mennyországról»; s ételeinket úgy megbecsüljük, hogy azoknak egész czímlajtorját adtunk: elkezdve a «felséges» töltött káposztán, le egész a «hallja kend» hajdú-kásáig.
Füszerezi az ebédet az adomázás, a mi kényesebb tartalmú tárgyaknál «ne fœminæ intelligant» latin nyelven folyik, s mindent olympi fellegekbe burkol végre a muskotály dohány édes füstje.
Mikor aztán asztalbontás előtt bekövetkezett az «amabilis confusio,» szolgabiró úr elővonta a dolmánya zsebéből azt a kis iratkát, a mit Fruzsinka kisasszony csúsztatott a kezébe az asztal alatt, s a miről a kémkedők bizton azt hihették, hogy az szerelmes levél, s odatolva azt az aszszesszor úr elé, azt mondá neki:
– Domine spectabilis. No még ezt a kis számadást méltóztassék ratificálni.
– Micsoda ez? Nem látok gyertyánál olvasni! szólt az aszszesszor s a præfectus elé tolta a lajstromozott papirost.
– Ez a konyhamester számlája, szólt az fanyarul, s a könyökével tolta el magától, utána mormogva a fogai közül: «ez a húgomnak a béné-je.» Nem tartozik elém!
– Nem látok gyertyánál! szólt az aszszesszor úr, messze eltartva magától az irást. Egy betüt sem látok. (Pedig inkább az volt a baja, hogy kettőt látott egy helyett.) Pápaszemet pedig igaz magyar nem tesz fel az orrára. Olvassa fel valaki a «dócé-t», a kinek jó szeme van.
Szolgabiró urnak jó szeme volt.
Fruzsinka kisasszony megnyomta lábát az asztal alatt, a mit a szolgabiró úr elértett.
– Tehát halljuk, hogy mit ettünk és ittunk meg négyen négy nap alatt?
– Itt az elenchus.
Elfogyott kávé 12 font,
nádméz 24 font és 31 lat,
626 zsemlye,
534 karafina bor,
154 font marhahús,
4 süldő sertvés,
107 pár apró baromfi, pulyka, lúd,
54 és fél pint tejszín,
174 és fél font hal, 24½ font mandola, 18⅓ rész font mazsolaszőlő,
422 tojás. Alkermes a tortáták rajzolásához 4 itcze,
három mázsa mondliszt.
A táblabiró úr nem állhatta meg, hogy minden egyes tételnél növekedő kaczajjal ne fejezze ki tetszését az adatok furcsasága felett! A mit felolvasnak, az nem négy táblabirónak, de négy Gulo primigeniusnak is sok lett volna. Hanem hát ez Fruzsinka kisasszony bénéje; ez az ő javadalma; ebből fedezi a toilette szükségleteit. Az úriszék feladata udvariasnak lenni a szépnem iránt. Fruzsinka kisasszony, a ratificatio alatt, szemérmesen arcza elé tartja két kezével az asztalkendőt, hogy szégyenkedő elpirulását eltakarja vele s csak a szöveten keresztül vizsgálja az areopag tekintetét. A hajdú ott állt a háta mögött a készen tartott kalamárissal, hogy a perceptor és aszszeszor aláirhassák a megértett költségvetést, mely ellen senkinek nincsen kifogása. Szerencsére a tinta, a melylyel aláiratott, ki volt feledve a számlából, mert az is lett volna – egy akó. Hanem az aszszeszor úr elcseppenté a névaláiráskor a toll nedvét s erre szolgabiró ur azt mondá nevetve: «ott az ötödik sertés!» melyre az illető rubrum négyről ötre ex offo kiigazíttatott. Hitelesíti azt a szolgabiró úr «coram me, mint legale testimonium» előtt.
A számla Fruzsinka kisasszonynak átadatik s azzal mindenki kedves egészségére kivánja egymásnak az ebédet s ha volna valakinek még valami észrevétele, azt a czigány rázendített kesergője mellett bizvást elfeledheti. Nem mulasztja el azonban az aszszesszor úr, hogy tarsolyát, mely oldalán függ, az asztalra feltett czukkerpakkerájból meg ne tömje s hatalmas kalpagját tele ne rakja narancscsal. Örülni fog ennek otthon az asszonyember!