(Mikeepen zokoth vala dvellaalni az Gievngievm Misca?)
Csak másnap reggelre jutott el Ráby Mátyás Zsámbékra. Könnyű volt rátalálnia a kapitány szállására az őrt álló katonáról.
A kapitánynál még két tisztet talált s az udvaron három felnyergelt ló állt; valahová szándékoztak menni, de nem hadmüveletre, mert a katonaság nem volt kirukkolva.
– Áh! Áh! kiálta fel Lievenkopp, a mint Rábyt belépni látta, Ráby Mátyás!
– Az ám. Én vagyok Ráby Mátyás. A Ráby Mátyásnénak a férje. Talán ki is találod, hogy miért jöttem?
– Nem én.
– Hát a feleségem elszökött tőlem.
– Potz Welten! Ilyen hamar! Azt gondoltam, tovább kitart.
– Petray szolgabiróhoz mentem legelébb, hogy elégtételt kérjek tőle. Ő nem fogadta el a kihivást, hanem te hozzád utasított.
– Becsülöm érte.
– Hát már most tudod, hogy mért jöttem?
– Tudom pajtás. Meg akarsz velem verekedni. Az megtörténhetik. Ezen urak közül az egyiket választhatod secundánsodnak; Sterneck Guidó főhadnagy úr, Bleyer Károly alhadnagy úr.
– Az alhadnagy urat fogom felkérni.
– Hát jól van. Ezen mingyárt áteshetünk. A fegyverekre nézve majd megegyeznek a secundáns urak. Hanem az időre nézve van valami akadályunk. Nekem elébb a Gyöngyöm Miskával kell végeznem.
Ráby majd kiugrott a bőréből erre a szóra.
– De már nekem három hétre elég volt a Gyöngyöm Miskából! Hagyd azt később; úgy sem fogod meg soha.
– De már ezuttal meg is fogtam. Még ebben az órában duellálni fogok vele.
– A Gyöngyöm Miskával?
– Igen is: ő vele elébb; mert őt hivtam ki elébb.
– A Gyöngyöm Miskát kihivtad? Te? Hát lehet a Gyöngyöm Miskát kihivni?
– Hát tudod te, hogy ki az a Gyöngyöm Miska?
– Azt tudom, hogy tegnap én álltam a statárium előtt helyette s a fiscus rám olvasta, hogy én vagyok az.
De már erre a kapitány még a lábával is toporzékolt, olyan dühbe jött.
– Donner und Doria! Hiszen itt lakik Szent-Tornyán, két óra járásnyira hozzánk, ott földes úr. Karcsatáji Miskának hivják. Ő az a hirhedett rabló és senki más. Azért nem lehet soha megfogni; mert ha már mindenünnen kiszorították, akkor szépen hazamegy; leteszi a zsivány costümöt s mikor az ember keresi, már akkor talál a csigás hajú, pörge bajuszu betyár helyett egy jámbor compossessort, törökösen lefelékonyult bajuszszal, czopfba fonott puderezett hajjal, a ki tizenkét tanuval bizonyítja, hogy ő a házából hétszámra ki nem mozdult, vagy vadászni járt a Mátrában, a Vértesben, meg mit tudom én még hol? Tiszta hiábavalóság akár lóháton, akár paragrafusháton akarni elfogni.
– S tegnap engem akartak helyette felköttetni.
– Ugyan csodálom, hogy meg nem tették. No, hanem hát most az egyszer én magam csiptem meg a jó urat. Azt is elmondhatom, hogyan: hiszen téged is csak úgy érdekel. Hát tudod, egyszer a napokban, a mint a Gyöngyöm Miska bandáját zavartuk, egy gyanus ficzkót vettünk észre, a ki a csatárlánczunkon keresztül akart osonni drótos-tót képében. A ficzkót rongyról-rongyra megvizsgáltattuk s utoljára a bocskortalpában megtaláltuk ezt a levelet. Ez Karcsatáji Mihály úrnak volt irva. – Ráismersz talán az irásra?
Ráby Mátyás megismerte a neje irását.
– Elolvashatod bátran. Te még jobban meg fogod érteni mind én.
A levélben ez állt:
«Kedves Miskám. A styriai dolog miatt ne aggódjál. Az egész egy olyan emberre lesz ráfogva, a ki nem fogja kimutathatni az alibit.» – «A Tied.»
Rábynak csak leesett a két karja az oldalára. Csak most tudta meg, hogy ő eddig a Cobra Capellával hált egy ágyban, a kigyók legmérgesebbikével. Hisz ez volt az ő ellenségeinek a vezére: a feleség. A villámlobbanás a koromsötétben nem esik oly rosszul a szemnek, mint az ilyen fölfedezés; pedig sokan egy ilyen fényrohamtól örökre megvakulnak.
Ráby nem akart hinni az öt érzékeinek, azt hitte, álmodik.
– Ülj le pajtás, mondá a kapitány. Te elszédültél. Nem is csodálom. Engem nem ért olyan közel a mennykő szele, mégis a falnak támolyogtam, mikor ezt a levelet elolvastam. Hanem aztán iparkodtam azt hasznomra fordítani. Ezt a két bajtársamat rögtön lóra ültettem s ezt a levelet a kezükbe adva, átküldtem őket Szent-Toronyába. Már akkor otthon volt Karcsatáji Mihály úr. Báránykákat billogoztatott. Láthatta minden ember, hogy milyen jámbor gazdasági foglalkozással tölti az idejét. Az én két cartelvivőm aztán elmondta neki az izenetemet: «Ez elfogott levél tanubizonysága szerint az úrnak gyöngéd viszonya van egy úrhölgygyel, a kinek Lievenkopp kapitány is udvarol s a kinek az irását ő is jól ismeri. Lievenkopp kapitány ezt nem akarja eltürni. Az úr nemes ember; tehát tudja a lovagiasság szabályait. Holnap reggel kilencz órakor sziveskedjék az úr megjelenni a secundánsaival a zsámbéki romtemplomnál, a hol ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el fog intéztetni.» – A földes úr erre azt felelte, hogy igen is, nem tagadja a kettőnk közt fenforgó sérelmet s annyival is inkább meg fog jelenni a kihivásomra, mert neki sem szokása vetélytársakat türni maga mellett s tekintsem magamat én is általa kihivottnak. – Most tehát nyolcz óra. Fél óra alatt kiérünk a puszta templomhoz s ott várunk a magunk találkozójára. Te az alatt, pajtás, itt maradsz a szállásomon egy óráig; akkor utánunk jösz. Kilencz órától tíz óráig Karcsatáji úré vagyok. Ha ő eljön, addig lövünk egymásra, a míg egyikünk ott marad. Ha én lövöm agyon Karcsatájit, hát akkor a Gyöngyöm Miskától örökre megszabadult a vidék; s azután neked is szolgálatodra állok. Ha pedig ő teremt le engem, akkor a secundansaim azt fogják neki mondani: «tessék még egy óráig itt időzni, most következik a férj, még annak is lesz az úrral egy kis szóváltása!» s akkor verekszel te Karcsatájival, míg egyitek ott marad. Jól van-e így?
Hogy jól van-e? Kivánni se lehetne jobban. Ha még ezzel sem volna Ráby megelégedve?
De nem is felelt az arra semmit; mert a mint a kapitány elvégezte a beszédet, csak végig dőlt azon a tábori ágyon, a melyre leültették és rögtön elaludt. Négy éjjel nem aludt már rendesen. Csak a gyorsan vágtató, vagy döczögő szekéren bóbiskolva, az egymásra következő csapások, az emberi ész fogalmait felülhaladó képtelen bántalmak úgy megzsibbaszták az idegeit, hogy elaludt egy ülő helyében.
Lievenkopp rátakarta a köpönyegét s meghagyta a szolgájának, hogy pontban féltízkor felköltse az urat és hozzon neki mozsdó vizet. Azzal a segédeivel lóra ült és elporoszkált.
A zsámbéki rom egy nevezetes góthépítészeti maradvány a hajdankorból; a templom hajója, körülnőve bangitabozóttal, igen alkalmas ilyen titkos találkozóra, a hol két embernek, a világtól nem láttatva, kell egymásra lövöldözni, míg az egyiknek elég lesz.
A katonatiszt urak a romokon kívül megkötötték a lovaikat egy nyirfacsoporthoz s maguk bementek a rom belsejébe, hogy ottlétük fel ne tünjék valami ott a mezőn dolgozó embernek.
Ott aztán vártak egész tíz óráig. A ki tíz órára megérkezett, az Ráby volt.
Nem kellett azt felkelteni, olyan borzasztó álma volt, hogy az felébresztette maga. Aztán felczihelődött, kiment a szabadba. Nem kellett neki vezető a régi templomhoz, ismerte ő e szép romokat még kis diák korából. Talán le is rajzolta, mikor egy esztendeig patvarista volt ide haza. S most is meg lesz a rajza – nem meri a nevét még csak gondolatában sem kimondani, hogy kinél.
Még félórája volt elsétálni való.
Bekalandozta a berket, erdőt, a mi a romtemplomot körülveszi s hallgatózott, ha nem hall-e lövéseket? Meglehet, hogy a falak elfogják a hangot. De a felszálló füstöt még is kellene látnia.
Mikor aztán az utolsó öt percz volt hátra, akkor neki indult a romok tájának s olyan jól kiszámította, hogy az óramutató épen a XII-sön állt, mikor ő a bejáratot elzáró bokrok közül előbukkant.
– Karcsatáji még nem jött el, mondá Lievenkopp a hozzájok lépőnek. A pontosság nem tulajdona a táblabiró uraknak. Azt gondolta, ez is hivatalos exmissio, a hol addig várnak az emberre, a míg meg nem unják.
– Azt hiszem, hogy épen nem fog az nekünk idejönni.
– Ah, azt nem teheti. Akkor rajta megyünk s összevágjuk a saját házánál. Akkor aztán mehet gravamenezni a legközelebbi diætára.
– A hogy gondolod.
– Azonban hát mi a magunk dolgával most már nem fogunk ő rá várni; ha elkésett, elvesztette az elsőbbségi jogát s ő jön már most másodsorban. Mi végezzük a második ügyet elébb uraim.
A secundánsok rövid értekezés után azt mondták, hogy beleegyeznek a sorrend változtatásába. S miután itt épen semmi helye nem volt a kibékítés megkisértésének, kimérték a számukra a barrierret s odaállították a két átelleni fához a vívófeleket.
A kezükbe adott fegyverek jó lovas katonapisztolyok voltak, a mik úgy vannak építve, hogy ha tíz ember áll egy rakáson s azok közé durrantanak vele, hát egynek közülök a golyó bizonyosan kilyukasztja a köpenyegét, – ha van rajta köpenyeg; – ha nincs, arról meg a pisztoly nem tehet.
Először lőttek egymásra huszonöt lépésről; pedig bizony komolyan igyekeztek egymást eltalálni; de minden eredmény nélkül. Másodszor husz lépésnyiről lőttek; megint hiába. Hisz tudnivaló, hogy a mult századbeli hadászat szabályai szerint épen annyi súlyú ólomnak kellett ellövetni egy ütközetben, mint a mennyi súlya volt az összes elesetteknek. Ezek pedig még csak félfont ólmot lövöldöztek el mindössze.
– De átkozott rosz pisztolyok ezek! zúgolódék a kapitány. Én csak nem czéloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán s mégis azt lőttem le.
– Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek, ajánlá a magával hozottakat Ráby. Nem ismerem őket; a nagybátyám: Leányváry adta kölcsön, az is töltötte meg.
A secundánsok elfogadták a kihivó fegyvereit erre a biztosításra, az egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve s a secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, a mikor az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.
– Nem kell tartani tőle, mondá Ráby. Jó Lazzarino csövek ezek; aztán nem a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.
– No hát egy kettő. Tessék lőnni!
Harmadszor aztán lőttek a Ráby pisztolyaival.
Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember nagyon jól odaczéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az ember maga közbül marad.
Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét minden ember s kiki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik hármat még élve találja.
– Töltsünk újra, mondá az egyik segéd s megtöltötték újra mind a négy pisztolyt.
Mikor készen voltak vele, a másik secundásnak valami jutott eszébe.
– Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.
A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán. Aztután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két vállát. – Hát érdemes ez a dolog, hogy két jámbor ember egymást lepuskázza miatta? Egyszerre nyujtották egymásnak a kezeiket s aztán parolát adtak.
Hanem most aztán jőjjön az a Gyöngyöm Miska! Most már két ember vár reá, a ki meg akarja vele etetni a füvet.
Ki is fáradtak azonban a várakozásban s a kihivott még sem jött. Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.
De biz az csak nem érkezett.
– Szörnyüség volna, ha még ez is gyáva lenne! dörmögé magában Ráby, a kit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan gúnyosan kezdtek már élczelni.
Végre közeledő lódobogás kezdett kivehető lenni.
– Még is jön hát!
Az urak felkeltek a gyöpről, a hol untokban heverésztek s vártak a történendőkre.
A lódobogás a romok faláig ért s tisztán kivehető volt, hogy az csak egyes ló dobaja.
– Egyedül jönne? secundánsok nélkül?
– Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül egyik az ő segéde lesz.
Kis idő mulva azonban az egyes lódobajból többes lett. Hanem az úgy hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripa-dobaj volt.
– Barátim! kiálta fel Lievenkopp, én nekem úgy tetszik, hogy a mi lovainkat ellopják!
Nosza futottak mind a négyen ki a romok közül.
Ördöge volt a németnek, hogy kitalálta!
Persze, hogy a lovaikat vitték.
Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrébén, aranyrojtos gatyájában, tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!
– Megállj gaz rabló! orditá rá a kapitány s vele duettben Ráby Mátyás.
Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott finczoltatta előttük a lovát, alig ötven lépésnyire.
A két haragos ellenfél aztán keresztüzbe fogta; mindegyiknél volt két pisztoly; piff! paff! egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal semmit, mert a hóka azalatt, a míg a gazdájára lövöldöztek, olyan tánczolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízi pókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.
Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.
Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a duplapuskáját, dirr, durr! odalőtt mind a kettőnek s az egyik golyó a kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le Ráby fejéről. Azzal a betyár félszemére csapva árvalányhajas süvegét, odakiálta nekik:
– Így szokott duellálni a Gyöngyöm Miska!
Azzal kiereszté a karikás ostorát s jobbról-balról oda cserdítve a három összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy soha se beszéltek azokkal többet a tiszt urak.
Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon a napon halálos betegen feküdt odahaza; három feltser rakta rá a köpölyt s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mind ez authentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.