(Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi fazikasnac az kalháia volt az elsev, a mi nem tarthatott evrevkee.)
Ráby Mátyás alig várta, hogy haza futhasson; a mint megkapta a felmentő itéletet, már ott várta a szekér a vármegyeház kapujában, odavetette magát az ülésbe s aztán «hajts kocsis! se ostor, se ló nem a tied!»
Hiszen bizony Szent-Endre nincs az operenczián túl, de azért Ráby Mátyásnak mégis véghetetlen hosszú volt az a távolság. Mindegyre azon törte a fejét, hogy vajjon mikor az ember egy síró feleséget hagy otthon, útra kelvén, – minémű feleséget fog otthon találni, az útról visszatérett?
Minthogy pedig az olyan embereknek, a kiknek a judiciumuk igen kifejlett, a phantasiájuk szokott igen hátramaradott lenni, a metaphysica szerint, annál fogva azt Ráby Mátyás sehogy sem birta kitalálni.
De bizony, ha olyan vakmerő phantasiája lett volna is, mint az «Erbia» szerzőjének (a kinél soha sem tudhatta az ember, hogy melyik halott fog a következő lapon feltámadni), még akkor sem találta volna ki, hogy mi vár ő rá odahaza?
Hát az várt rá, hogy a mint a kocsiból leugrott s az ajtajára ment bekopogtatni, ott találta épen a kopogtató alá felszegezve az edictalis citátiót, melyben az egész vétsége, a miért statárium elé kell állania, hosszasan elmondatik. Az idéző levelet olyankor szokták a kapura kiszegezni, mikor a megidézettnek, vagy a hozzátartozandóknak nem lehet azt kézbesíteni.
Rábynak a düh miatt egyszerre minden egyéb gondolat kiment a fejéből, a mint ezt a citatoriát ott látta lebegni az utcza ajtaján. Letépte azt onnan nagy mérgesen, s aztán ököllel, sarokkal döngette az ajtót, hogy nyissák ki.
A szegény Böske, mikor kinyitotta az ajtót, azt hitte, hogy most mindjárt megeszi.
– Miért hagytátok ezt az irást az ajtómra kiszegezni?
– Hát kérem alássan, én nem mertem elvenni, s aztán az esküdt úr odaszegezte kalapácscsal, s azt mondta, hogy ha letépem, hát felakasztanak.
– Hát miért nem vette át az asszony?
– Az asszony? Az asszony?
– No igen, a feleségem. Hol van a feleségem?
– Jaj, kedves édes tekintetes úr, kérem alázatosan ne üssön agyon. A tekintetes asszony itt hagyta a házat.
– Bolondforma. Tán látogatóba ment?
– Nem biz a. Úgy mondják azt, hogy itt hagyta a házat. A mely nap a tekintetes úr elutazott, a tekintetes asszony mindjárt levelet írt, idehivatta a Csicsa czigányt, attól küldte el expressussal; aztán vissza sem várta a választ, hanem a mint a czigány nem került vissza délutánig, kocsit hozatott, mindent összepakolt, felült, elhajtatott s nekem annyit sem mondott, hogy mit főzzek estére?
– Talán a nagybátyjához ment a kastélyba?
– Nem biz az kérem alássan, mert az egészen ellenkező úton hajtatott el; utána néztem a kis ajtóból, a míg csak láttam az utczán.
Ráby berontott a szobába. A cseléd igazat mondott. Minden szekrény tárva-nyitva volt. Az asszony összepakolt, úgy ment el. Még csak egy emléknek való papucsot sem hagyott ott a férje számára.
Ráby nem tudott magának tanácsot adni. Ez bizony czudar állapot. Mikor az ember repül a szerelem szárnyain a boldog találkozóra, s aztán talál ott egy hideg ágyat, a melyiknek a vánkosairól mind lehúzták a stikkolt czihákat.
Nem jutott eszébe más, mint hogy elmenjen a nagybátyjához, a postamesterhez, a kivel azóta haragot tartottak, a mióta megházasodott.
Odamenve hozzá, nem szólt semmit, csak leült egy székre, s aztán szétmeresztette a lábait.
Gondolta, hogy úgy is tudja az öreg, hogy mi a baja? Hogyne tudná? Kis városban? Három nap alatt! Ne tudná azt minden ember, hogy egy új menyecske otthagyta az urát?
Az öreg úr is csak megállt előtte s aztán hol az egyik, hol a másik vállát rángatta és nagyokat hmgetett.
– Hm! No öcsém! Csigavér! Nem veszik az ilyen dolgot nagyvilágbeli asszonyoknál olyan serio. Hát azért csak ne ereszd el kezedet, lábadat. Azon át kell esni. Tudod, hogy a komáromi fazekas kályhája sem tartott örökké.[25]
– Csak azt tudnám, hogy hová mehetett? sóhajta fel Ráby.
– No megállj. Ezen segítünk, ha csak ez kell. Itt hever nálam egy levél már két nap óta, a mi a feleségednek szól. Törd fel, olvasd.
– Én feltörjem a feleségemnek irt levelet?
– Hát miért ne? A magyar Corpus juris szerint a férj és feleség egy hús, egy test, I. rész 48. czikk: Maritus cum uxore una caro et corpus, a mi levél az egyiknek szól, azt a másik feltörheti. De feltörné bizony, ha a Corpus juris hét esztendei gályarabságot diktálna is a pecséttörőre, s egymás levelét nem hagyná olvasatlan. Csak te törd fel, én felelek azért, hogy miért adtam a kezedbe.
Ráby reszkető kézzel bontá fel a nejének irt levelet.
Igen egyszerű és világos szöveg.
«Édes Fruzsinkám. Megértettem kedves leveledből, hogy zsarnokod kegyetlenségeit nem birod tovább elviselni. Ezt én előre gondoltam. Igen helyesen teszed, ha menekülni akarsz tőle, minél előbb; mert ez az ember jó véget nem fog érni. Házam, kivánatodra, mindig szerencsének fogja venni, ha neked menedéket nyujthat. Tárt karokkal várlak. – Régi hű barátod, Petray.»
Ráby szemei most már megszüntek kőmereven bámulni. Szikrákat szórtak.
– Olvassa, bátyám! szólt odatartva a levelet Leányfalvy elé.
– No már most tudod, hogy hányadán vagy?
– Tudom! szólt Ráby összehajtva a levelet s keblébe dugva.
– Hát már most mit fogsz csinálni?
– Legelébb is kérek egy négylovas fogatot egy könnyű szekérrel.
– Az meglesz. Hát aztán?
– Aztán haza megyek a kardomért, meg a pisztolyaimért s felkeresem azt az embert, s vagy én ölöm meg őtet, vagy ő öl meg engem.
– No azt már szeretem hallani. A duellumot a Corpus juris megengedi, sőt szabályozza. Az 1486. 18. §. 5. szakasza világosan azt mondja, hogy a hol olyan sérelem fordul elő, a mit nem lehet nyilvánosságra hozni, vagy nem lehet tanuk híján bebizonyítani, ott duellum az egyedüli orvoslás. Hanem hát meggondoltad-e? ha az ellenfeled egy szál kardra akar csak kimenni veled; az egy mahumed-ember.
– Nem tesz semmit. A kard kiegyenlíti a termet-különbséget. Majd megválik, hogy melyikünk tudja jobban forgatni.
– No hát biz az jó lesz. Hanem még csak egyre figyelmeztetlek. A szolgabiró nagyon ravasz ember. Igen vigyáznod kell vele. Ügyelj rá, hogy hamarább ki ne rántsd a kardodat, mint a mikor ő is kirántja a magáét, különben pört akaszt a nyakadba, a Szent-István II. 59. §. alapján: «Gladium evaginans medium homagium solvet.» (A ki másra kardot húz, fél fejváltságot fizet.)
– Köszönöm urambátyám. Megfogadom a tanácsát.
– Bár mindig azt fogadtad volna meg. No de most már szeretlek! ejh, hogy nem csinálsz többé olyan fancsali képet. Egészen más ember lett belőled, a mióta megtudtad, hogy férfival akadtál össze. Teringettét: az asszony processus egészen demoralizálja az embert. No hát ha csak kard meg pisztoly kell, azért haza se menj. Van én nekem olyan derék jó fringiám, a mi Budavára visszavívásánál is ott volt. Kettévágja az a vasat. Többet ér, mint a te rossz parádé kardod. Ezt kösd fel. A pisztolyaimat is odaadom. Három golyóbisra van mindenik töltve; ha czélozni tudsz, három ellenséget meglőhetsz vele. Én is meglőttem egyszer velük egyet, dörmögé aztán halkan. Nem halt meg, de nyomorék lett. Ezért nem került aztán asszony a házamhoz soha. No de régen volt az! Sok szerencsét hozzá öcsém. Azt szeretem, mikor legény vagy a talpadon!
S úgy felfegyverezte az öreg az unokaöcscsét, mintha háborúba eresztené. A legjobb négy lovát fogatta be a számára. A szolgabiró a szomszéd, egy állomásnyira eső faluban lakott; a sárkányok egy óra alatt odarepíték Rábyt.
A váratlan vendég épen akkor szállt le a szekérből, mikor a szolgabiró indulni akart valahova.
– Tessék csak visszajönni velem a házba, mondá neki Ráby, egy pár rövid szavam lesz az úrhoz.
Az «úr» czímzésből sejthette Petray, hogy az nem jóban töri a fejét; de tette magát, mintha nem értené a dolgot, s ő csak tegezte a pajtást. (A kit ma délelőtt pallosra akart elitélni.)
Mikor aztán Petray kastélyának ebédlőjében magukra maradtak, akkor Ráby elővonta a kebléből a szolgabiró levelét, s az orra elé tartá.
– Ismeri az úr ezt a levelet?
Petray felpattant.
– Phü! Micsoda vakmerőség ez! Felbontani a más levelét!
– Lassan csak uram. Nem kell kiabálni. Nem ijed itt meg senki. A törvény szerint «maritus et uxor sunt una caro et corpus», a mi a feleségem levele, az az én levelem.
– De micsoda vakmerőség az: az embert a saját házánál így megrohanni!
– Mondtam már, hogy ne kiabálj olyan nagyon. Még nem voltam Gyöngyöm Miska, de ha tetszik, az lehetek. Látod ezt a két pisztolyt itt az övemben?
Most már ő kezdte el azt tegezni.
– No hát tudd meg, hogy vagy a kezedbe veszed ezt az egyik pisztolyt, s úgy lövünk egymásra, vagy ha megtagadod a lovagias elégtételt tőlem, úgy lelőlek simpliciter, mint egy utamba tévedt farkast.
A nagy mahumed-ember elsápadt. Gyönyörű athletai alak volt, de nem lakott a szivében bátorság, csak hetvenkedni tudott; hanem a bőrére nagyon kényes volt.
– Hát hiszen, én nem hátrálok meg előtted. Ha maga Herkó páter jönne, még az előtt sem. Hanem hát ez bolond beszéd. Pisztolyra nem verekedik igaz nemes ember. Abban semmi virtus. A pisztolyt egy gyerek is el tudja sütni. Én nem vívok másra, mint kardra. Tessék egy szál kardra kijönni velem. Tessék velem kiállni igaz nemes módjára, kard ki kard! Aztán majd ott lássuk meg, hogy ki az igaz vitéz! Tudom, hogy gulyáshúsnak is aprítom a selyem úrfit.
– No hát menjünk egy szál kardra, szólt Ráby nyugodtan s visszadugta öve mellé a pisztolyokat.
– De akkor azt mondom, hogy tégy elébb testamentomot, mert innen élve el nem hordod az irhát.
– Azt majd a kard mondja meg. Nekem nincs több beszélni valóm.
– Micsoda? S ki mernéd te én előttem húzni a kardodat? Te nyaviga váz! Te! Hiszen ha megharagítasz, kenyérre kenlek, úgy eszlek meg. Húzd ki hát, ha van lelked.
– Majd csak veled egyszerre, barátom; különben azt mondhatnád, hogy kardot rántottam rád, fegyvertelenre.
– Azt mondom, ne henczegj! Ráby! azt mondom, hogy kiszelelj ebből a szobából, a míg ki nem húzom ezt a kardot.
– Ugyan húzd már ki.
Petray hozzá is fogott, még pedig egész komolyan; de kettőn állt a vásár. Abba még a kardnak is beleszólása volt. Az a jó derék ősi fringia a burkus háború óta nem volt kihúzva a hüvelyéből, annál fogva abba úgy belerozsdásodott, hogy nem lehetett belőle kiimádkozni.
– Nem jön ki az átkozott.
Biz az nem jön ki.
– Ejh! szólt Ráby türelmetlenül. Add ide a tokját, majd én segítek kirántani.
Ugy kellett vele tenni.
A két duelláns fél nekiállt annak az egy renitens kardnak, Ráby fogta a tokját, Petray fogta a markolatát, úgy ránczigálták azt, hol a szolgabiró huzta ki a helyéből Rábyt, hol Ráby a szolgabirót. Utoljára sem mentek vele semmire, a kard maradt a győztes; nem jött ki hüvelyéből. A két duelláns egészen beleizzadt.
No ilyen párbajt se látott még a világ!
Petray mérges volt.
– Vigyen az ördög egész duellumoddal! Ha verekedni akarsz velem, gyerünk ökölre. Akkor tudom, hogy megdögönyözlek úgy, hogy még a szentek se csinálnak belőled papatyit.[26]
– Hát én azt sem bánom mondá Ráby, feltürve a karján a dolmányujját s azzal öklöző állásba téve magát, vágott egy olyan boxer malmot a két öklével, hogy Petray nem győzte bámulni.
Nagyon kényes volt a bőrére. Meggondolta, hogy ez a petten ember még be találja törni az orrát. Az angol boxirozók mingyárt a szemét ütik ki az embernek, meg a fogát – s az nem jó.
– Ejh! Hagyj nekem békét! Én nem vagyok sicarius. Én szolgabiró vagyok. Törvényes ember. Ha valami kereseted van ellenem, ott a törvény, ott a sedria, keresd ottan. Én nem fogok a te feleségedért se lőni, se vágni, se öklöződni. Az itt nem szokás! Győzné azt az ember! – Bolond vagy! – Azt gondolod, én magam voltam csak, a ki a feleséged körül tapodta a földet? Ha verekedni akarsz, eredj a Lievenkopp kapitányra, ott fekszik most Zsámbékon. Annak még nagyobb kontója van nálad, mint nekem. Ha csak kard, pisztoly kell, kapsz annál eleget… Kapaszkodj bele, ha olyan nagy a kurázsid! – De én szolgabiró vagyok, a kinek kötelességem a verekedést megakadályozni, nem pedig magamnak is beleegyeledni. Én ismerem a kötelességemet. Tessék a törvényszékre menni, majd ott megfelelek magamért.
Ez így folyt belőle; de már azt Ráby nem hallgatta. Felcsapta a kalapját a fejére s a sarkával tette be maga után az ajtót. A szekeréhez érve, aztán azt mondá a kocsisának, hogy «hajts Zsámbékra!»
Hát Fruzsinka?
Meglehet, hogy ő az egész jelenet alatt ott rejtőzött a mellékszobában; meglehet, hogy végighallgatta ezt az egész párbeszédet; meglehet, hogy mikor Ráby eltávozott, előjött az ajtón s a gyávának, a ki az üldöző férj elől belebújt volna már a furólyukba, a ki a férj előtt a feleséget, a maga szeretőjét nem szégyelte rágalmazni, – a nyakába borult s lecsókolta a szégyenpírt, a félelemveritéket az arczáról. Nem láttuk; de nem lehetetlen, hogy úgy történt.