(Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi kell lenni, de azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec kimenetele zomorusaaghoss leezen.)
Ráby Mátyás nem szólt odahaza semmit. Harapófogóval sem lehetett volna belőle kihúzni egy szót a számadás-vizsgáló commissió előtt történtekről; csak azt tette, hogy mikor a vendég urak eltávozának, elővette az úti táskáját s elkezdett pakolni.
– Te készülsz valahová? kérdé Fruzsinka. Aztán nekem nem is szólsz. Nem tudod, hogy asszony dolga a pakolás.
Tudta biz azt Ráby Mátyás; de épen nem akarta ezuttal, hogy az asszony be legyen avatva abba, hogy mit csomagol ő az utitáskába, mert abból kitalálta volna, hogy hová megy? Pedig hát azon volt, hogy elhitesse vele, miszerint Nagy-Szombatba készül, ott vannak letéve az okiratai, a mik a szent-endrei dolgokra vonatkoznak; miután a vizsgálóbizottság ilyen comœdiát hagyott játszani magával, most előhozza azokat a bizonyítványokat s egyenesen a megyei sedria elé viszi a dolgot saját valódi minőségében. Azt is megmagyarázta aztán az asszonynak, hogy azért nem viheti őtet is magával az útra, mert ő nyerges-ujfalusi gyorsparasztokkal fog utazni, parasztszekeren; az ilyen út téli időben még a férfit is megviseli; asszony-ember abban összetörik.
– No én, ha neked volnék, nem mennék Nagy-Szombatba; hanem egyenesen Bécsbe, oda mennék a császárhoz s elmondanám neki tisztára, hogy miféle gonoszságok történnek itten, hogy értse meg.
Ráby csak elbámult. Hiszen szórul-szóra azt akarta ő is tenni. Az a Nagy-Szombat csak ürügy volt. (De hát azért ereszt az ember magához olyan közel egy asszonyt, hogy az mindent kiolvasson a szivéből, meg a májából?)
– Leirnám előtte az egész cselszövényt, folytatá a tüzelést Fruzsinka s aztán azt mondanám neki: «s már most uram, küldj helyettem oda olyan embert, a ki ezeknek a cselszövőknek a nyakukra tud hágni.»
Aha! Mátyás kezdett látni. «Helyettem?»
– De én nem tudnék helyettem magamnál jobb embert felfedezni, a ki az itteni bajokkal megküzdjön.
– Hát magad akarsz ebben a küzdelemben elveszni? Férjem! az ég szerelmére kérlek: gondold meg a helyzetünket! Csupa ellenség között élünk. Azok, a kik nem irtóztak felgyujtatni a nagy erdőt, hogy vétküket eltakarják, nem fognak visszarettenni attól, hogy a házunkat a fejünkre gyujtsák. Engem a rettegés fog el, valahányszor a házból kimégy, s nincs nyugtom, míg visszatérni nem látlak. Minden éjjel azt álmodom, hogy megöltek. Babonás vagyok. Tegnapelőtt a kardod minden ok nélkül leesett a szegről s az ivópoharad, a míg öblítettem, szétpattant a kezemben. A vizsla-kutyád minden reggel gödröt kapar a küszöb előtt; úgy takarjuk be a lánynyal. Én irtózom e között a nép között élni. Soha boszuállóbb, alattomosabb, kapzsibb népet nem ismertem. Veled itt szerencsétlenség fog történni. Menjünk innen. Menjünk haza Bécsbe. Ott van a te carriéred. Hagyd a maga veszedelmére azt a háládatlan, malitiosus népet, a ki minden lépteden romlásodat készíti.
Mátyás elkomolyodott, keserűen.
– Oh milyen nagyon megvetnél te engemet, ha én most a te szavadra meglágyulnék s megijedve a Phæákok hadától, elhagynám a helyemet s kiszaladnék az országból!
– Tehát komolyan akarod a harczot folytatni ellenük?
– Nem harczot: itéletet és büntetést!
– Jól van. Ne hidd azt, hogy asszonyi gyöngeség beszélt csak belőlem. Én végig gondoltam ezt a dolgot egész komolyságában. Te azt akarod most, hogy az általad kiderített visszaéléseknek a megtorlása olyan kezekre bizassék, a mik senkit sem fognak kimélni.
– Úgy van.
– De hát nem gondoltál rá, hogy ha valaki egész a minutiákig fogja ezeket a dolgokat átvizsgálni: én saját magam, a te feleséged is megkapom a magam részét a vád szégyenéből?
– Mi oknál fogva?
– Hát nem emlékezel azokra a famozus konyhaszámlákra?
– Úgy? Azokon ugyan inkább nevetni fog mindenki, mint komolyan venni őket. Egyet közülök már a császár is látott s nevetve mondá Pálffynak: «ezek a ficzkók képesek volnának egy regementet felfalni!» De elvégre is, hogy jönne azokkal a te neved kapcsolatba? A számlát a konyhamester csinálta s az összeget a præfectus vette át.
– De azt mindenki tudja, hogy ez az én javamra történt. S ha azok nem vállalnák magukra? Engedhetnéd-e, hogy a te feleségedet a præfectussal és a konyhamesterrel confrontálják? Nem volna-e az neked szégyen?
– Hát az nem volna neked szégyen (és bizonyos), hogy a te férjed visszatérjen az uralkodóhoz, azzal a szóval, hogy «ime uram, én is az vagyok, a ki a többi volt, hetedik a hat után, a kiket kiküldél, hogy országodban a szegény nép panaszait orvosolják, s a kik fél év mulva visszajöttek meggörbített háttal, s referáltak nagy fejlesütve, hogy bizony mindig és mindenütt a tolvajnak van igaza, ha gazdag és hatalmas. Ha egy szót nem szólna is rá, ha csak rám nézne is azokkal a megkövítő kék szemeivel, a földbe kellene sülyednem előtte. Te félsz attól, hogy a præfectussal szembesíteni találnak, s abból a koromból, a mi ő hozzá tapad, a te újjaid hegyére is ragad valami, de attól nem félsz, hogy tégedet majd be kell mutatnom ott a császárnak: ime itt a feleségem, a kinek az arczfestékével a præfectust fehérre festettem.
No ez már gorombaság volt Ráby úr. Az embernek szabad azt tudni, hogy a felesége herczegnővizet használ (ez divat), de nem illik róla beszélni. Az ilyen szót legnehezebben bocsátják meg.
Fruzsinka asszony ki is jött a sodrából e szóra.
– De elvégre is gondold meg, hogy az által, ha mi a bátyám ellen fellépünk, egy nagy, gazdag vagyont veszítünk el.
Most aztán Ráby is kitört.
– Te attól rettegsz, hogy azt a vagyont elveszíted, én pedig attól rettegek, hogy azt örökleni találod.
– Nem értelek.
– Igazad van. Más sem értené ezt meg. Ugyan ki értené meg? Hiszen, ha egy rongyszedő után öröklenék dús vagyont, a ki a szemétről szedette össze az eldobott rongyokat, s abból gazdagodott meg, azt még az unokáimnak is szemére hányná minden ember, hogy zsidók voltunk; hanem, ha egy nagy vagyont öröklünk, a mit úgy szereztek, hogy a rongyokat az élő emberek testéről szakgatták le, akkor minden ember azt mondja, hogy nagyságos urak lettünk.
Fruzsinka észrevette magát. Nem szabad ezt az áriát tovább folytatni; fordítani kell egy lapot a kótában. A hol a cis moll symphonia kezdődik. Egyszerre odaborult a férje vállára s a szemébe nézett azokkal a megigéző szép szemeivel.
– De hát Ráby! arra esküdtünk-e mi meg egymásnak, hogy a népet boldogítjuk, vagy arra, hogy egymást fogjuk boldoggá tenni?
Ettől a hangtól, ettől a nézéstől aztán úgy járt a Ráby lelke, mint a vas, a mit a tűzbe tesznek: elveszté aczélát.
Mit lehet a csókokra felelni? Sokrates! Plato! Luther! Diogenes! Napoleon! Álljatok elő! ki tud a csókra más feleletet adni, mint csókot? Okosabb, élczesebb, igazabb, érthetőbb választ, mint csókot? Kutatói a világnyelvnek, találtatok-e ennél többet, nagyobbat, örökké valóbbat, mint a csókot?
Ugyan ki vehetné rossz néven Ráby Mátyásnak, ha ebben a disputában ő is megbukott, mint a bölcsek és szentek minden collegiumai és synedriumai, s utoljára kapta magát, odavágta a sutba az egész utiböröndöt. Menjen az magában Bécsbe, ha tudja az utat.
Akkor aztán a menyecske fordította enyelgésre a dolgot.
– No már most én pakolok a számodra! Azzal leakasztotta a falról a vadásztáskát, azt megrakta hideg sülttel, paprikás szalonnával, puha czipóval; a kulacsot megtöltötte jó szilvóriummal, «eredj ki! ne ülj ide haza. Tele van a fejed boszusággal; szellőztesd ki. Eredj el vadászni. Jót tesz, ha kijárod magadat.»
Aztán felöltöztette a vadászköntösébe, előhozta neki a nagy sárgyúró csizmákat; a vizsla-kutyáját is behítta a szobába, az elkezdett csaholni, amint a puskát, tarisznyát meglátta, s örömében a gazdája nyakába ugrált. A vadászkutya jó kedve pedig az emberre is elragad. Ráby Mátyás a vállára vetette a puskát, meg a tarisznyát s nem ment se Nagy-Szombatba, se Bécsbe, hanem kiment a határba nyulászni. Az eltávozó férj sokáig hallotta még a feleségét künn a folyosón jó kedvün dalolni s a honn maradt feleség még sokáig hallgatott az utczán végig csaholó vadászeb hangjára. Allegretto!
A míg Ráby az utczán végigballagott, azon gondolkozott magában, hogy lehet az, hogy ő egyetlenegy régi ismerős kortárssal sem találkozott még eddig a városban? Pedig itt járta ki az elemi iskolát, (még akkor kálvinista iskola nem volt) tehát együtt a többiekkel a pápista rektornál, annak mindössze tizenöt esztendeje, hogy nem ismer rá akkori iskolatársaira? Hát csak úgy lehet, hogy a nyomoruság gyorsan vénít. A kit az idők megviselnek, az már huszonhat esztendős korában kész vén ember, vén asszony. Találkozott ő azokkal, a kikkel egy padon ült hajdan, a kikkel együtt labdázott, meg a kis leányokkal is, a kikkel a «hármas-futós»-ban kergetőzött, csaknem mindennap az utczán, köszöntek is azok neki; de ő el nem tudta volna gondolni, hogy ez a görbehátú vén ember, meg az a fakó, cserszínű anyóka az ő játszópajtása lehetett valaha, a ki maga most a legszebb virágában élő délczeg ifjú. Bíz ez úgy van!
Most azonban épen egy olyan alak jött rá szemközt az utczán, a kinek az arczára kivételképen ráemlékezett. Bőrkötény volt előtte, mely jártában csattogott a lába szárán, az övébe dugva a háromszögvonalzó, meg a lapos plajbász, aztán meg a szekercze. Szépen köszönt előre Rábynak s aztán el akart mellette suhanni, hanem az megállította.
– Szervusz Marczi! úgy-e, te vagy a Dacsóék Marczija? No hát meg sem állnál az ember előtt egy szóra. De régen láttuk egymást!
Azzal megfogta a legény kérges tenyerét s belécsapott és aztán ott tartá megfogva.
– De bizony magam is örülök, hogy újra láthatom a tekintetes urat itt a mi szegény városunkban.
– De hát ne tekintetesurazz engem! Jó pajtások voltunk mi régente is. Tudod, hogy egymás mellett ültünk az iskolában is. Emlékezel rá, mikor a gyújtó üveggel lyukat égettem a kalapodon, s te még csak meg sem vertél érte; azt mondtad, hogy «de már most mit hazudjam én odahaza, hogy hogyan égettem ki?» Hát tegezz engem most is.
– A magam részéről igen szivesen veszem, ha az úr azt mondja, hogy «te», de engedjen meg, hogy én vissza ne mondjam; az nekem olyan nehezen esnék, mintha az apámnak kellene mondanom azt, hogy «te!»
– No hát, ahogy neked jobban fog esni; hanem a régi jó pajtásságot csak fentartjuk azért ezutánra is!
A legény nyüzsgölődve tekintgetett jobbra-balra, s látszott a képén, hogy nem bánná, ha a kezét eleresztenék.
– Már hiszen a mi azt illeti, megkövetem egész alázattal, tisztesség nem esik mondván: én azt gondolom, hogy nem egészen idvösséges dolog lesz az, ha meglátják, hogy mi itt az utczán egymással így parolázunk.
– Vagy úgy? mondá Ráby, egyszerre eleresztve a legény kezét. Attól tartasz, hogy gyanuba fognak téged, ha velem meglátnak beszélni?
– Attól nem tartok; eléggé gyanuba vagyok én már fogva, hanem megfordítva, attól félek, hogy az úrnak lesz abból valami baja, ha meglátják, hogy én velem ilyen kontemfinter beszélget.
– Hát ugyan miért: te veled?
– Azért, mert én rólam tudják, hegy én kontrabontos ember vagyok.
– Mi az a «kontrabontos?»
Ráby ki nem tudta találni annak a szónak az értelmét; francziául annyit tesz az, hogy «csempész», de hát az a bőrkötény, meg ez az ácsszekercze sehogy sem illik a csempészet külső jeleihez.
– Hát én nem tudom azt más szóval magyarázni. Kontrabontos az olyan ember, a ki valami kontrabontot csinál.
– Te ácsmester vagy, úgy-e?
– Azaz, hogy kőmüves is, ács is. A falat is megrakom, meg a tetőt is kifaragom. Ugy hivják az ilyent nálunk egy szóval, hogy «faragó ember». Most épen sietek az embereimet megnézni, a kik az alsó városban az égettek házaira felrakják a gerendákat. Az Isten áldja meg az urat, hogy felsegítette a szegényeket!
– No hát én is odamegyek veled. Nekem úgy is mindegy, akármerre megyek ki a mezőre.
– Jó lesz biz az; csak arra kérem az urat, hogy ne igen álljon szóba a nyomorúltakkal, mert aztán majd nem állhatják meg, hogy ne panaszkodjanak. Mindig akad ám rossz ember, a ki azt befütyüli, s akkor aztán rájuk fogják, hogy kontrabontot csinálnak.
Most már kezdett hozzá hajazni Ráby, hogy mi az a kontrabont?
No hát elindultak egymás mellett utczahosszant; egy úri vadász, meg egy bőrkötényes faragó ember.
A hány ház előtt elmentek, Ráby mindegyikre emlékezett, hogy hítták a gazdáját? Némelyiknek a czímere most is ott lógott a kapu fölött. Sorba el tudta számlálni: «Ez itt a Tóth Pál szűcsnek a háza». – «Ez a Sánta Gábor csizmadiáé». – «Itt lakik a Zöld Mihály takács». A zuboly döngése most is kihallik az utczára.
– Igaz, hogy Tóth szűcs, Sánta csizmadia, meg Zöld takács most is itten laknak, de a házak már nem az övéik. Ezét megvette a bíró, amazét a nótárius, azét túlnan a Paprika Péter; a régi gazdáik zsellérségben laknak ott most. Elvették tőlük kótyavetyén.
– S miért vették el?
– Hát porczióban.
– Hát az öreg Sajtosné néne él-e még, a ki annyiszor megtraktált bennünket csájával meg mustos tökkel, mikor szombaton délután a lapdázásból hazafelé jöttünk, s aztán verseket mondtunk neki?
– Él biz az. Vasárnaponkint ott láthatja az úr a templom ajtóban, koldulni.
– Koldulni? Hisz az olyan jómódú asszony volt. Mi érhette?
– Hát, a rossz idők. Van ott még más is. Egész gléda. Hajdani jó ismerősök. Csak egyszer, úgy vasárnap délelőtt ne sajnáljon az úr a pápista templom ajtajához elmenni, a hol a koldúsok sort állnak, aztán ahogy eszébe jutnak a régi ismerősök nevei, kiáltsa el sorba, mindenikre meghallja: «itt vagyok!» A presbyter is él még, a ki examenkor huszast osztogatott a legjobban felelő fiuknak az iskolában. Minden pénteken délelőtt megláthatja az úr, a mint a konyha ajtójában tartja a tarisznyáját a kenyérdarab elé, a mit a szolgáló leszelt a számára. Az a legvénebb koldús.
– Boldog Isten! de hát hol ennek az orvossága?
Most a néptanító lakása elé értek.
– Hát a jó öreg Buczkay él-e még? De szeretném újra látni.
– Él; de ne kivánja az úr meglátogatni; arra kérem. Nem veszi jó néven. Valahányszor ilyen úrforma jött ide, az mind meglátogatta, őtet is, az iskoláját is. Kikérdezték, mi hogyan van? Az öreg jó hittel elmondott mindent, hogy ez is kéne, az is kéne még az iskolában, az urak azután megbiztatták, hogy no majd közbevetik magukat az előljáróságnál, hogy a kivánságai teljesüljenek. Meg is tették. Aztán a mint tovább mentek, akkor az előljárók megrohanták a rektor uramat, lekorholták, hogy mit csinál az ő hátuk mögött kontrabontot? mit panaszkodik az uraknak, hogy e kéne, a kéne! S boszúból aztán még azt is elhúzták tőle, a mi eddig kijárt neki. Úgy, hogy az öreg most abból él, hogy dohányzacskókat készít, s ha az állapotja felől kérdezősködik valaki, veszi a kalapját s kimegy a házból.
Aztán találtak egy olyan házat a piacz szegletén, a melyiken nem volt se ajtó, se ablak; a kapu boltozatáig felnőtt gaz kórói zárták el az utat az udvarra.
– Hát innen hova lettek?
– Árváké volt a ház, a kik az osztály felett összeperlekedtek; aztán olyan szépen eligazították a dolgukat, hogy most már a félig összedült házra a szomszédok sem liczitálnak. Úgy jár majd, mint az a másik, meg az a harmadik ott, a minek a puszta helyén most a libák legelnek; olyan szép zöld fű van.
Mindenütt elijesztő inség, hanyatlás nyomai! A hol pedig egy szép új házat látni, czifrára kifestett ablakokkal, vas táblákkal, az mind előljáró uraim ő kegyelmeiké.
Az alsó városban volt az a negyven ház, a mi egy nagy tűzvészben leégett. Ott voltak a legsárosabb utczák, feneketlen utakkal, hogy csak a kerítésbe kapaszkodva lehetett az embernek egyesével végiglépkedni a házak mellett.
A legtöbb háznak a tetején most dolgoztak.
A gazdák csak úgy félve köszöngettek Rábynak, mikor meglátták, s észre lehetett venni, hogy küldözik befelé asszonyaikat az udvarról, mert a fehérnép nem állja meg, hogy el ne járjon a szája. Nem is igen adtak ezek feleletet, akármit kérdezett tőlük; pedig többekhez intézte a kérdést, hogy miért halasztották ilyen tavaszi időre a betetőzést, mikor még az őszszel megkapták a szétosztott ajándékot?
… Hát – csak – hogy – így úgy – no…
Ez volt a felelet.
Dacsó Marczi tovább vonta őt magával, odadörmögve neki:
– Nem mondják ám ezek, hogy mi bajuk van, az úrnak, ha mézeskalácscsal csalogatja is ki belőlük, mert tudják már a mulatságnak a végét. Az úr meghallgatja a panaszukat, elmondja odafenn a császárnak, a császár erre leküld egy hatalmas pirongatóriumot az uradalomnak, hogy miért nem orvosolja meg a jobbágyok bajait? arra az úriszék odaczitálja maga elé a panaszkodókat, jó huszat vágat rájuk sorban, s azzal megirja a császárnak, hogy a jobbágyok meg vannak már orvosolva. Nem panaszkodnak ezek már senkinek. Dehogy árulták volna el az úrnak, hogy a házuk azért maradt födetlen, mert a mint a hetvenöt aranyakat megkapták, még meg sem melegedett náluk a pénz, már rajtuk jöttek nótárius, esküdt, kisbiró, s behajtották tőlük a ki tudja, mi óta elmaradt porcziókat s elszedték a kapott pénzt.
– De már ez istentelenség! kiálta fel Ráby. Ezt nem fogom eltűrni. Csak egy ilyen porczióskönyvet kaphassak meg tanúbizonyságnak.
– No, az úrnak nem fognak egyet is odaadni, hanem ha akarja, én összeszedek estig negyvenet, s holnap odaviszem a házához. Nekem ide adják.
– De hát te nem félsz az előljárók haragjától?
– Bánom is én, ha haragszanak. Ők vannak én rám szorulva, nem én ő rájuk; s ha akarom, itt hagyom őket, más városban is megélek a tenyerem után. Gondol is azzal egy faragó ember, hogy ki haragszik rá?
– De boszút állhatnak rajtad alattomos úton…
– No, azt ők nem teszik. Mert kezemben van az üstökük.
– Ugyan hogyan?
– Hát hiszen, az úrnak csak el merem mondani, mert tudom, hogy jó ember; de másnak meg nem mondanám. Egy szép este odahivattak a tanácsházhoz, azt mondták, hozzam magammal a kőműves-szerszámaimat is. Odamentem. Akkor azt mondták, hogy el kell mennem a nótáriussal ahoz a titkos bejárathoz, a miről rajta kívül senki sem tud; mert azt még a török uraság alatt készítették, s soha az egy nótáriuson kívül, meg a rácz papon kívül, senkinek nem volt szabad tudni, hol van annak a rejteke. Azt most be kell falaznom.
– E szerint te tudod, hogy hol van a rejtett kincs folyosójának a bejárata?
– Tudom, mert én csináltam el úgy, hogy arra most aztán keresve se talál senki a nótáriuson kívül.
– Rávezethetnél engem?
– Nem biz én. Mert elébb megesküdtettek nagy kegyetlenül, hogy soha senkinek másnak, mint a nótáriusnak a pancsolatjára, azt a berakott ajtót fel nem bontom. S a mire én megesküdtem, azt én meg is tartom. Hanem mondok valamit. Rá lehetne arra mégis jönni.
– A rácz pap által, a ki a rejtek másik bejáratát tudja.
– Az által épen nem. Az tudja jól, hogy őt agyonvernék, ha a titkot elárulná. Hanem másképen. Ha az úr olyan könnyen beszélhet a császárral, csinálja azt ki, hogy rendeljen el új tanácsválasztást a községben. Akkor tudom, hogy se biró, se nótárius, se sénátor, egy sem marad meg; s ha aztán új nótárius lesz, annak felfedezhetem, hogy hol a befalazott bejárat; mert az esküm úgy szólt, hogy csak a nótarius parancsolatára szabad azt kibontanom.
– Ez jó gondolat volt tőled, Marczi. Ezt keresztülviszem.
– Hát csakugyan olyan nagyon szivén hordja az úr ennek a mi nyomorúlt népünknek a sorsát? Az Isten áldja meg érte! De hát már most tudja meg tőlem, hogy mi a legfőbb veszedelme ennek a városnak? Mert a mit eddig megtudott, az még mind csak kismiska. Hogy nyáron szolgáltatják le vele a téli robotot, hogy tízszeres adót hajtanak be rajta, hogy a borát elharácsolják szüretkor, hogy háromféle dézsmát szednek tőle, az még mind tréfa volt eddig; de most már a földet húzzák ki a lába alól. Tudom, hogy jót akart vele a császár, mikor elrendelte, hogy az egész országot fel kell mérni. Jó is volna az, ha a császár elküldhette volna a rézczirkalmát: «eredj te czirkalom, neked fejed is van, két lábad is van, lépd meg, mérd meg az én országomat, aztán gyere vissza s adj számot». Az ám; de az eleven czirkalomnak még két keze is van, s az arrafelé hajlik, a hol jobban kenik a markát. Tudom, hogy vannak köztük derék, megvesztegethetlen emberek is, csak az a kár, hogy azokat én nem ismerem. Ez a miénk rosszabb a töröknél, a tatárnál. Csupa hamisság az egész munka, a mit csinál. Minden java-föld bitangba megy az ő mérése szerint s azt az előljáróság szétosztja maga közt. A köznépet pedig mindenütt a mivelhetlen atkás, mocsáros földekre szorítják. Úgy, hogy már az utolsó tehénkéjét is kénytelen eladni minden szegény polgár, mert nincs hol legeltetni. Hiszen ne röstelljünk kifáradni a határba, tegyünk úgy, mintha vadásznánk, majd meglátja az úr, micsoda égrekiáltó igazságtalanság történik ezzel a néppel?
Ráby naphosszant elbarangolt a mezőkön, a mocsárokon keresztül-kasul, régi iskolatársával; az megmutogatott neki mindent. Biz itt, ha az új felmérés foganatba lesz véve, a nép négy ötödrésze elpusztul; felfalja az ötödik. A telkes gazdából lesz zsellér és béres.
De minden nyúl megmenekült Ráby elől. Vadászhatott magára a vizsla; a gazdája nem azon a nyomon járt. Este felé üres tarisznyával tért haza. Hogy az asszony észre ne vegye, az elemózsinát a vizslának osztotta el. Éhes sem lett. Hanem a feje tele lett, meg a szíve.
Fruzsinka bizonyosan észrevette az urának a lelki állapotját, mert nagyon nyájasan forgolódott körülötte; jó túrós csipedettre várta haza; tudta, hogy azt szereti legjobban, kivált ha olyan kemény, hogy kiugrik a villa alól. De azzal sem igen lelte kedvét. Csak fekhetnék volt.
Másnap korán reggel ott volt nála a Dacsó Marczi. Elhozta, a mit igért. Egész nyaláb porcziós-könyvet. Ráby azokkal aztán bevette magát az irószobájába s egész nap volt velük dolga, míg azt a sok furfangos zsarolást mind kapiczánra tudta szedni.
A Dacsó Marczi meg ment tovább a maga dolgára.
Mikor a hosszú-utczáról a piacz felé közeledett, nagy hegedű, dudaszó ütötte meg a füle dobját.
«Ejnye, de furcsa, gondolá magában, nagybőjtben muzsikaszó! Valjon ki lakodalmaskodik most?»
Mikor aztán a piaczra kiért, mingyárt megtudta, hogy mi az?
Verbunkosok tánczoltak az utczán.
Hja, biz a császárnak nagybőjtben is szüksége van katonára. Az emberhúsra nincs bőjt.
Szép instituczió volt ez a verbunk!
Kiválogatták a huszárok közül a legszebb, legdélczegebb és a legkorhelyebb legényeket. Azok aztán hatosával, tizenkettesével városról-városra, faluról-falura jártak verbuválni.
Végig muzsikáltatták magukat az utczán, maguk is danolták hozzá:
«Piros csákós süvegem,
Most élem víg életem,
Bokréta van mellette,
Barna babám kötötte!»
Palaczk, csutora volt a kezükben, tele jó borral; a mely legény eléjök került, megölelgették, összecsókolták, itatták a jó borból; egyszer csak azt vette észre, hogy az ő fején van a bokrétás, szalagos huszárcsákó. Akkor aztán a pap sem mentette ki onnan többet. Az övék volt. Dalolhatta aztán, hogy:
«Soha sem vétettem Székes-Fehérvárnak,
Mégis elrántottak gyalog katonának,
Huszárnak állottam, bakkancsosnak tettek,
Hej, a ki áldotta! már mingyárt rászedtek.
Verje meg az Isten a mészáros bárdját!
Minek vagdalta el a kis borjú lábát?
Mostan a kis borjú nem tud lábán járni:
Szegény bakancsosnak hátán kell hordani!»
De legnagyobb aratása volt a verbunknak a vásártéren. Mikor ott karikába állva, elkezdték lejteni azt a délczeg tánczot, a mit én magam is csak kétszer láttam életemben. Olyan táncz volt az, hogy azt nem lehet leirni. Benne volt a magyar daliás tempóknak egész összesége, a hetyke legénykedés, a kaczkiás legyeskedés, a dévaj jó kedv és a világfitymáló dacz minden mozdulatban, taglejtésben, fejhordozásban, azok a tengerátlépni készülő nekilépések, azok a csillagijesztő fejfölütések, azok a hegyetemelő válltaszítások; taps, lábdobbantás, sarkantyúpengetés, mind egyszerre, mintha zsinórra rántanák; aztán mikor jött a kopogóssa, nem ám lábhegyen, mint a szinpadi tánczosok, hanem a két sarkán, egyenesen, mint a jegenyeszál, kezében a tarsolyos kard, fejében a tollas csákó, úgy járta azt a muzsikaszó frissére a tizenkét délczeg vitéz egy karélyban, forogva és körüljárva, mint a plánétakeringés, s tüzet szórva a szép asszonyokra a két szeméből s integetve a legénynek, a ki a sokaság közül termetre kiválik!… Nem lehet azt így elmondani. Látni kellett azt. Az elszédített. Magamnak is az a szerencsém, hogy még gyerek voltam, különben talán én is felcsaptam volna.
A toborzók épen akkor végezték a verbunkos tánczot s jöttek az utczán arrafelé, a honnan Dacsó Marczi közeledett.
Elül tánczolt a kisbíró; kulacs volt a kezében; s úgy szeretett volna tenni, mintha jó kedve volna. Utána járta idomtalan bakugrásokkal a toborzó dudás, egyszerre tánczolt és muzsikált; mind a kettőhöz értett, egyikhez csúfabbul, mint a másikhoz; azután jött csupa merő pávakakas lépésekkel a szép verbunkos csapat, csak úgy kinálgatta az itczés üveggel a parasztlegényt, a kit az anyja a kis ajtóból ugyancsak igyekezett a toborzók elől visszaránczigálni gatyájánál fogva. (Ne tessék megbotránkozni ezen a szón, mert hiszen másutt akárhol fogják meg a paraszt legényt, kirántja magát könnyen; de ha ennek a sűrű ránczába hátul belemarkol valaki, akkor meg van fogva; mert ha el talál szakadni a korcz, vége a vitézségnek.)
Egy pár legény lépre akadt már, azok egy-egy huszárral összeölelkezve, járták volna a Kállai-kettőst, fejükben a huszárcsákó, a huszáréban meg a parasztkalap; egy közülök a tenyerével hajigálta fel a légbe a szép fehér lázsiás tallért, a mit felpénzül kapott, dicsekedve, hogy milyen olcsón jutott pénzhez; egy morva vándorló legény meg, a kit a korcsmában térítettek el a suszteri pályáról, szörnyen igyekezett utána csinálni a huszárnak a kuferczes tempólépést, a mi rettenetes jól illett a papucsos lábának.
Marczi bizony oda se nézett nekik, dolga volt, sietett. Hanem a kisbiró a verbunk elején útját állta.
– Utczu bizony Marczi pajtás! Már csak meg sem állnál egy szóra? Úgy szaladsz, mintha rákot loptál volna s az csipné a fodor hájadat az ing alatt.
– Sietek ám. A Czikóék szelemenfáját még ma mind el kell készítenem. Azt látom, hogy te már készen vagy.
– Ne bolondulj, Marczi pajtás. Hájszen egyszer él az ember! Igyál egyet no a kedvemért.
– Iszik az ördög! Nem látod, hogy ma ács vagyok? Háztetőkön kell mászkálnom; mind leszédülök.
– De bizony csak egy korty bakatortól te le nem szédülsz. «Kutya iszik vizet; bort, a ki megfizet». Addig odább nem mégy, a míg egyet nem húztál a kulacsomból.
– No hát ide vele. Marczi megtette neki, hogy ivott.
– Aztán csókolj meg szépen, igaz barátságból. Isten áldjon meg, pajtás!
Marczi azt is meg hagyta történni, s azután igyekezett tovább menni.
– Marczi pajtás! kiáltá utána a kisbiró: gyere vissza még egy szóra. Ide gyere!
– No mi kell még?
– Tudod, hogy tavaly egyszer kukoriczafosztás előtt való vasárnap a Csémiék háza előtt egy tallért kértem tőled kölcsön.
– Régen keresztet vetettem én már arra.
– No hát azt most már megadom. Van pénzem. Tartsd a markod.
– De már akkor csakugyan nagyon részegnek kell lenned, ha még fizetsz is.
A kisbiró előkereste a mándli zsebéből a lázsiás tallért s markába nyomta a Marczinak, meg is szorította a kezét.
De most már igazán ment a Marczi.
Csakhogy még egyszer visszaszólították; most már egészen más hangon.
– Dacsó Marczi te! Állj meg csak, ne szaladj. Nem vagyok ám én egy cseppet se kótyagos; hanem te lettél valami, a mi még nem voltál. Ittál a katonák borából, elvetted a katonák felpénzét; katona vagy te már, galambom Marczikám, csak állj be a sorba!
A legény elbámult, amint a huszárcsákót egyszerre csak a fejébe nyomták. A keze a bőrköténybe dugott szekercze nyelét markolta meg. Egy pillanatig az járt a fejében, hogy rárohanjon a kisbiróra s kettéhasítsa egy csapással a koponyáját. Hanem aztán meggondolta magát. «Ezt bizony magad kerested magadnak. Itt a jutalma a tegnapi sétafikálásnak a bécsi urasággal». Azzal csak megadta magát. Van is mit sajnálni azon, hogy innen elviszik az embert katonának. Nincs, a ki utána sírjon, ebben a városban. Azt tette, hogy lecsatolta a bőrkötényt magáról.
– De már ha katonává lettem, akkor eb hordja ezt a bőrkötényt, szekerczét tovább. Szedd fel, kisbiró, hozd utánam! No hát már most hadd látom, hol az a bor? No most czigány, húzd az én nótámat: «Katona vagy rózsám, az lettél!» Hadd szakadjon meg a szíve a sok csalfa leánynak. «Sok víz lefoly még addig a Dunában, míg engemet megláttok ez utczában!» No hát már most káplár uram, gyerünk, menjünk; kinyúlunk ma, az angyalát! világ boszújára, kivilágos kivirradtig.
S csakugyan azt tette a Marczi, hogy ivott egész reggelig a verbunkkal. Nem szokott a verbunkos aludni, csak minden negyednap.
A kisbiró persze elment a bőrkötényt hazavinni a Dacsóék házához. Nem volt annak egyéb dolga a verbunkkal, mint éppen csak a Marczit elkaparintani, a kinek minden lépésére rálestek.
Másnap korán reggel a verbunkos káplár hazakisérte a Marczit, hogy hadd hagyja rendbe a házatáját. Volt egy vén nénje, arra mindent rábízhatott szépen. Hiszen tiz esztendő nem a világ, akkor majd hazakerül megint. Hisz mingyárt letelik az; az ember észre sem veszi.
A jó öreg néne javában kötözgette össze a batyut az útra készülő öcscse számára, a mint jön be nagy tappogással a kisbiró s elkezdi:
– Héj, Dacsó Marczi öcsém. Azt parancsolja neked biró uram, hogy a verbunk még egy hétig itt lesz, addig te itthon maradsz; sehová sem mégy, hanem befogod a három lovadat s ma még bemégy forspontba Pestre.
A Marczinak sok volt már a fejében.
– Ejnye a szent Árgyrussát! «Elmehetsz, ittmaradsz, kimégy; befogsz, kifogsz!» Oh te halottbemondó, lakodalomrahivogató, forspontrakergető, kisbiró! Te délig mindigéhes, estig mindigrészeg kisbiró! te a város dobja szamárbőrén testvérgyilkosságot elkövető kisbiró! Azt mondom, hogy most mingyárt kieblábolj innen, hazáig meg se állj, otthon felmászsz a kazal tetejére, onnan parancsold meg a verebeknek, hogy ezután fél lábbal lépkedjenek, s a míg azok neked szót nem fogadnak, addig ide nekem vissza ne jőjj; mert ha még egyszer ide hozod ezt a fejelésnél elfuscherolt pofádat, hát dudát csinálok belőled s azon muzsikáltatok magamnak! Annak a hájduda birónak pedig megmondd, hogy «eb ura a fakó!» A császár katonája vagyok én! Nekem csiszlik biró ne izengessen többet, mert én huszár vagyok! S azt tanuld meg, hogy első a világon az atya úr Isten, azután a fia, azután mingyárt a magyar huszár, azután jön a huszárnak a lova, azután a huszár lovának a patkója: azután jön a semmi, s csak azután jösz te, meg a biró, meg a magistratus. Hallottad? No ha hallottad, hát eredj haza s mondd el otthon, hogy a Dacsó Marczi nem hall már egyebet, csak a trombitaszót! A többi mind kutyaugatás.
A kisbiró csak nevetett.
– Ugyan ne mókázz, Marczi öcsém. Hiszen megfizetnek ám jól a forspontért. Egy forint minden ló meg stáczió után, aztán meg ostorpénz, meg borravaló.
– De hát mért kellene épen nekem forspontba mennem? Mikor itt van még hetven szekeres gazda, a kinek semmi dolga nincsen, mint majmot nézni, mikor t. i. egymásra bámul.
– Hát megmondom az okát, édes Marczi öcsém, hogy azt ne gondold, hogy az ember itt most tégedet kujonérozni akar. Hát tudod, az inzsellér bevégezte a munkáját; ma megy ki a városból. Aztán tudod, az a sok riha csőcselék nép mind dühös ő kelmére. Rég fenik rá a fogukat, hogy majd mikor elmegy, a város végén rálesnek egész baromsokasággal s csunyául meghajigálják sárral, meg göröngygyel. Meg is teszi a nép, a milyen veszett. Hanem hát tudod, tégedet szeretnek. Ha meglátják, hogy te vagy a kocsis, a ki az inzsellért a szekereden viszed, akkor nem merik meghajigálni, nehogy tégedet koppintsanak fejbe.
Dacsó Marczinak egyszerre valami odalőtt a fejébe. Mintha a forró láz csapta volna el, olyan hőség támadt az agyában. Elkezdett lassabban beszélni, még a hangja is reszketőssé vált.
– Hát az inzsellér akar hazamenni Pestre? Elviszi a mappákat is, meg a protocollumokat is? No csak azért kérdezem, hogy milyen ülést csináljak, hogy minden elférjen a kocsiban? Aztán igazán jó borravalót szokott adni a kocsislegénynek? No hát, Isten neki, nem bánom; beviszem. Mingyárt a lovak után látok.
Azzal kitámolygott az istállóba. A homlokán csak úgy gyöngyözött a sűrű veríték.
– Tudtam, hogy a borravaló szóra megjuhászodik a legény! mondá a kisbiró a káplárnak, a kit magával vitt a tanácsházhoz, hogy az engedélyt megadja hivatalosan a rekrutának ez egyszer és utoljára czivil kiküldetéseért.
Félóra mulva készen állt a könnyű fonott oldalú cséza a jó három lóval a præfectusi kastély előtt, a hol a mérnök szállva volt. Maga ült a kocsis-ülésben a Dacsó Marczi. A hajdúk lehordták nyalábszámra az okmányokat; azokat mind jól el lehet pakolni a hátulsó saraglyába a bőrtakaró alá: magát a mappát, a mi egy hosszú bádogtokba volt dugva, ki nem adta a kezéből a hites mathematicus, mert abban van az ő egész tudománya. Azt odatette maga mellé az ülésbe s még egy szijnál fogva oda is kötötte a kocsi oldalához. Jól neki volt öltözve a hidegnek, botosok a lábain, a bundája felöltve, a téli sipka lekötve az álla alá. A szolgálattevő hajdúknak fejenkint mind egy-egy ezüst huszast osztogatott.
– No aztán, Marczi öcsém, biztatá a kocsisát, ha jól elhajtasz, tudod? hát akkor majd nagyot iszunk ma.
– Ugyan iszunk! erősíté meg Marczi a maga részéről.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ráby Mátyást ma megint kiunszolta a felesége vadászni. Hátha ma szerencsésebb lesz, mint harmadnapja s nyúllal jön haza?
Az asszony csupa szeretet és figyelem volt hozzá.
Hát aztán nem bolondság az embertől, hogy mikor van neki egy jó, szép, takaros, szerelmes felesége, van jól hordó puskája, jól álló vizslája, jól szelelő pipája, mindezekhez elég jövedelme, puskapora, vágott dohánya: hát még sem éri be vele; hanem nagyobb dolgokon töri a fejét?
Ki nem ment a fejéből, a mivel azt az utóbbi napokban teleszedte.
Azért ballagott ki egy kicsit a mezőre.
No oda meg hát épen jó helyre ment.
Ezúttal a budai út felé ment ki a városból, s bámulva látta, hogy a város végén a fazekas és vályogvető nagy gödröket egész népcsoport tartja megszállva, asszony, férfi és gyerek; mintha valakire várnának.
Nem akarta tőlük megkérdeni, neki úgy sem mondanák meg.
De alig haladt az agyagvermeken túl mintegy ötszáz lépésnyire, a mint egy három lovas kocsit látott vágtatva jönni a kastély felől; mire az egész elrejtőzött néptömeg nagy zsivajjal rohant elő a földvágásból, s két felül az út melletti garádot ellepte.
A kocsiban ülőket nem birta fölismerni; azt sem vehette ki, hogy a néptömeg mit kiabál rájuk? De e kiabálásnak a hangja valami oly ádáz volt, hogy azt nagyon meg lehetett különböztetni attól a búcsúriadaltól, a melylyel egy néptömeg a távozó kedves vendéget szokta utnak ereszteni. Mikor a fogat a néptömeg között végigvágtatott, a zaj még erősebb lett, az asszonyok legjobban visítottak; a felemelt öklök és botok fenyegető kiséretet képeztek hozzá. A kocsi természetesen nem állt meg a kedvükért közöttük, hanem vágtatott, a hogy csak a három ló ragadta, míg kijuthatott a sokaság közül. Különben semmi erőszakoskodás nem érte a bennülőket.
Mikor a kocsi utólérte Rábyt, ráismert legelébb is a hátulsó ülésben kuttogó mérnökre. Most már értette, hogy mit kiabált a nép olyan nagyon? Hanem azt már nem értette, hogy mi tartóztatta őket vissza, hogy jól meg nem hajigálták ő kelmét, holott a kezük ügyében volt az a jó hajigálni való agyag? Megértette azt is, a mint a szekér egészen odaért hozzá; mert akkor a kocsis megállítá a lovakat. Akkor aztán megismerte benne a Dacsó Marczit.
– Servus humillimus! köszönté Rábyt az inzsellér. Hallotta spectabilis azt az infernalis búcsúztatót? Így eresztik ám ki minden faluból az inzsellért. Ha a Marczi nem lett volna a kocsisunk, még meg is hajigáltak volna.
– Tekintetes uram, szólt a Marczi borrekedt hangon Rábyhoz, van-e még abból a pályinkából abban a kulacsban?
– Van Marczi: nesze, igyál.
A legény megfogta a kulacsot, s addig le sem vette a szájáról, a míg az utolsó kortyot is ki nem húzta belőle.
– Marczi! Majd megárt.
– De bizony meghasznál! dörmögé Marczi, visszaadva a kulacsot. No hát áldja meg a mindenható!
Azzal közévagdalt a lovaknak s azok megint neki rugaszkodtak, a négy kocsikerék csak úgy szórta maga körül a sarat.
Ráby megállt az útfélen és utána nézett. Elgondolkozott rajta, hogy milyen különös, hogy épen ennek a fiúnak kell a szekerén beszállítani azt az egész machinát, a mi az ő népét tönkre rontja, a szerzőjével együtt.
Egy helyütt, a mint az országút a Dunához közeledik, egy mellék-út kanyarodik fel rá, mely a szigetségi révbe vezet. Mikor a Marczi bricskája ehhez a helyhez ért, egyszerre nekifordította a kocsis ennek a mellékútnak a lovait s kegyetlenül közéjük vert. A szekér a meredekről vágtatva rohant le egyenesen be a Dunába.
– Szervusz világ! kiáltá messze elhangzó kaczagással a legény, elhajítva a virágos kalapját; s már akkor ló, szekér, mind benne úszott az épen tavaszi áradástól kavargó Dunában. Akkor aztán, mikor már nyakig ért a víz, visszakiáltott Dacsó Marczi a kocsiban ülőre: «no most iszunk már mingyárt nagyot, kegyes uram!»
Ráby csak azt látta, hogy az elmerülő szekérből egy bundás alak kétségbeesetten akar kimenekülni, de a nehéz úti öltözet lehúzza: nem sokára elmerül a szekér, s a rajta ülők; a három lónak a feje még egy ideig kilátszik a vizből, a mint küzdenek a halálos ár ellen; utoljára azok is elbuknak a hullám alá. Kocsi, mérnök, protocollum és mappa, mind lementek a Duna fenekére. Soha se találta meg azokat senki.
Ráby Mátyás megdermedten állt ott az útfélen; a nedves bőjti szél végig söpört az avaron, s a távolból egy néptömeg ordítását tépte magával, mely olyan volt, mint mikor a kétségbeesés kaczajra fakad.