(Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk wagion.)
Ez napokban tartatott meg a nagy megyei «körjárat»: nem a hajdankori «ambulatorium forum» (körüljáró törvényszék), hanem egy legujabbkori intézmény, melyet József császár hozott be, miszerint az alispán, (ha az első nem ér rá, a második: ha az sem, a substitutus) egy évben egyszer körül tartozik járni az egész vármegyéjét és annak mindenféle ügyéről, bajáról értesülést venni s mindeneket referálni a kerületi biztosnak, a milyen megint tíz volt az egész országra. Hiszen egy Torna vagy Esztergom megyei viczispán csak könnyen elbánt ezzel a feladattal; de Pest vármegyének, a mi akkora, mint egy német királyság, valamennyi királyi és mezei városában, járásbeli székhelyén végig enni, inni a hivatalos traktákat: gyomor kellett ahhoz; még pedig hatalmas! Az olyan kákabélű városi urak, mint az első, meg a második viczispán, már negyednapra mind a bodzaherbatéra szorultak s a vége felé az egész teher a substitutusra maradt: a legidősebb és leghozzátermettebb táblabirára, a ki hogy is lehetett volna más, mint tekintetes Laskoy de Laskafalva úr? Az aztán kigyőzte végig.
Tehát mikor a körjáró bizottság Szent-Endrére került, akkor természetesen a kamarai uradalmi præfactuson volt a sor a traktálásra. Ehhez a traktához nemes Rábai és Muray Ráby Mátyás «belső bizalmas udvarnok» úr is kapott a præfectus úrtól egy sajátkezüleg irt meghivó levelet.
A franczia kihordó, hogy még hosszabb fogat csináljon neki a lakomához (helyén levő germanismus) azt is elmondá, hogy kiket fog ott conviva társakul találni az udvarnok úr? Ott lesz a substitutus, a főszolgabiró esküdtjével (az utóbbi, a documentumokon az előbbivel csak «egy» ember; de az asztalnál négy helyett eszik), azután az inzsellér, meg a megyei orvos, meg a khirurgus, meg a városbiró, meg a ráczpópa, meg a plébánus, azonkívül a helyben állomásozó dragonyos svadrony kapitánya. Aztán van egy házi kisasszony is, a ki egy «superbe donzelle!» egy «friand morceau?»
No, képzelte magában Ráby, ez is valami olyan tenyeres-talpas falusi szépség lesz, a kivel nem lehet egyébről beszélni, mint a tehenekről, meg a pulykák veszedelmeiről.
A meghivásnak azonban eleget kelle tenni. Mint hivatalos színü lakomához, csak elővette azt az öltözetet, a miben az embert faluhelyen megugatják a kutyák. Jó, hogy a divathoz tartozik a hosszú nádpálcza. Tizenkét órára lévén híva, a mint harangoztak, elindult.
A kastélyhoz érve, ott talált a kapuban egy csoport pipázó hajdút és kocsist. Meg sem szólította őket, okulva a pesti megyeház kapujában vett leczkén; csak felment egyenesen a kastélyba.
Ott aztán ment, a míg egy urasági hajdú útját nem állta.
Ez kivételképen nem volt vele goromba: jámborul tudtára adta, hogy még egy kicsit korán tetszett érkezni, az urak még tanácskoznak; hanem addig, a míg az ebéd ideje eljön, tessék lesétálni a kertbe; ott fogja találni a kisasszonyt, azzal elmulathatja magát.
Rábynak kezdett nagyobb véleménye lenni a házi kisasszony felől, a ki már a nagy trakta előtti órákban ráér a kertbe lemenni sétálni. Ez nem büszke a gazdasszonyságára.
Hanem hát most menjen az ember egy kertbe, a hol soha sem volt, keresni egy kisasszonyt, a kit soha sem látott.
No de közel volt a segítség. Mintha csak megszagolta volna, ott termett a fekete pudli a folyosóról: először barátságosan kezdé a farkát csóválni a vendég előtt, azután a két első lábának a konterfáját oda nyomta annak a bársony puliderére, végre pedig a foga közé fogta a nádpálczájának a végét s elkezdte őt annál fogva vezetni a kertajtó felé. Ráby Mátyás látva, hogy milyen nagy kedve van az uszkárnak ahhoz a pálczához, egészen odaadta neki, a midőn aztán az okos kutya, közepén fogva a sétabotot, nagy készséggel vezeté őt a kerti utakon egyenesen oda, a hol a kisasszonya járt a labyrinthusban.
Az akkori kertészeti divat szerint, nagy úri parkokban voltak ilyen élőfákból csinált tömkelegek, a mikből nehéz volt kitalálni.
Biz ott magától soha sem akadt volna rá Fruzsinka kisasszonyra Ráby Mátyás, mert az ott félrevette magát a legbelső rejtekbe s a gyeppadra ledülve, olvasott.
Ez nem volt az a kalpagos, zsinóros mentés magyar amazon, a kit első alkalommal láttunk. A legujabb bécsi divat szerint volt öltözve, a mit a Kleiderordnung a nemes kisaszonyok számára megszab: kalap, sétapálcza, hajfodrozat, nyakmásli; mind kifogástalanul correct. Arczfestés, flastromkák, a hogy illik; s az üdvözlést elfogadó válasz is: «Ihre Dienerin, mein Herr!»
Idáig hozta a Pamina a vendég úr pálczáját s ott letette azt úrnője lábához.
A kisasszony pedig, kecses meghajlással, fölemelé azt a földről s visszanyujtá a lovagnak. Neki már volt egy pálcza a kezében, a másikban pedig egy díszkötésű könyv: Wieland Oberon-ja, a mint azt Ráby kérdésére sziveskedett megmutatni.
No már azzal az úrhölgygyel, a ki Wieland Oberon-ját olvassa, másról is lehet beszélni, mint kis pulykákról.
De már az első negyedórában megtudta Ráby Mátyás, hogy ő egy eltemetett kincsre bukkant itt ebben a falusi városban. Ez egy magas miveltségű hölgy, a ki úgy beszél Voltaireről és Rousseauról, mint más falusi kisasszony a tiszttartóné fejkötőjéről; és a mellett úgy ejti ki a németet, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy magyarul gondolkozik s úgy fordítja le azt németre. Ez nevelést kapott!
Hát még azok a szemek!
A labyrinthból folyvást a magas irodalomról discurálva, kisétáltak a parkba; a virágokra áttérve, Fruzsinka kisasszony azt is elárulta, hogy a «napkeleti virágnyelvhez» is ért. Ez pedig legujabb divat volt a bécsi jó társaságokban. Urak és úrhölgyek sok kellemes mulatságot találtak benne. Fruzsinka kisasszony egy téli zöld ágacskát tört le s azzal ajándékozá meg Rábyt, a ki aztán nagyon jól emlékezett a versre, mely e növénynek megfelel:
«A télizöld örökzöld, de soha sem virágoz:
Hasonlít egy férfi és hölgy közti barátsághoz.»
Lám, még nem is kaczér. Nem ád avanceokat.
Hanem azok a szemek!
Az ebédre hívó csengetyűszó aztán véget vetett az élvezetteljes társalgásnak. Fruzsinka kisasszony Ráby Mátyás kiséretében tért vissza a kertből a kastélyba, a hol már az úri társaság türelmetlenül várta megérkezésöket; a leves az asztalon volt.
Az új vendéget a kisasszony bemutatta a régieknek, a kivel mindenki kezet szorított. A szolgabíró meg a dragonyos kapitány egyszerre per tu lettek vele. És igen kitüntették. Az asztalnál odaültették öt a kisasszony mellé jobbrul. Az egész asztalnál Fruzsinka kisasszony mindig csak ő vele társalgott: a mi ugyan az ő részéről nem nagy áldozatba került; mert a többi urak discursusában nem lett volna könnyű élvezetet találnia. Az asszeszszor meg a papok mindig diákul beszéltek, a többiek pedig szokás szerint egymást csipkedék élczeikkel. Ez megkivántatik az ejtőzéshez (a mit concoctiónak is hívnak). A kapitány pedig talált egy méltó versenytársra az esküdtben, a kivel arra fogadtak, hogy a leves és a hús között melyik tud több fánkot megenni. Az állkapcza-versenyben (szégyenpirral kell megvallanunk), hogy a német maradt a győztes, mert nem, mint az esküdt, kétfelé szakítva rakta a szájába a fánkot, hanem kettőt összefogva. Ő begyűrt huszonkilencz fánkot, az esküdt csak huszonhatig vitte.
– No majd a töltött káposztánál revanzseot veszek! fenekedék az esküdt; majd hogy ki vág be több tölteléket?
De biz ott is győztes maradt a német. Volt hahota aztán!
A szolgabíró azt mondá:
– No kapitány! ha te a háboruban is úgy fogod kardra hányni az ellenséget, mint itt a töltött káposztát, akkor a szegény törökből marad is nem is a muszkának valami.
Biró uram erre kiüríté a poharát: «az Isten éltesse a vitéz kapitány urat».
– Csak te végezd a magad dolgát, vágott vissza Lievenkopp. Te vagy csak derék szolgabiró! Rábizták a nép összeszámolását, s úgy végezte, hogy csak a menyecskéket, meg a leányokat számította össze.
– Ha a többiek nem engedték magukat összeszámítani.
Biró uram kiitta rá a poharát.
– Az Isten éltesse a tekintetes főszolgabiró urat.
Laskóy táblabiró úr nevetése elnyomta a többi beszédet.
– De hát én legalább a fiatalját találom meg az asszonyfélének, de te, kapitány, valahányszor a Gyöngyöm Miskát elfogni kirukkolsz, mindig meg fogsz egy vénasszonyt! vágott oda a szolgabiró.
Uj hahota. «Az Isten éltesse a Gyöngyöm Miska urat», mondá biró uram és ivék.
Mikor ujra szóhoz lehetett jutni, akkor meg az inzsellér kezdte el vagdosni a megyei orvost, odakoczintva a poharát azéhoz.
– Héj doctor, ilyen medicinát nem főznek a kalocsai patikába, ugy-e? Van-e ilyen a receptjei közt? Az mondják, hogy az ajtóra vannak felfűzve a receptjei, s a mint jön egy beteg, a melyik recept következik, azt leszakítja a madzagról s odaadja neki. A minapi nagy patécs járvány alatt így adta ki a szentendrei ispitályosoknak recept helyett a tinta-speciest. Azok mind végig tintát szedtek be kanállal, s ki elfutott, ki meggyógyult tőle.
Mindenki nevet rajta, csak bíró uram iszik híven: «az Isten éltesse a tekintetes doctor urat!»
– No, de most már elhallgass indzsellér! pattant fel a doctor. (Az orvosok egyáltaljában nem szeretik az élczelést.) Mert ha én elmondom, hogy hogyan mérted ki a szentendrei határban ezerhatszáz ölével a primæ classis földet az esküdt uraknak s ezer ölével a csincsés pióczatenyésztőt a jámbor parasztnak, hát majd azon lehet ám nevetni.
De már ez nem is volt nevetni való. Præfectus úr a fogát szítta s Ráby Mátyásra tekintgetett, vajjon nem hallgat-e oda félfüllel? Biró uram azonban sietett a maga áldomásával a jó kedvet helyreütni.
– Az Isten éltesse a tekintetes «hityimityimatyimókus» urat.
Tudniillik, hogy megyei mérnök hivatalos czíme ez volt «hites mathematicus», a miből a népajk aztán ilyen szép magyar szót acclimatizált.
Azután következtek az áldomások. Magyar asztalnál az a szokás, hogy az ott jelenlevők közül senki eláldatlan nem marad. Különösen a kálvinista papnak volt meg az a gyászos szokása, hogy toaszt nélkül senkit el nem eresztett, a ki vele egy asztalnál ült; mindenkiben fedezett fel valami occulta qualitást, a miért áldomást lehetett rá mondani.
Ez aztán épen Ráby Mátyásnak való mulatság volt: a ki maga vízisza. Pedig ilyen helyen inni kell, minden áldomásra ki kell üriteni a poharat, mert különben az embernek a nyakába töltik a bort. És hát Mátyás csak végig itta azt mind s még csak görögül sem beszélt tőle, pedig azt várták, hogy ebéd vége felé az asztal alúl fogják összeszedni. Csodálkoztak aztán nagyon, hogy a pakenehändli-evő bécsi gavar hogy győzi a nagy ivományt!
Pedig hát Fruzsinka kisasszony finesse volt az egész. A mint egymás mellé leültek, azt súgá Rábynak:
– Ön bornemisza: itt ebben a pintes üvegben van az ön számára ribiszkebor, a színe olyan, mintha veres bor volna.
Igy csalták végig az egész lakomán át a társaságot, versenyt nyakalva a ribiszkeborból, a mi nem megy a fejbe.
Épen csak Fruzsinka kisasszony egészségére nyult a tokaji boros pohárhoz Ráby. Ennyi excessust meg lehetett neki engedni azokért a szép szemekért.
Az ebédnek természetesen soha se szakadt volna vége, mert a hajduk egyre hordták, a kapitány leveses kanállal ette az ananászkocsonyát; ha a doctornak eszébe nem jutott volna a társaság egészségéről legalább prophylacticus módon gondoskodni.
– No urak, de már erre a nagy evésre csakugyan kell egy kis commotio. Délután kuglizni fogunk.
«Kuglizni», ez volt a népszerű jelszó, mely még a plébános indítványát is csaknem megbuktatta, a ki a mondó volt, hogy ebéd után meghallgassuk Fruzsinka kisasszony bájos éneklését, a clavicordium mellett.
A kuglizók, ha többségben nem is, de tüzes oppositióban voltak. Különösen a kapitány félretett minden udvariassági szabályt. Fruzsinka kisasszonyt hallotta ő már máskor is klavirozni és énekelni; de ma az egész társaságot le akarja verni a tekepályán.
– Engem nem! kiáltott közbe az esküdt. Fogadjunk, hogy tőlem egy zsinórt sem fogsz behúzni!
A kapitány tűzbejött és nagyott mondott: a mit a műszavak miatt csak eredetiben lehet visszaadni.
– Auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König.
A min aztán Laskóy táblabíró úr, a Pudelt négy lábú értelemben véve, irtóztatóan elkezdett kaczagni. «Egy dragonyos kapitány, a ki egy felnyergelt pudlin királyt csinál!» Az kellene nekünk magyaroknak! a kik felnyergelt lovon se tudtunk József császárból királyt csinálni. E fölött oly kaczagásba jött a táblabíró úr, hogy szétnevette az alatta levő széket. Erre aztán határozatba ment, hogy elébb meghallgattatik Fruzsinka kisasszony éneklése és klavirozása, azután pedig elkezdetik a kuglizás.
De biz az csak olyan határozat volt, mintha a diætán hozták volna, hogy a ki nem akarta, nem tartotta meg. Ketten-hárman ott somfordáltak eleinte a zongora körül, a míg Fruzsinka kisasszony valami románczot bájos hangjával énekelni nem kezde; de miután e mellett pipázni nem lehetett, utoljára az indítványt tevő plébános maga is elpárolgott, s utána szökött a kuglizóknak, a kiknek a nagy lármájuk a nyitott ablakon át felhangzott a kertből. A kapitány még ott is kiabálta, hogy «auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König». Azt ugyan egész délután egyet sem csinált; hanem kiteremtette a kuglitámogatónak két fogát a kiugratott tekével, a miért ott rögtön a legale testimonium által elmarasztaltatott a III: 3: 14. t.-cz. alapján, mely hat forintban állapítja meg egy kiütött fognak az árát, 12 frtokban. Igaz, hogy nem fizette meg.
Fruzsinka kisasszonyt bizony egyedül hagyta mindenki oda fenn a zongora mellett, Ráby Mátyással. Ő ért a hangjegyekhez is, s mikor rákerül a sor, el tudja fordítani a lapot.
Mikor aztán ketten maradtak egyedül, akkor Fruzsinka kisasszony becsapta a kotát s felkelt a zongora mellől, s egyetlen hallgatójához fordult e szavakkal:
– Minő társaság ez! S összecsapta a kezeit. Egy magasabb eszme, egy nemes gondolat nem kerül felszínre soha. S ez a mi világunk!
Ráby udvaroncz volt: szerette a társaságot, a melylyel együtt ebédelt, menteni.
– Egészen a hivatalkörük képezi a sphærájukat.
– Hivatalkörük? Nem hallotta ön, hogy micsoda adomákat hordtak fel egymásról egész leplezetlen cynismussal? Az mind igaz! Valamennyinél versenyez a tudatlanság a restséggel és a kapzsisággal. Itt mérnök, orvos, biró és katonatiszt mind nem érti a hivatását és elhanyagolja: hanem a helyett, a hol valami nyereség kinálkozik a hivatalos eljárásból, annak az elfogadását lelkére sem veszi.
Ráby csak prókátorkodott mellettük.
– Nálunk csaknem kényszerítve van erre a tisztviselő. A fizetése csekély s a legtöbbször a nagy családtartás szüksége kényszeríti a mellékjövedelmek után látni.
Fruzsinka elnevette magát.
– De hisz ez egy sem családos ember. A kiket itt látott ön az asztalnál, azok a vén táblabirón kívül mind nőtlen urak, a kik azért járnak a házhoz, hogy nekem udvaroljanak, s valamennyi mind azt számlálja a dolmánya gombjain, hogy elvegyen-e, vagy ne vegyen? Meg is tenné, ha olyan nagyon nem félne tőlem.
– Félni a kisasszonytól? Különös hatást tulajdonít magának.
– Hát azt hiszi ön, hogy én nem tudom, hogyan kell megijeszteni valakit, a kinek «szándékai vannak!» Selyem divatöltöny, regény a kézbe, ügyesség a klaviernál, nem törődés a konyhával: a háta kezd borsózni a kémszemlélőnek: «ezt én nem tudom eltartani!» s odább menekül.
– Ellenkezőleg. A toilette és a nevelés gazdagságot árul el, s egygyel több ok a rajongásra.
– Igen, ha arról valaki assecurálná őket, hogy nagybátyám gazdagsága, a mit az maga szerzett, valaha rám száll, de ez az a titok, a mit nem tudnak kitanulni. Mert két dologról nem tud tisztába jönni az elővigyázó épouseur: hogy nagybátyám valósággal szeret-e engem, s hogy én tudok-e úgy hizelkedni a nagybátyámnak, hogy ki ne essem a szeretetéből. S azt bizony magam sem tudom megmondani.
– No bizony azt nem volna nehéz kitalálni. Épen e kitünő nevelés, s az elegans toilette tanuskodik a nagybátyja szeretetéről.
– A nevelést a budai Erzsébet-apáczáknál kaptam, Mária Theresia kegyelméből, az nem került senkinek semmibe. A mi pedig a toilettemet illeti, annak a kútforrását ezek az urak, a kik itt az asztalnál ültek mind ismerik. Illő, hogy ön is megismerje.
Azzal egy aranyozott szekrénykéhez sietett, s onnan kivett egy hosszú számlát, a miben a mai lakoma költségei voltak feljegyezve: párját a már egyszer ismertetettnek, csakhogy megbővített kiadásban. Akkora quantumok voltak abban felrakva, mintha a kapitány svadronyostul s a pap ekklésiástul ebédelt volna itt. Mindazt fizeti a kamarai uradalom.
– Szabad önnek is elolvasni ezt!
Fruzsinka kisasszony mind a két tenyerét arczára szorítá, mintha attól tartana, hogy pirulása még a festéken is keresztül lobog.
– Már most ön is tudja az én fényüzésem titkát, susogá elfogódottan. S elképzelheti ön, hogy kedvem volna letépni magamról a grosdenaple bouffan-t s elszaladni mezítláb – kapálni.
Rábynak megesett a szive a leányon.
– De hát miért kénytelen ön ezt tenni?
– Miért? Miért? Hát azért, hogy megfogjak valakit. Ha párduczos levente tünik fel a láthatáron, akkor velem is felvétetik a gyöngyös vállderekat, a csipkés kötényt s a kócsagos kalpagot, ha pedig divaturacs közeledik a kalithoz, akkor a szalűpőt és a trompőzt. De hát mindent meg akar ön tudni első találkozóra? No hát tudjon meg ön annyit, hogy legyen az elsőből utolsó is. Akarja ön megtudni, hogy miért kell most önnek itt lenni? Jőjjön be velem a belső szobába: mert itt ki találna valaki hallgatni.
Ráby már bele volt vonva e nőnek a bűvkörébe: az már forgatta őt maga körül, mint Klimius Miklós a holdjává alakult zsemlyét. Követte őt a boudoirba.
Itt leültek a causeusere s Fruzsinka legyezőjével játszva, elkezdé az érdekes vallomást.
– Nem ön az első, édes Ráby, a ki ebbe a városba leszáll, szigorúan összevont szemöldökkel, hogy «par ordre du Mufti» számot kérjen tőlünk. Méltán mondhatom «tőlünk», mert mint az imént látta ön, én is benne vagyok a szent Hermandad szövetségében. Kevés idő jártával mind valamennyit mosolygó ábrázattal láttam innen eltávozni. Most egyszerre hirre futamodik, hogy hej érkezett ám a nyakunkra egy igazi kemény ember, a ki még az aranytól sem rozsdásodik meg. A ki az ajándékozott nagy összeget kiosztja a szegények között: a kit megvesztegetni nem elég a nagy kincses láda! Azt mondja erre a szövetség feje: no hát van nekem egy kincsem, majd megveszem azon! S azzal felöltöztetik a præfectus hugát divathölgynek s egyedül hagyják őt a megvesztegethetlennel. Ugyan kérem, nem pirul el ön helyettem? én nem tehetem: mert ki vagyok festve. És én azt mondom önnek: «fusson ön innen!»
– De kisasszony, a szavak, a miket ön hozzám intézett, csak megerősítenek abban a szándékomban, a miért idejöttem.
– Én most látom önt először, csak annyit tudok önről, a mennyit azoktól hallottam, a kik önt szidják. Ma együtt ebédelt velük. De az, a mit önről az ellenségeitől hallottam, elég arra, hogy önnek a pártjára keljek. Ön nem a mindennapi emberek közül való. Meneküljön ön e helyről!
– Én? Meneküljek?
– Igen, arról van szó. Ön nem is képzeli, hogy milyen rossz emberek közé tévedt. Ezek képesek önt megölni. Én hallottam, hogy valaki azzal fenyegetőzött, hogy önt az utczán szélpuskával lelövi.
Mit akar ez a hölgy? Csakugyan el akarja-e riasztani erről a helyről a fenyegető alakot? s azzal is czél lesz érve, ha az megijed, s hazaszalad Bécsbe. Vagy pedig egy tekintetre keresztül ismerte az emberét s megtudta, hogy ezt azzal lehet legjobban megfogni, ha el akarják riasztani. Miért mutatta be magát is oly eltaszító vonásokkal; mert kitalálta, hogy a leghathatósabb csáb az elutasítás?
Ráby azzal felelt erre az ijesztésre, hogy most már odaült a kisasszony mellé s kivéve annak kezéből a legyezőt, felváltva hol magát, hol a kisasszonyt hűsíté vele.
– De hisz ez nekem nagyon tetszik, így épen regényes lesz az ittmulatásom.
– Meg fogja ön azt bánni. Higyje el nekem. Ezer bajnak, veszélynek teszi ki magát, a mit leküzdeni az ön tehetsége kevés. Azt látom önről, hogy személyes bátorságára büszke. Ha önnek párbajra kellene menni valakivel, az nem tartaná önt vissza, ha megtudná, hogy ellenfele nagyon jó lövő? Jó. Hanem ha abban a perczben, a melyben önök a barrieren állnak, valaki azt sugná önnek: «vigyázz, a secundásod az ellenféllel összejátszik, a pisztolyodba nem tett golyót!» nem azt mondaná-e ön: «így nem vívok!»
– De az itt lehetetlen.
– Jó! Hát hogy én önnek bebizonyítsam, miszerint nem azt teszem, a mit az ön ellenségei rám bíztak, hogy önt körülhálózzam; hanem annak az ellenkezőjét, hogy a tőrt széttépjem, a miben már ön vergődik, tehát mutatok önnek valamit, a mi egyszerre fel fogja önt világosítani.
Azzal az iróasztalához lépett s annak a fiókjából kivett egy levelet.
Ismerős ön előtt ez az irás?
– Nagyon jól. A districtualis commissarius irása.
– A levél hozzám lett czímezve, hogy gyanút ne költsön. Olvassa el, kérem.
Ez volt az a levél, a mit ő méltósága még a szini előadás alatt irt vala.
Rábynak az arcza e levélnek az olvasása alatt nem sápadt el az ijedelemtől, hanem lángragyulladt a haragtól. Pedig meg kellett volna rémülnie a fölött, hogy maga a hivatalbeli előljárója, a kinek az ő küldetését elő kellene segítenie, elárulja őt az ellenségeinek s egy gyékényen árul azokkal, a kiket meg kellene fenyítnie! Hát kiben bízzék már most?
– Menekülni fog ön innen? kérdé Fruzsinka tőle, és szavai kergették; de a szemei marasztalák.
– Most fogok csak igazán itt maradni! felelt Ráby, talpra pattanva, s hogy megmutassa, milyen dolgok elkövetésére van merészsége, hirtelen ajkához emelte Fruzsinka kezét s forrón megcsókolta azt.
S a leány nem rántotta vissza a kezét, hanem adott neki egy forró szorítást vele, mely azt mondá: «ilyen férfit kerestem én már régen».
– Hagyjon ön el most! súgá neki, de szemei azt mondták: «de jőjjön vissza minél elébb!»
Ráby Mátyás annyit már tudott, hogy magához méltó magas lelket, erős szivet, nemes, rokonszenves alakot hozott eléje a sors.