(Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec akkeeppen lenni, az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az mikeeppen lehetneenec.)
A mint a cancelláriába visszatért Ráby, a patvarista azt mondá neki, hogy a principális ott várja a palotában. (Palotának hítták azt a szobát, a hová csak kitüntetett vendégeket volt szokás bevezetni, a mi családi ünnepélyek alkalmával szokott nyitva lenni. Itt már fénymázos bútorok is voltak és képek a falakon, aranyozott állványú óra is volt benne, a mit minden ünnepnapon felhúztak, a többi napokon nem járt.)
Tehát az nagy kitüntetés volt Rábyra nézve, hogy a protonotárius nem a cancelláriában fogadja el őt, hanem a díszszobában. Ehhez a becsülethez fel is kötötte a kardját, úgy nyitott be az ajtón.
A főjegyző még most is szép, méltóságteljes arczú férfi volt, sűrű szürke haja hátrafelé simítva; de nem czopfba fonva, hanem magyarosan a fejtetőn egyik fültől a másikig érő görbe fésüvel leszorítva. Bajusza is volt, de kurtára nyírott, egyéb része az arczának simára borotválva; kurta, csipőig érő prémes dolmányt viselt, a mi a derekán széles gombkötő övvel volt átkötve, arról csüggött le egy kis tarsoly, a miben rendesen toll és kalamáris volt, az óraláncz tisztességesen onnan csüggött ki a nadrág-hasítékból; s minthogy már ennél az öltöny-darabnál vagyunk, a mit a magyarok nem neveznek «inexpressiblenek», azt is el kell róla mondanunk, hogy az akkori magyar divat szerint az kétféle színű posztóból készült, csipőtől czombtövig sötétzöld volt, azon alul a csizmaszárig piros; s elől a két lábszáron kihánytatva akkora zsinórczifrázattal, mint egy lefelé fordított góthicus münster tornya. És ez symbolicus divat volt: ez jelezé hazánknak a török járom alul való felszabadulását; miután a török hódoltság alatt tiltva volt a zöldet, a próféta szent színét, lábszárra huzott öltözetnél profanálni.
Matyi úrfi meg volt akadva az üdvözlés módja iránt. A francziás köszöntés nagyon sok előre-hátra lépegetéssel, csoszogással, derék meghajtással jár, a németnél meg az a szokás, hogy egymásnak a tenyerébe csap, azt megrázza, mintha zabra alkudtak volna s most arra paroláznának, a régi magyarnál pedig az volt a szokás, hogy az ifjabb az öregebbnek kezet csókolt. Matyinak eszébe jutott az a kézcsók, a mit ő kapott eljöttekor s az határozott nála. Visszaadta az apának. A mire a hajdankori principalis arcza felderült.
– No lásd, mondá tiszta mély hangon: hajdanában én ezt azzal szoktam viszonozni, hogy a markommal felborzoltam a hajadat; most ezt se tehetem már, hisz elrontanám vele a frizurádat, a min három frizőr remekelt; ugyan nem sajnáljátok a lisztet így elpazarolni? Eddig a molnárokat csufolták lisztlopóknak.
Matyi úrfi kapott rajta, hogy az öreg urat ilyen jó kedvében találta, s folytatni akarta a tréfát.
– Sokkal jobb, hogyha liszt közé keveredem, mint ha korpa közé keveredtem volna.
– Pedig aligha korpa közé nem keveredtél, édes öcsém!
Ráby csak elbámult.
Most aztán Tárhalmy arcza elkomorult.
– Én tudom jól, hogy miben jársz te itt most?
– Itt? (tudná talán?)
– No nem itt: én nálam; hanem itt: az országban, s nem kések felőle megmondani a magam véleményét, ha meghallgatod.
– Sőt kérem.
– Hát, tudod, édes öcsém: én mindenkor nagyon szerettelek: mint a tulajdon fiamat. Szép tehetségedet mingyárt felismertem, s azt mondtam, nagy ember lesz belőled! Jobb erkölcsű, nemesebb érzésű ifjut keresve sem lehetne találni náladnál. Becsületed tisztaságáról pedig akkora ideám van, hogy rád mernék bizni akár egy olvasatlan milliót, akár egy ártatlan hajadont;… hanem azt mondom neked, édes öcsém, hogy ha azon az úton haladsz előre, a melyen elindultál, itt fogsz megrohadni Pest vármegye tömlöczében! és én mindennap fogom hallani a lánczod csörgését és egy újjamat nem fogom kinyújthatni, hogy megszabadítsalak!
– Azért, mert a nép barátja vagyok?
– De a nemzetnek ellensége!
– Hát nem a nép a nemzet?
– Nem! A nemzet a nemesi Karok és Rendek. Ti idealisták (elől a császártokkal) nem látjátok a fától az erdőt, a néptől az országot. Ráfogjátok az ősi házra, hogy az börtön, s le akarjátok rombolni, hogy szabaddá tegyétek a benne lakókat, s hogy minden embernek jusson belőle egy tégla.
– Megvárjuk-e, míg a vihar szakítja a fejünkre a házat?
– Ez a ház sok vihart kiállt már kilenczszáz esztendő alatt.
– A lengyeleké is oly régi volt s a szomszédok szedték szélylyel.
– Most azután boldogok a lengyel parasztok, ugyé?
– Az a sajnos, hogy nem érzik, hogy mit vesztettek «clitellas dum portem meas».[17]
– Hiszen hitesd el a köznéppel, hogy a tyrannismus alatt boldogabb lesz, mint a constitutio alatt, s megtalálod Hórát és Klóskát. Még ott fehérlenek a csontjaik a keréken!
– A constitutióban a hiba, ha a nép «egy» zsarnokot könnyebben elvisel, mint ötszáz ezeret.
– Te fiu! Az az ötszázezer zsarnok ennek az országnak védelmezője a csatatéren, birája, rendfentartója, pásztora s tanítója.
– Volt eddig! De a kor meg nem áll ott, a hol a magyar középkori alkotmány behelyezkedett. Az idő jobb honvédelmet, jobb igazságszolgáltatást, jobb közigazgatást, javított vallást s jobb közoktatást követel.
– De mind ezt egy hatalomszóval megteremteni Magyarországon nem lehet. Másutt sem! Mi még csak passiv ellenállással védelmezzük ázsiainak csúfolt alkotmányunkat; de a németalföldiek már fegyveres kézzel védik a császár által eltörölt «Blyde Inkomst»-jukat. Nem érti még azokat az ideákat senki, a miket a császár élő hússá és vérré teremteni akar.
– Mikor Jézus elkezdte a maga tanait hirdetni, csak tizenkét ember volt, a ki megértette, abból is egy áruló lett. Ha ő akkor visszarettent volna a nép értetlenségétől, a farizeusok haragjától, a papok boszújától, s az olympi istenek majorum et minorum gentium gyülekezetétől, és a bizonyos Golgotától: hová lett volna a «szeretet vallása?»
– Épen jó példát hoztál fel: A Jézust. Ő az egész világ idvezítője lett: Messiása minden népeknek; de a saját nemzetét, a zsidót semmivé tette. Mennyországot nyitott meg a kerek föld népének, de a maga népétől elvette a hazát. Az ő győzelmével Izraelnek nem volt a Kanahánban megmaradása többé. Ilyen Izrael vagyunk mi magyarok József császárral szemközt. Az ő doktrinái lehet, hogy új ærát fognak alkotni az egész emberiségre nézve; de minket, ős magyar nemzetet, megsemmisítenek.
– A kérdés tehát csak az, a mit a dodonai berek elénkbe dörg, hogy mire van nagyobb szüksége a jövendőnek: arra-e, hogy legyen egy szép, nemes, dicsőséges magyar nemzet? vagy arra, hogy legyen népszabadság?
A főjegyző e szónál cordialiter nyújtá kezét az ifjunak.
– Ez tiszta kérdés volt. Becsülöm benned az őszinteséget. Még eddig akárhány proselytája a császárnak került velem össze, mind azzal akart ámítani, hogy hiszen ez a két nagy antagonismus kiegyeztethető, hogy a nemesi privilegiumnak lerombolása után a jogegyenlőség, a közteherviselés mellett is lehetünk még az a nemzet, a ki voltunk. Te pedig őszintén kimondod, hogy ez egy alternativa, a mi között választottál; én is. Én azt hiszem, hogy ennek a világrésznek nagyobb szüksége van arra, hogy itt, ezen a helyen, létezzék egy alkotmányos, hazaszerető magyar nemzet, mint arra, hogy a parasztnak hetenkint egygyel több elhevernivaló napja legyen, s a helyett, hogy az ország szine java parancsol a sokaságnak, ezentul a sokaság parancsoljon az ország szine javának.
A fiatal ember elnevette magát.
– Azonban én, kedves urambátyám, egy kis újjammal sem jöttem érinteni ősi alkotmányunkat; mert az én egész missióm abból áll, hogy bizonyos égrekiáltó visszaéléseket, a mik egy kamarai uradalomhoz tartozó községben elkövettettek, megorvosoltassak.
– De ki bízta ezt rád?
– Először a császár, másodszor a nyomorgatott nép maga.
– Itt van a hiba. Ennek a kettőnek nincs joga neked megbízást adni. Ez a jog a megye közönségeé.
– De a korona joga követelni, hogy a megyei közönség ezt a jogát gyakorolja.
– Az igaz. Ha eddig mégy, még akkor a lábadat nem ütöd meg sehol. A megye megteszi, a mire fel lesz híva. De tovább ne lépj, mert ott vas van!
– És ha a megye rosszul fogja ezt a feladatát megtenni?… Mert a saját hivatalnokai is bűnrészesek a népnyomorgatásban!
– Tudom.
– Kegyelmed tudja? És mégis azt mondja, hogy ne lépjek tovább?
– Igen. Nem titok. Tisztviselőink egész fölfelémenő lánczolatban mind complicitásba vannak keveredve azokkal a népnyomorgatókkal, a kiket te megfenyíteni lejöttél. S a legelső tisztújítási gyűlésen én magam leszek az, ki vétkeiket nyilt szóval a generalis congregatio, a Karok és Rendek szine előtt szemeikre fogom hányni, és egy is közülök meg nem marad a maga székében, azt fogadom! Ki az oka, hogy restauratiót nem tarthatunk? Nem a császár? Addig pedig ezek a tisztviselők a mi választottaink, és inkább eltűrjük őket magunk felett, a hét fő bűnnel megterhelve, mintsem helyükbe a császár által kinevezett hivatalnokokat fogadjuk el, ha mingyárt a szenteket hozná is ide az égből, a hét fő erényekkel ékeskedve. Ez nem juris kérdés; ez nem humanitás ügy: ez az alkotmány kérdése. Ha a nép szenved, a nép majd kigyógyul; ember meghal, ember születik helyébe, de a constitutiónak nem szabad se szenvedni, se meghalni. A mit te mondasz, az a császár szava, a mit én mondok, az a nemzet szava. Halandó mind a kettő: a császár is, a nemzet is. Meglássuk, melyik éli túl a másikat? De neked annyit mondok, hogy abban a munkában, a mit elkezdtél, senki de senki segítségére az országban ne számíts, mindenkit ellenségednek tekints.
– Köszönöm, szólt Ráby nyugodtan; az is egy segítség, megtudni, hogy csak egy emberben bízhatom; de a felől bizonyos vagyok, hogy nem hágy el.
– Ki az? szólt Tárhalmy, azt vélve, hogy Ráby a császárt érti alatta; s egy keserű válasz előmosolya volt az ajkán.
– Saját magam.
Erre oda ölelte őt magához a főjegyző s érzékenyen kebléhez szorítá.
– Szegény fiu!… Aztán eltolta őt magától. Isten veled… Bár soha se látnálak többet!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy ezen bevezetés után semmi kedve sem volt Ráby Mátyásnak arról beszélni, hogy ő itt most háztüznézőben járt, az már természetes. Elment, a nélkül, hogy a szép Mariskáról egy szót is szólt volna. Pedig azzal a szándékkal jött ide. Kutya dolog az a politika!