(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, és edjebb bolondságoc müweltetnec wala.)
Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi præfectura gyüléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról a præfectus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, a mit a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres plajbászszal; ennek átellenében a kiküldött aszszesszor, a kinek a nyaka megfájdult már a hátamögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz már dél? A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák stylus-gyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.
A nyolczadik szék, a melyik üresen áll, a szolgabiróé.
S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol. Távol és mégis közel: csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig nyitva vagyon, úgy, hogy daczára annak, miszerint a tárgyalt ügy folyamatját nem hallhatja, mégis az itélethozatalban részt vehet, s mikor az elnök úr felhívja a votumáért: «Domine spectabilis Judlium!» hangzatosan kiálthatja vissza: «viginti solidos!»
(Hja persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti solidos kapása.)
Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázott szűr szag, meg a savanyú bundairha illat, keverve a trágyában cserzett sarubőr büzével, meg a kilehellt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rácz paraszt, sváb paraszt; a kinek mind meg kell kapni azt a «viginti solidos», jelenvén az húsz kemény botokat.
Ma van ugyanis az uriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld asztalra a criminaliák, s egy pár halálitélet kimondása után (az uradalom pallosjoggal bir) következik a sor a kisebb delictumokra, a mikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, a kik vermeket törtek fel, mások, a kik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három csoport képezi. Az egyik csoport az izbeghi telepítvényeseké, kik az uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a szőllőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a szőlőjüket, mikor már a hajduk nem álltak strázsát az úton. A harmadik csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére deputatióba mentek fel az udvari cancelláriához, vakmerően könyörögve, hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez részint vakmerő, részint bolond kivánság; mert hiszen huszonöt év nagy idő, az alatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei 1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett hatezer forint a kincstárnak, mint földes uraságnak, kétezer forint a vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer forint, nem fölösleg, hanem hiány. Már pedig 8-at a 60-ból ha kiveszünk, marad ott csakugyan 52. Hogy pedig a plus, meg a minus között mi különbség van? Ahoz mi köze a parasztnak?
Tehát «viginti solidos» neki! Ez is olyan «plus,» a melyik annak, aki kapja, «minus.» Quod fuit demonstrandum.
A szolgabiró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga pedig azt a hivatalos küldetést teljesiti, hogy a mellékszoba udvarra nyiló ablakából ellenőrzi az itélet végrehajtását az udvaron. Ott van tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem megvetendő studium a psycholog és az ethnograph számára. A szőlődézsma kijátszók ráczok: azok a verés alatt jajgatnak, s káromkodnak, ráczul jajgatnak s magyarul káromkodnak; az erdőtilalomszegők svábok, azok a puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az előljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét; májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafen járt deputátió tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak, összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.
A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel ellenőrizni, ne hogy a hajdu, meg a deliquens között valami egyetértés szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nem csak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a «solidus» is legyen. A miért is nem egyszer, midőn a hajdu irgalmazni látszik, lekiált rá a szolgabiró: «fortius!» Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatiója van, mint a fortepiánónak.
Szolgabiró úr azonban érti a hivatalos functiót összekötni a kellemessel: «miscuit utile dulci.»
Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a præfectus unokahuga. Jól megjegyzendő: «kisasszony,» nem «leányasszony,» ami e kor szólásmódja szerint nagy különbség.
A titkos suttogások, forró készszorítások, az epedő pillantások alapos gyanuokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabiró úr és a kisasszony nem indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.
Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magasra emelt szóval igyekszik felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytt álló szolgabiró úr is meghallhassa, ez azalatt sokkal érdekesebb «puncta de utri» keresztkérdéseire felelget, s csak a felhivásra kiáltja oda a maga votumát.
Bizony még az sem volna lehetetlen, hogy csókok is váltassanak.
Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés lehetetlenné van téve.
A botozás időközeiben a szerelem-alkú igen erősen folyik.
Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabiró fülébe.
– Legnagyobb örömmel, súgja az vissza a kisasszonynak, ki addig az ablak függönye mellől nézte csak az olympi mulatságot. Hanem a míg azt teszem, addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba és számlálni a botokat helyettem.
Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül s elfoglalta a szolgabiró helyét az ablakban.
– Aztán annak a hajdunak az a neve, hogy «Fortius,» informálá a szolgabiró úr a helyettesét.
Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s elkezdé számlálni: «unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex,» mintha csak zongorascála volna.
A deliquens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem is volt kemény szive, oda kiáltott a hajdunak: «ugyan ne üsse szegényt olyan nagyon, Fortius!» Az meg aztán annál jobban kitett magáért.
A szolgabiró úr a duodecimnál visszatért s lopva valamit odacsúsztatott az ablakon kihajló kisasszony kezébe.
Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, a mint ismét a függöny mögé visszalépett, az ajkaihoz szorítá s aztán elrejté a keblében viselt nagy medaillonban. Szolgabiró úr számlált tovább.
Még egy banda czigány következett, a kik hatan loptak egy ludat, s azért most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak muzsikálni, a kövér aszszesszor úr szavaiként: «most mi hegedülünk ti nektek; aztán meg ti hegedültök mi nekünk.»
Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utána nézni a felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porczellán, meg az asztalkendők. A szolgabiró úr kezet csókol.
«Domine spectabilis Judlium!» hangzik át a tanácsteremből.
«Viginti solidos!» zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben; mire általános hahota támad a teremben; a kövér aszszesszor úr hasa megrázza a zöld asztalt a kaczagás földrengésével. Úr, hajdu, principális és cancellista chorusban röhög fel unisono.
«Mi történt?» kérdé a szolgabiró, átlépve a törvénytartó terembe.
Hát az történt, hogy arról volt szó, miszerint az uri szék tagjai közt ezuttal is, mint a mult alkalommal, negyvenkét körmöczi arany osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabiró úr, hogy «viginti solidos», a mit a társaság összes tagjai igen jó quidproquonak találtak, kivéve a præfectus urat, a ki igen cholericus ember lévén, egyátaljában soha sem szokott nevetni, ez esetben pedig különösen azért nem, mert ő tudhatta legjobban, hogy a quidproquo ezuttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt rá, hogy a szolgabiró itéletét csak intra dominium appellálja.