amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén, gyermekül ismeri meg a kenyérkereső emberek földi szenvedéseit.
Reggel öltözés közben egy tízforintosat talált a zsebében.
Először fel akart kiáltani a meglepetéstől, aztán nem mert meg se pisszenni, bemarkolta a pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe s beharapta az ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe.
Tíz forint, szent isten, eszébe villant, hogy Török úr tegnap azt mondta, mikor a pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt elég, de tíz forint elég lesz. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét… Ennyit bizony adhatott is a gazemberúr…
Olyan izgatott lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába viendő könyveit.
Perzselte a zsebét, sütötte a testét a tízforintos… bizony nem fogja visszaadni… venni fog egy pár cipőt hatért és karácsonyra hazamegy négyért… Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy hideg van, nincsen hó, ha lucsok lesz, nem lehet majd kimenni, mert belemegy a víz s annyi sokat kell szaladni a munka után.
A bankót a kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki találja rántani a zsebkendővel felelés közben, vagy akárhol, Jézus, ha valaki meglátná, hogy neki tíz forintja van… Bedugta a nadrágzsebébe, csak úgy marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs is zsebe, mert egyszer, hogy nem volt zsebkendője, a nadrágzsebet kiszakította s azt használta. Iszonyodva nyúlt a pénz után, az máris jó mélyen lecsúszott, de még megtalálta. Boldog volt, hogy újra a markában szoríthatta, no de ugyan hova tegye. A fiókjára nézett: igen, de mi lesz, ha a kotró valamiért belenyúl s megleli… legjobb volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint vizsgálat lesz, kivált most, hogy a reskontó… A könyveibe nem lehet, legjobb volna bélésbe belevarrni, ahogy a nagybátyja csinálta, a suszter, mikor Romániából gyalog jött hazafelé, ahogy mesélte egyszer… Csakhogy ez soká tart és nem is biztos, hogy meg tudja csinálni és hol és mivel varrná meg, kapott ugyan cérnát, tűt otthon s egyszer már megvarrta a nadrágját hátul ahol elfeslett, de az csak olyan összehúzás volt…
Akkor nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, Sándor neki is odaszólt:
– Nem jössz még, Nyilas?
– Megyek, de elfelejtettem az izét…
Ezzel kinyitotta a ládát s nagy buzgón kezdett benne kutatni.
De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, csak úgy beledugta, éppen alighogy belefért, mert abba a zsebbe, hogy olyan kicsi volt, még sohase tett semmit.
Nem merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, gondolta, jobb lett volna ott hagyni, mert hátha itt valami baj lesz, megmotozzák, vagy valami, vagy kilóg a csücske s minden percben odanyúlt, hogy csakugyan egészen benne van-e a zsebében.
Borzasztó volt az idegessége, minden percben irult-pirult s az osztályba rettegve ült le, a lopott pénz miatt. Nem baj, az övéből van lopva, ennyi legalább megvan, mondta…
Orczy jött s bizalmasan és súgva köszönt neki.
– Szervusz, lesz valami, meglesz a pénz!
Mintha villámcsapás érte volna.
Meglesz a pénz?… akkor ez rossz helyen van az ő zsebében: ez a tizes.
– Igen? – mondta Orczynak nyelve.
– Apa a rendőrségre ment, – mondta Orczy s ettől Misi még jobban megijedt. A hideg verejték is kiütött a homlokán.
Orczy gyorsan és suttogva elmondta, hogy a papa nagyon fel volt háborodva s azt mondta, hogy bármibe kerül is, de azt a gazembert elfogatja s már tegnap beszélt a rendőrfőnökkel, aki »a papának a markában van«: ne félj, az mindent megcsinál…
– Hát te mért nem jöttél el tegnap délután? – szólt át Orczy vidáman Gimesinek.
– Hová? – kérdezte Gimesi.
– Hozzánk.
– Hozzátok? Minek?
– Hát aláírtad.
– Mit?
– A körlevelet.
– Milyen körlevelet?
Orczy csodálkozva s nevetve nézett rá.
– Hát nem irattad alá? – szólt Misinek.
Misi csak most figyelt fel. – De igen, igen, – bizonyítgatta.
– Ja, azt a papirt? – emlékezett Gimesi – hász ráírtam a nevem, de nem tudtam, hogy minek.
Ezen Orczy soká nevetett s még Misi is elmosolyodott.
– Hisz körlevél volt, elnöki levél, – mondta Orczy súgva.
– Mér nem mondtátok meg, – mondta Gimesi paprikaveresen – ilyen marhaságot.
Akkor bejött a tanár s nem lehetett tovább beszélni. Misi óra alatt kábultan, zsibbadtan ült, szemét le-lehúnyta, torka csiklandott és a nyál bőven gyűlt a szájában: a tízforintos izzott a szíve fölött s egyúttal attól szédelgett a feje, hogy ha az egész pénzt megkaphatná… ezer forintot vagy kétezret… ugyan mennyi fér egy pakktáskába?… A karjában kereste a kis táska tegnapi súlyát s úgy gondolta, volt öt kiló… öt kilogramm pénz… az jó sok pénz lehet… vajjon ezer korona, az hány kiló?… hirtelen csodálkozva nézett fel, milyen furcsa: ott ül a tanár fent a katedrán és magyaráz s nincs más gondja, csak magyaráz, itt vannak a fiúk s ki figyel, ki nem, de egynek sincs más dolga, csak hogy itt legyen, mindegy az, akár figyel, akár nem, év végire majd csak elvégzi… Csak ő az egyetlen, akinek sokkal, sokkal fontosabb dolgai vannak, ő úgy nem tud itt lenni, neki az egész teste egy valóságos seb, tele van az egész szíve-lelke idegen dolgokkal, de hogy is van az, mit keres ő ezek közt a gyerekek között…
Fáradtan dűlt hátra s lehúnyta a szempilláit, kábultságában szinte elaludt.
– Ugy-e, Nyilas Misi! – mondta hirtelen a tanár.
Rettenve felugrott s nem tudta, miről van szó.
– Úgy-e, jó egy jóízűt aludni az órán? – mondta a tanár s általános kacagás lett az osztályban.
Misi elszégyelte magát, lesütötte a fejét, a tanár intett, hogy leülhet; azt se vette észre. Addig állott, amíg a tanár maga oda nem ment hozzá s meg nem fogta a két vállát, így csendesen lenyomta, hogy üljön le.
Misi ettől a jóságtól sírni tudott volna, hogy a tanár úr nem vexálta, mert úgy gondolta, inkább egy négyest érdemelt volna meg.
– Jaj istenem! – a tanár keze végigsiklott a bal vállán s le a mellén, csaknem megérintette a tízforintost a zsebében. Majdnem elájult utólag: odaadni egy koldusnak, vagy az iskolai jótékony célra… vagy visszaküldeni Török bácsinak, az ő fiáé… jaj visszaküldeni hamar… jaj ha egyszer kiderül, inkább felajánlani az egész évi keresetét az öreg úrnál a konviktusnak, vagy egész életében a koldusok javára dolgozik, vagy a haza javára, vagy cukrot nem eszik többet életében, vagy örökké mezitláb jár, hóban is, vagy… csak azt a veszedelmet elkerülni…
Második óraközben a pedellus jött be az ajtón s azt kiáltotta:
– Nyilas Mihály!
Misi éppen a számtanpéldát csinálta, amit még sohasem hagyott óra előttre, csak most s rettenetesen sietett vele, hogy addig készen legyen, míg a tanár úr bejön. Ijedten állott fel s az egész nyüzsgő, lármázó osztályban mély csönd lett.
– Jöjjön az igazgatói irodába – mondta István, a tüdővészes pedellus, akinek egészen uras formája volt, sokan tanárnak is nézték, de megtörten s halkan járt, az arca rozsdavörös volt a tüdőkórtól s a fiúk azt beszélték, hogy már régen meghalt volna, de fiatal feleséget vett s az fog előbb meghalni, de ha annak a halála után megint fiatal leányt kap, akkor az megint éltetni fogja a saját haláláig. E miatt a hír miatt, amit különben nem hitt el, mert ő már odahaza hozzászokott, hogy a parasztok babonái csak ostoba fecsegések, mégis titokzatos alak volt Misi előtt ez az ember s nagyon félt tőle. Most megdermedt a rémülettől, ahogy füzetet, tollat, tintát ott hagyva, sietve és sápadtan s reszkető lábakkal ment a szolga után. Az osztályban tízszeresen felzúgott a zsivaj s ő érezte, hogy most róla beszélnek.
Ahogy bement az igazgatói előszobába, ahol már egyszer egy kínos negyedórát töltött, újabb rémület csapott rá, mintha a halál kapuján lépett volna be.
A szolga mindjárt ment az igazgató úrhoz s őt vitte magával, várni se kellett s ez most még ijesztőbb volt.
Az igazgató úr, deres szürke szakállal, ott ült az íróasztal felett s valamit nézett. István alázatosan jelentette, hogy: »Nagytiszteletű igazgató úr, alássan kérem, Nyilas Mihály itt van«. Misi az igazgatót nézte, aki nem hagyta abba az olvasást s nagy kerek pápaszem volt az orrán. Kis időre aztán, a csöndben annyira megcsillapodott, hogy körülpillantott s látta, hogy két ember van a szobában. Az egyik magas, sovány, szőke ember, úr, a másik pedig rendőr. Még eddig rendőrt sose látott közelről, csak a pályaudvaron és a városház előtt, de sose nézte meg, mert félt tőlük, hanem most ez a két ember erősen nézte őt, olyan kemény és szúró szemmel, hogy ő iszonyodva kapta el a pillantását, s majd meghalt: Jézus isten, ezek őérte jöttek.
Most már az igazgatóra, mint megváltóra kezdett nézni, annak az arcától eddig nagyon félt, de most jól esett látni a szakállas, borzas arcot, oldalfelől viszont érezte, ahogy a testét, mint éles tűk járják keresztül a rendőrök nézései.
– Mija! – mordult fel egyszerre az igazgató. – Micsoda reskontót sikkasztottál te el?!…
Misi reszketni kezdett, kinyitotta a száját s nem tudott szólani.
Az igazgató hátramozdította a székét s elordította magát:
– Na hajjuk! Kivele! Ipse!… Aztán keményen kirúgott ököllel mutatott a szobában lévő rendőrökre. – Idejöttek ezek a tisztelt rendőrök. Vallatni! Nyomozni! Betörtek a kollégiumba, pandurmódra! Mert nem szent ma már a törvénynek még a kollégium sem! Keresztültörik a falakat is!… Fegyverrel rontanak rám… Még keresztül is lőnének, ha ellentállanék…
A civil úr igen békítve s alázatosan mondta:
– Alázattal bocsánatot kérek nagytiszteletű igazgató úr, a tekintetes főkapitány úr alázattal bocsánatot kér a nagytiszteletű igazgató úrtól, hogy ne méltóztassék a mi megjelenésünket szigorúan venni…
– Hát hogy vegyem?! Kitüntetésnek?! Ez a kollégium megbecsülése?! – ordított az igazgató. – Tolvajok laknak itt? rablógyilkosok? hogy fegyverrel kell rátörni a Musák csarnokára, hogy az egész ifjúság lelkinyugalma fel legyen háborítva?! He?
– Alázattal kérem, a legújabb miniszteri rendelet, a belügyminiszter…
– Fütyülök a belügyminiszterre és fütyülök a külügyminiszterre és ha tudni akarják az urak, fütyülök Deák Ferencre és az egész kiegyezésükre!… Én: itt: a kollégium autonómiája vagyok: s ahhoz ne nyúljanak!…
– Alázattal kérem tekintetes igazgató úr…
– Tőlem ne kérjen semmit! És engem ne provokáljon és engem ne hozzon ki a flegmámból! két ekkora Góliátnak kell itt kardosan, csákósan betörni a kollégium megszentelt termeibe, egy ilyen csöpp kis báránykáért… Nahát: itt van ez az ártatlanság, nézzék meg, akkora, mint egy keztyű… Hát ezt akarják felfalni?… Ez a gyerek, tudják az urak, ki ez a gyerek?… Ez egy színjeles tanuló, ez a kollégium kitüntetettje, ez egy bentlakó!… egy bentlakódiák!… A becsületességnek, a megbízhatóságnak, a puritán nevelésnek példánya, aki előtt kalapot emelhetnek az urak… hát most bemutattam az uraknak a vádlottat: ajánlom magam! – és intett, hogy elmehetnek.
De a rendőrök nem akartak mozdulni. A hókaképű meghökkenve kezdte újra.
– Alázattal kérem…
– Megmondtam már!… ordított rá az igazgató, felpattanva az asztaltól, kilépett a sarokból, mint egy várból és merészen s elszántan nyomult elébük: – Megmondtam már, hogy éntőlem ne kérjenek semmit! Se alázattal, se alázat nélkül! Éntőlem élőszóval egy árva igét se kérjenek és ne kérdezzenek!… A kollégium autonómiájában benne van, hogy: éntőlem a rendőrség csupán egyetlenegy formában kérdezhet valamit: írásban!… Vagy nem tudnak az urak írni?
– Az ügy sürgősségére való tekintettel…
– Semmi sürgősség… Vegye tudomásul, hogy ebben az életben semmi sem sürgős: csak a tisztesség!… De micsoda feleselés ez!… A Bach-huszárok sem mertek hozzányúlni a kollégium autonómiájához!… Hozzányúltak a nemzet szabadságához; hozzányúltak a vallás szabadságához, hozzányúltak a tanítás szabadságához: de a kollégium autonómiájához soha!… Tudja maga, ki volt az a Balogh Péter püspök?… Az a Balogh Péter isten kegyelméből egy kisded lumen volt, de isten irgalmából egy hatalmas karakter! Tudja maga, mikor a Kistemplomban összegyűltek 66-ban egyházkerületi gyűlésre az egyház vezető férfiai: akkor a város-kommendáns, bécsi parancsra ágyúkat szegeztetett a templomnak s aztán a fegyverrel és katonasággal körülvett templomba csendőrcsákósan belépett s azt mondta: »A gyűlés megtartását megtiltom: ő felsége, a Császár nevében«. Arra azt feleli Balogh Péter: »Én pedig a gyűlést ezennel megnyitom: ő felsége, az Isten nevében…« És most rekomendálom magamat! Isten álgya!
Egy kézmozdulattal intett s hátat fordított a rendőröknek.
Azok pár pillanatig még ácsorogtak, akkor meggondolták magukat s rideg köszönéssel elsompolyodtak.
Mikor elmentek, az öreg igazgató leült a székébe s kiáltott:
– István!
A szolga bejött.
– Híja be Gyéres tanár urat.
Pár perc mulva bejött a fiatal tanár.
– Parancsoljon, igazgató úr.
Az igazgató kis ideig nem nézett rá, bele volt merülve az előtte lévő írásokba. Akkor hirtelen felnézett, borostás hangon dörmögte:
– Mondja csak prófesszor úr, ismeri ezt a deákot?
Gyéres ránézett Misire.
– Hogyne kérem, tanítványom a második osztályban.
– Micsoda reskontó-históriája van ennek?
– Reskontó? – mondta csodálkozva Gyéres és fejét rázta. – Azt nem tudom.
– Nem tudja?! – mondta a vén baka fejét csóválva. – Hát kis fiam, mondjál el mindent, mert a tanár úr nem tudja!
Erre Misi egyenesebbre állt, kissé körülnézett, úgy elszórakozott azon, ami az imént itt lefolyt, hogy elfelejtette, hogy miatta van az egész.
– Igazgató úr, kérem szépen, – mondta – én egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok, egy óráig tíz krajcárért!…
– Igen? No, ez derék! – mondta az igazgató nagyot helyeselve. – Az három forint egy hónapra! Sok pénz! Nagy segítség a te szegény édesapádnak.
– És, kérem szépen, az öreg Pósalaky úr…
– Pósalaky? – kiáltott az igazgató – a volt városi tanácsos?
– Igenis.
– Úgy! Nagyon jól van…
– Az öreg Pósalaky úr, kérem szépen, tegnap mult két hete, vasárnap, adott egy forintot, hogy tegyem meg a kislutrin, amit álmodott.
– Amit álmodott?!
– Igen.
– Hejnye no… hát az ilyen vén szamár… megtéteti a lutrin, amit álmodott?…
– Igen, mert a mosónéja megfejtette a számokat.
– Mosónéja! ördög vigye a vén füleseket! Mosónékkal áll össze vénségére álmot magyarázni!… Nyertél neki legalább egy szakajtó pénzt?
– Nem, kérem szépen, – mondta dideregve Misi, aki elnevette magát ott fent az arcán, de lent a szíve körül halálosan reszketett – én a budapestire tettem meg a számokat és brünnin húzták ki.
– Brünnin, – mordult fel az igazgató – brünnin… Budapesti, brünni… Nyert, vagy nem nyert!?…
– Nem nyert.
– Nahát!… persze, hogy nem nyert!… Ostoba fráterek… Ezzel felállt s egy papramorgós leckét tartott a babonáról.
– Pósalaky uram elvesztett egy pengőt és amiatt ez a szamár Kiss Mátyás (mindig tökfilkó volt), ez a mostani főkapitány két csendőrt küld ide nekem, két talpas pandúrt és felforgatná az egész kollégium autonómiáját… Eridj órára, micsoda óra van most?
– Számtan.
– Lódulj, ne lopd az időt…
Misi boldogan hátat fordított s elfutott, még hallotta, ahogy az öreg úr azt mondta Gyéresnek:
– Egy ilyen vén tökfilkó miatt…
Akkor István betette az ajtót s ő boldog melegséget érzett a szíve körül, úgy hogy sírva fakadt tőle s az osztályba nem tudott bemenni, míg a csöndes folyosón ki nem sírta magát.
Csakhogy másnap, óraközben megint jött István. Most már nem kiáltotta a nevét, csak intett neki egy ujjal s ő halálsápadtan, a tegnapinál még sokkal jobban megijedve állott fel s olyannyira ijedt volt, hogy átbotlott az Orczy térdén. Persze tegnap óta mindenki a lutriról beszélt s már a nyolcadikosok is tudták, hogy valaki felvette a pénzt, amit a kisdiák nyert…
Misi sok mindenre gondolt, míg az igazgatói irodába ért. Tegnap nem volt felolvasni Pósalaky úrnál, mert hogy az igazgató úr azt mondta, hogy a forintja miatt ő jelentette fel a rendőrségnél, hát nem mert többet gondolni se rá, hogy odamenjen valaha a színe elé. Sőt ő tudta, hogy az igazgató semmit se tud s ő tudta, hogy Pósalaky úr az egészről semmit se sejt és ahelyett hogy haszna lett vón a lutrizásból, még kellemetlen pletykába fog keveredni, hogy ő jelentette fel… pedig nem igaz, mert az Orczy apja jelentette fel… Szóval ő egy árva szót se szólt tegnap óta senkihez, csak magában kotlott és bujt az emberi szemek előtt.
Most nem eresztették be olyan hamar, mert odabent tanácskozás volt.
Végre behíjták.
Az igazgató mérgesen nézett rá.
– Te peniperda, mindennap van valami?!… Ismered ezt a kisasszonyt?
Misi rémülten látta Violát a szobában. Viola sírt és az arcát kendővel szárogatta s nagy folyékonysággal, szinte, hogy magát igazolja, mondta:
– Tönkrement az egész életünk és őneki tudnia kell valamit, mert ő tud valamit a hugom dolgáról, kérem igazgató úr…
Az igazgató nem szólt, csak bámult a kisfiúra. Ez pedig a szúrós szemek előtt dadogva s levegő után kapkodva állt s kérdés nélkül dadogni kezdte:
– Kérem szépen igazgató úr, énnekem rámparancsolta Törökúr, hogy adjam oda a levelét Bella kisasszonynak, de én nem tudok egyebet.
Az igazgató mérgesen nézett rá.
– Veled mindennap baj van… Mit avatkozol bele mindenkinek a dolgába? Mit keresel te a szerelmeskedőfélék közt?
Misi reszketett:
– Én a Viola kisasszony öccsét, a Gyéres tanár úr parancsára, tanítom számtanra és latinra.
– Tanítod?
– Igen.
– Hm. Pénzér?
– Két forintért egy hónapba.
– No lám. Hát te tanítsz is! – mondta szórakozottan az igazgató. – Hát kisasszony, itt nincs semmi panaszra való ok. Ez a gyerek!… nem tett ez a gyerek semmit!… Ez egy eminens fiú, az osztály dísze, és azonfelül kollégiumi jótéteményben részesül… Hogy lehet egy ilyen kis fiú ellen panaszt emelni? Mi köze van neki a felnőttek szerelmeskedéséhez.
Viola kisasszony zavarba jött s hebetelt.
– Én úgy gondoltam, kérem igazgató úr…
– Ne gondoljon maga semmit. Bizonyára tisztességes dolog, ami történt, menjen haza szépen, ki istenben bízik, sosem csalatkozik, majd jóra fordul minden.
Azzal elküldte:
– Hagyjanak békét az én diákjaimnak! – mondta morogva, mintha csak saját magának mondaná.
Viola sírva fakadt, hirtelen elfordult s alig hallható köszönéssel elsietett.
Misi állva maradt ott, ahol volt.
Akkor csengettek, az igazgató ránézett:
– No ipse, – mondta fenyegetően, felállva az asztaltól és egyre közelebb jött: – te haszontalan peniperda; te… te mindenbe benne vagy!!… Veled mindennap bajom van!… Az egész világ mind a nyakamra jár miattad… kell neked szerelmes leveleket hurcolni?… Már gondolom, hogy abba a tegnapi dologba is ludas vótál!… hát csak azt mondom neked, hogyha még egyszer behivatlak, ha még egyszer meg kell látnom ezt a maszatos, mocskos fizimiskádat: addig nem is szólok hozzád, előbb egy olyan pofont kapsz, hogy kirepülsz az ablakon!… Lódulj.
Misi megfordult s behúzott farkkal elsietett.
A folyosó már üres volt s őrajta sírógörcs tört ki, a Petőfi-szobor előtt a lépcsőházban leroskadt a lépcsőre s oly szívetszaggatóan zokogott, hogy az egész teste rázkódott tőle.
Hát kinek, kinek mondjon ő egy szót, egyetlen szót, ezen az egész világon… Senki sincs, aki őt megértené…
Lépéseket hallott s felszaladt a lépcsőn, pedig az osztályuk a földszinten volt s arra kellett volna mennie. Felszaladt az első emeletre, aztán el akart bujni, de sehol sem volt zug, a folyosók ridegek és nyiltak voltak, az oldallépcsőn megint feljebb ment egy emelettel s azon vette észre magát, hogy a coetusuk előtt jár.
Leakasztotta a kulcsot s bement a szobába, lefeküdt az ágyára s addig sírt, amíg kimerültségében el nem aludt. Nem is volt órán egész délelőtt. Tizenkét órakor lement az osztályba a könyveiért, a fiúk már kitódultak és Sándor hozta felfelé a könyveit. Hol voltál, hol voltál? – tudakolta – de ő csak azt mondta: beteg vagyok… Látta a pajtása nevetéséből, hogy érti ezt a betegséget. Délután elment órára, de másnap nem akart lemenni. El volt szánva, hogy akármilyen suskussal, de otthon marad. Most már nem ment többet sem az öreg úrhoz, sem Doroghyékhoz, s már az osztályban sem mert megjelenni.
De mintha csak megérezte volna az igazgató, már jött reggeli csengetés előtt István bácsi, fel a második emeletre, be a szobába s persze, hogy őérte jött.
Félholtan vánszorgott a pedellus után. Már sem élt, sem halt. Az igazgató reggel mindig dühösebb volt, mint később s amint betolták hozzá az ajtón az ő szegény kis izzadt fejét, engedelmesen hagyta cipelni magát, már neki mindegy volt.
Az igazgató egy hosszú bottal sétált le s fel a szobában.
Mikor őt meglátta, mindjárt üvölteni kezdett:
– No, te peniperda!… Mit igértem neked tegnap! Hát már egyórai békességem sincs miattad?… Már az egész kollégium fel van fordulva. Már itt egyéb nem történhetik többet, csak a te szennyesednek a tisztára mosása!
S megsuhogtatta a feje fölött a pálcát.
De megsajnálta vad haragjában is a szegény, magánkívüli, sápadt s egészen tönkrement fiúcskát.
– Itt van már a halom írás, itt az egész vizsgálat!
S a pálcával nagyot csapott az asztalra s vérbenforgó szemekkel meredt a kisdiákra.
– Evvel hálálod meg az én jóságomat! Te akasztófáravaló!… de hát majd megtudok most mindent, ha te nem beszélsz is…
Döngő lépésekkel járt fel s alá a szobában. Hirtelen megállt s ráordított:
– Mi az istenharagja az a reskontó?!
Hogy Misi semmit se szólt, tovább járkált. Egyszer újra megállt.
– Mér nem mentél vasárnap óta felolvasni Pósalakyhoz?!
Misi újra nem szólt.
Az igazgató tovább döngette a padlót.
– Mindent felfordít, a haszontalan! ahova a lábát beteszi! Itt a sok írás: Törökék családi élete, a nevelőségben a familia, a lutris asszony, az Orczy apja… A fejem zúg tőle, három nap óta semmi egyébre nem szabad gondolnom, csak hogy egy elvetemedett lurkó az egész kollégium tekintélyét tönkreteszi a városban.
Újra nekiindult a mérges sétának. Akkor nagyot ordított:
– István! István!
A szolga bejött.
– Hol van már az a professzor!
– Még nem jött be, alássan kérem, nagytiszteletű igazgató úr.
– Naplopók! Még nem jött be!… Ha én itt tudok lenni, ő nem tud itt lenni, majd én csinálok rendet ebben a züllött, betyár kollégiumban!… Itt hagyom az egészet!… Nem leszek soká naplopó professzorok és ördögadta diákok bábja!
– Vigye ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a kulcsot, majd megtanítom én őket… A kulcslyukon kibuvik az ilyen gazember lurkó…
István bácsi megfogta a kezét, Misi engedelmesen, egyetlen pisszenés nélkül ment vele s már látta a sötét és vasrácsos tömlöcöt, ahova be fogják csukni s iszonyodott a teste a kígyók és békák érintésétől.
De István bácsi a szomszéd kis szobába vitte, ami tanári olvasó volt és senki sem volt benne.
– Üjjünk csak le – mondta neki csendesen s olyan jóságos hangon, hogy Misinek kibugygyant a könnye.
– Úgy-e nem haragszik az igazgató úr, István bácsi? – kérdezte zokogva.
István bácsi végighúzta kétfelé hajló vékony barna bajuszát.
– Haragszunk biz’ a, – mondta csendesen – de azért nem kell megijedni tülle, mert ami haragunk nem olyan veszedelmes, mint másoknak a jóakaratja.
Misi új zokogási rohamba tört ki.
– Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik.
– Karcerbe, – mondta István bácsi – milyen karcerbe? Hiszen mi szüntettük meg a karcert mán tíz esztendeje! nincsen mán karcer a debreceni kollégiumba! Azt csak úgy mondtuk… Ha maga nem csinált semmit, akkor ne féljünk semmitől. Gondoljunk az idesanyánkra oszt nem lesz semmi bajunk…
Misi odaborult az asztalra, az egyetlen ember, aki annyi idő óta szeliden s jósággal szólott hozzá.
István csödesen folytatta:
– Nagyon ordítós ember, – mondta halk hangján – a nagytiszteletű igazgató úr, – de majd meglátjuk no… majd megvizsgáljuk a dógot…
Kint hallatszott az igazgató rivalgása: István!
Az öreg szolga hamar kidöcögött.
Misi magában maradt.
Összehúzódott kicsire s szégyelte magát halálosan. Ő most karcerben van, tömlöcben, mert mégis csak becsukták… Nem az osztályban van, ahol vidáman tanulnak a többiek s jelesre felelnek, vagy jóra, vagy elégségesre, de még az is szabad tiszta ember, aki beszekundázik. Csak ő, ő a tömlöcben… Úgy érezte magát, mintha befogták volna és kalickába teszik. Egész nevetséges és ijesztő, hogyan? egy szabad ember, befogva, bezárva, és nem mehet ki?… Egész új szemmel nézte a falakat, hogy ő azon nem törhet át, az ablakot, amelyen nem lehet kiugrania; hogy az ajtón nem mehet ki, megbénult idegekkel, mint a szárnyavesztett, csupasz hernyóvá lett lepke ájuldozott és lihegett.
Roppant fáradtságot érzett, kábultan elterült a nagy fotelben, összekuporodott a sarkában s úgy tetszett neki, el is szundított. De egyszerre felébredt, mert érezte, hogy hajón van s a hajó a tengeren megy és látta a nagy vizet köröskörül s a víz nem kék volt, hanem szürke, olyan színű, mint a Tisza és a hajó olyan volt, mint egy igen-igen nagy ladik. És a parton indiánok üvöltöttek s csattogtatták a tomahawkjukat s veresve voltak festve s a fejük mind egy-egy tanárnak a feje volt, ott látta a vallástanárt, Gyéres tanárt, Bátori tanárt, Sarkadi tanárt és bent volt a csónakban egy mogorva öreg kormányos, akitől nagyon félt, hogy megrúgja, ez volt a vén-baka, az igazgató és akkor az indiánok mind rájuk nyilaztak s a vén-baka ordított s a nádpálcájával elverte a nyilakat s ő lent kuporgott István bácsival a ladikban, aztán gondolta magában, most kint van az élet tengerén és diadalokat fog nyerni és nagy haja volt s azt a szél fujta s a sziklán állott, mint Petőfi Sándor a lépcsőházban s azt szavalta, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába felmászott egyszer a veres toronyba… de nem tudta tovább a verset és akkor a vállán volt egy köteg léc, amit az édesapjával vitt az országúton s azt mondta: Na édesapám, ha a fiúk látnák, hogy én mit csinálok. Mit fiam?… Hogy lécet viszek az úton… No, mit mondanának? Nekem olyan úrifiú osztálytársaim vannak, azok nem fognák meg a lécet, mert félnének, hogy a kezük piszkos lesz és nem is vinnék a vállukon… Azután külön fütyörészést hallott s egy csodálatos kertben volt s az a kert az övé volt és a sárgarigó kiabálta a fán, hogy: lufirkó biró, lufirkó biró s ő nevetett, mert az a kert az övé volt s ott egy nagy diófa volt s Bella neki felesége volt s a sárgahajú kislány az ő leánya volt és ő ott nagyon-nagyon boldog volt, azután bement a Bikába s a pincéreknek parancsolta, hogy hozzanak neki sok bort és mindenki ránézett s akkor a színházban volt és a színészek fehér cilinderben voltak körülötte s azt kiáltották, hogy éljen, éljen és ő el akarta szavalni, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába, de a nyelve nehéz volt s nem bírt egy hangot se kimondani s igen szerencsétlen volt…
S akkor iszonyú félelem fogta el, mert sötét szobában volt, s az ajtó be volt zárva s kint üvöltöttek a boszorkányok s ő iszonyatosan félt, reszketett s kicsire összehúzódott, akkor láthatatlan szellemek jöttek be, felkapták a székét, kacagást hallott s felrepítették a levegőbe, a feje szédült s egyszer csak nagyot zuhant, irtózatos mélységbe esett, elvesztette az eszméletét és leesett a földre.
Ott szedte össze magát sírós és fáradt arccal és szomorúan ült vissza a helyére s arra gondolt, hogy miért nem szereti őtet senki… Mindenik fiú vidám és megelégedett, miért nem tudják őt is szeretni, hiszen meg tudna halni egy mosolyért, ha valaki ránevetne s a kezét odanyújtaná neki, miért olyan idegenek hozzá a fiúk s a tanárok és mindenki, a coetusban se szereti senki, s az öreg úr sem szerette, sose szólott hozzá szívesen, Viola gyűlöli, Sanyika gyűlöli, Törökék se szeretik, gúnyolódtak vele, még a néni is, Ilonka kisasszony is… Bella se szerette, mert ha szerette volna, akkor itt volna s nem utazott volna el avval a gazemberúrral… Orczy se szereti, nem mondta meg neki a titkot, kivel mit beszél, Gimesi se szereti, nem jött el vasárnap Orczyékhoz… Gyéres tanár úr se szereti, s multkor úgy nézett rá, szinte haragosan, a többi tanár se, persze, még az igazgató úr legjobban szereti, hiába kiabál úgy: az férfias… De az se szereti, mert bosszúsága van vele; senki se szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki tudja, hátha ez a halálát ragasztotta rá a simogatásával, mert öreg tüdővészesek a halált a fiatalra ragasztják… Nem szereti senki, senki: csak az édesanyja, meg az édesapja, s erre zokogásban tört ki.
Volt ideje sírni is, felocsudni is.
Oh be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös kupolához s onnan levetni magát a mélybe… vagy kisgyerek lenni örökre s az édesanyja szoknyájába kapaszkodva járni a szobában mezítláb a hives tapasztott földön s nem tudni semmiről semmit.
Aztán összevonta a szemöldökét s szégyelte magát az ostoba gondolatokért s hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát kollégiumi diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: igazságtalanul. Igenis ő nem fogja védeni magát és nem fog megmagyarázni semmit, annyit tudhatna minden felnőtt ember, hogy egy kis fiú… szégyelje magát, aki róla rosszat tesz fel. Rendőrség keresi őt, mint egy tolvajt, vagy gyilkost, és Viola elmegy az igazgatóhoz vádaskodni és az igazgató mindenkinek hisz, pedig öreg ember, már megtanulhatta volna, hogy az embereknek az arcából olvasni tudjon. Többet vele nem fognak packázni. Ha most ennek vége lesz, vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban szenvedni nem fog!
Fel is állott s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt s ő mereven nézett a kútra. Most egyszerre minden gyűlöletes volt előtte. Ott a kút mellett bujt Orczy suttogni Böszörményivel az ő ügyéről, s maig sem tartotta kötelességének, hogy mindent elmondjon. Úgy gyűlölte most ezt a kutat is, nem akarta többet látni s elhatározta, hogy soha többet Debrecenbe nem jön és Debrecenről hallani sem akar. Van iskola másutt is. És ha az édesapja nem fogja taníttatni, akkor nem fog tanulni: költő úgyis lehet belőle. Csokonait is kicsapták az iskolából Debrecenben, még a harangot is meghúzták, mikor kicsapták… Kicsit megborzong, talán ő utána is meg fogják húzni a kollégium csengőjét s az egész iskola tudni fogja, hogy ki van csapva.
A szeme tele lett könnyel, s ő nem bánja, elég, ha ő tudja, hogy ártatlanul bántják. S ebben a percben annyira nem számít neki az emberek véleménye, annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak s mit mondanak róla ezek a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, az neki most fontos, hogy ő most valami nagy dologban van benne. Különös és csodálatos, hogy becsukták, őrzik, puskával mennének utána, ha megszökne; felnőtt emberek, nagyok, férfiak a fejüket törik valamin, amiben ő benne van s amiről ő többet tud, vagy legalább is többet sejt, mint azok a felnőttek… Lassan, mintha a köd oszlana, szétfoszlik a lelkéből a lankadtság, a csüggedtség, a köd s mosolyogni kezd, mert úgy látszik neki, mintha áttörte volna a gyermekkor határát s egyszerre belekerült volna a felnőttek világába.
Mennyit vágyott a hosszú nadrágra s a zsebórára és a felnőttek megbecsülésére: íme most a hosszúnadrágosok, az órások és szakállasok a legkomolyabban törődnek ővele…
Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában volna valami erő, ami a felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis dongót fogta volna meg, s az volna itt a tenyerében, amelytől a vadkannak s a hétfejű sárkánynak a varázsereje függ.
Egyszerre csengetnek. Látja, ahogy a kis csizmás pedellus, az András nevű, húzza a csengő láncát s a hang végigsivít a kollégium falai között. Pár perc mulva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra s ő ijedten visszahúzódik az ablaktól, mert azt nem lehet, hogy őt itt meglássák a karcer ablakában. Hiába nem karcer: mégis tömlöc ez… Az arca újra kigyúl s az egész teste lázban van, a vére zsibong, le s fel futkároz az ereiben, hiába bíztatja magát, hogy ez mind semmi, hogy ez nem számít, hogy őneki igazsága van és ő van felül, és hogy őtőle bocsánatot kell kérni mindenkinek, aki most megbántja, még az igazgató úrnak is: azért mégis csak ég az arca a szégyentől s hiszen nem magyarázhatja meg mindenkinek, hogy neki van igazsága, nem azoknak, akik őt ide becsukják, s ez a szégyenkezés nagyon kínos; istenem, talán csendőrök fogják végigkísérni az utcán hátrakötött kézzel; most újra látja, hogy kísértek egy nyáron öt embert a falun végig, mert nem akartak aratni a földesúrnak, négy csendőr ment utánuk feltűzött szuronnyal, kakastollal s ők kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor az iskolából jöttek hazafelé s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő már akkor sem értette, miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha aratni nem akarnak… S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az őrá les, őrá vár hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő sem akart aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak akar dolgozni, akinek jólesik s már parányi gyermekszívvel lázadónak érezte magát, mielőtt tudta volna, hogy mi az a lázadó s nem akart rabszolga lenni, mielőtt tudta volna, hogy mi az a rabszolga. De mikor egyszer egy meleg nyári este megállott az udvaruk előtt két lovascsendőr s bekiáltottak nagy hangon, hogy »Itthon van-e Nyilas?« Akkor az édesanyja, aki éppen búzát rostált az udvaron, kiejtette a kezéből a rostát ijedségében, csak úgy lehanyatlott a karja s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére – nem a földre, ő látta az édesanyja elsápadt arcát s velesápadt, de aztán az édesanyja összeszedte magát s erős hangon mondta: Miért keresik? A csendőr sokáig nem felelt. Nagy lovon volt a két nagy csendőr, barna bajuszuk volt, kemény, nagy emberek, igen nagyokat tudhattak pofozni, ha elfognak valakit, nagy fekete öklükben fogták a ló gyeplőszárát. Végre az, aki kérdezett, elmosolyodott s azt mondta: de már akkor a szomszédok mind kigyűltek a kerítésekre, hogy: viszik Nyilast… Azt mondja akkor a csendőr, hogy: »Együtt mulattunk a minap a tarcali kocsmába, hát meg akartuk keresni, ha már itt járunk!…«
Erre mindnyájan fellélegzettek s büszkék lettek, hogy a szomszédok látják, hogy az ő édesapjuk olyan ember, aki csendőrőrmesterekkel mulat a tarcali kocsmában.
– Mondja meg neki tésasszony, hogy tiszteli Fazekas őrmester.
Ezzel elugratták a nagy sárga lovakat, de őbenne még most is vegyesen mozog az öröm s a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem barátnak, hanem ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok.
Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az udvarról s akkor ő megint ki mert nézni, aztán újra egyedül maradt magában a gondolataival. Kínos óra telt el az új csengetésig; egyedül, egyedül a rettentő szobában. Az idő legnagyobb része azzal telt el, hogy le s fel járkált lábujjhegyen, hogy kifelé zajt ne okozzon: ne vegyék észre őt, ne gondoljanak vele, közben néha csak futó pillanatokig; néha kialakult képekben nyugtalanító s felemelő érzéseit érzékítette meg. A nagy igazságtalansággal szemben, ami vele történik: a jövőjét állította szembe. Egy futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, magas lesz és erős ember s nagy szakállt fog viselni, hosszú szakállt, mint Széchenyi Döblingben azon a képen s akkor ezek az emberek mind kicsik lesznek s bocsánatot fognak tőle kérni, szeretett tanítványuknak fogják mondani s protekciót kérnek tőle: és ő igen, ő segíteni fog rajtuk s nem is fogja említeni, hogy mit tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba zsibbadt, akkor újra Toldi Miklós erejét érezte magában s megfogta gondolatban, behúnyt szemmel az ajtót s annak kilincsét úgy megroppantotta, hogy a markában maradt, kirúgta az ajtót, az előszobába ment, be az igazgatói irodába s az asztalt úgy törte darabba, hogy a vastag tölgyfa szakadt a keze közt, mint a vaj s a tanárok meg voltak rémülve és alázattal kértek tőle bocsánatot s ő megbocsátott nekik. Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály képén Ádám a sziklán, lobogó hajjal s hátravetett két karral a szikla szélén, alatta a mélység és a sötétség s ő isten trónja előtt áll, tisztán és szűz testtel s pipacsok nyíltak a búzában körülötte s már otthon volt az édesanyja előtt és ő szegény kis fiú volt újra és odaborult az édesanyja ölébe, aki azt súgta neki: Légy jó, fiam, légy jó, kis fiam, mindhalálig fiacskám, légy jó mindhalálig…
Még egy óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe jutott a mese, hogy az óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, dereka, nyaka mind elkopott s a koponyája görgött az utolsó görönggyel, s akkor jött a Jézus Krisztus, felvette a szorgalmas koponyát s azt mondta neki: Fiam, én megbocsátok neked, s megcsókolta a szuvas öreg csontot, s akkor megváltott fehér dalia lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a mennyországba… Igy fog ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres ember lesz s az emberek csodálni fogják és hogy ha egykor visszatér majd Debrecenbe, a város népe mind kimegy elébe az állomásra s az ötösfogatot befogják s a polgármester és a püspök jönnek eléje s üdvözölni fogják őt s ő máris szégyelte magát a nagy ünnepség miatt…
És nem fogja ismerni a mai osztályt, oly idegenek azok ott benn a tanteremben, ahogy ott ülnek s tanulnak, de mit tanulnak? neki oly ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy feladják óráról-órára a leckét s a kihagyott mondatokat nem kell megtanulni… Ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy az belőlről jön, aki akar, az tud, akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány s akkor a tudatlanok hallgatnak a szavára és olvassák az írását, mert csak írni kell és akkor minden igazság… Simonyi óbester kisgyerek korába, felmászott egyszer a veres toronyba… Magos volt a torony, magos a teteje, az egész fedele, verebekkel tele…
Simonyi óbester
mint egy hős kiállott,
Látta onnan maga alatt
Az egész világot.
Kebelét megrakta
verébfiókákkal,
Nem cserél most boldogságot
az egész világgal.
Dobjatok le, nem baj,
van ezernyi szárnyam…
csunya irigy földöncsúszók
nézhettek utánam…
Nem is földre száll az,
hanem fel az égbe,
kinek százezer szárny
csattog a szívébe…
kacagott és ujjongott, hangtalanul és kidagadt szívvel s úgy volt, hogy most csakugyan elrepül; ha az ablak nyitva volna, akkor kiszállna rajta s felrepülne először a gyönyörű jegenyeakácokra a többi madarak közé s ott fog csicseregni nem emberi dadogással, hanem pergő, csattogó, csicsergő madárnyelven, legyen áldott, aki e fákat ültette, legyen átkozott, aki valaha kivágja, mint a Simonyi-gát fasorát… Aztán elrepül, el, el, el… teleszíja a tüdejét sok-sok levegővel s érezte, hogy suhant fent a ragyogó kék égen…
S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!…
És akkor kinyilt az ajtó, bejött a pedellus s látta, hogy a karjával repülő mozdulatot tett s hallotta, hogy azt mondta: tululu!
Igen elszégyelte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a kezével s lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem.
István bácsi nem igen mondott semmit, csak egy kicsit gyanus szemmel nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna s intett neki, hogy jöjjön vele.
Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, nevetett egy pillanatig s úgy gondolta, hogy most ő nagy költő lett, csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti…
Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy üres tantermen mentek keresztül, s azontúl volt egy kis keskeny tanári szoba s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az ajtótól befelé, úgy összeszorulva, mintha nem szokott volna itt ennyi ember egyszerre együtt lenni.
Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a tanári törvényszék, gondolta magában.
Odaállították maguk elé és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor azt mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár:
– Nyilas Mihály II. gimnázista, felelj a következő kérdésekre… De figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, mert most életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod: Első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél és milyen számok voltak azok s mi történt a reskontóval.
Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:
– Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem a reskontót és innen elveszett.
– Igen? – mondta szigorúan a tanár. – Elveszett? Ez ugyan már a második kérdéscsoportba tartozik, de tekintve, hogy az előzmények nagyon jól tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik kérdéscsoportra: Honnan ismered te Török Jánost, mit igért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki, amit igért.
– Nekem? – mondta a kis fiú.
– Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot igért a reskontóért s neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted.
Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, nézett ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen pillantottak rá.
– Hol van a tíz forint?
– Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe s én csak másnap találtam meg, – rebegte a gyermek.
– Hol van a tíz forint?
– Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török úr, – hazudta Misi.
– Igen? ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a más által rádbízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad.
Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz. Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent dolog volt s megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizonyisten gondolt rá. De ez a hazugság fellázította s kétségbeejtette, úgyhogy már kezdte nem hinni, hogy süt a nap és kemény a kő…
– Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: Mi történt az ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit tapasztaltál, hogy szólanak azok a tanárgyalázó nóták s milyen tivornyákban vettél ott részt.
Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?… Ő ott sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk szerdán s szombat délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban s annak volt egy előszobája is és az a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett valami, mert ő egyszer hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt persze be se vették volna.
– Mert, – folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár – mert az a vélelem került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, hogy ezen erkölcstelen összejövetelekeni készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson.
– Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanig, hogy ott volt valami.
A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:
– Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra jutott, hogy te pénzeket küldözgettél, kinek, mennyit s miből?
A kis fiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?
– Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek semmit.
– Ez egy haszontalan fiú, – szólalt meg mellette jobbról egy vastag tanár – még a cipőkenőcsöt is megette.
Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! azt is ő ette meg? és nem Böszörményi? az övét!… Nézett erre az emberre, akinek egészséges, húsos arca volt, szürke szeme s gesztenyeszínű sodrott bajusza. S akkor megszólalt a másik tanár.
– Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este lámpagyújtás után? a leányokat bámultad az utcán?…
Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt, hátradőlve ült a széken, féllábát a szék lábába akasztva s félkarral a szék karján lógva, az ujjait összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy batyú, vastagajkú pöffedt kis ember volt, barnabőrű s kevés bajuszú, oly undorító volt, mint egy varangy, Misi ijedten rámeredve nézett s nem tudta elképzelni, mire gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni nem tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett. És nem tudta elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem bírt betelni ezzel az iszonyattal.
Azután a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes figyelni, csak árván állott ott s nem azért volt árva, mert bántották, hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, épp oly kevéssé értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent elmondani, de nem lehetett, mert akkor saját magát dicsérni kellett volna, azt kellett volna mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és mindenkinél, mert ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkinek és semmiről. De hogy lehet ezt megmondani s talán nem is igaz, és talán igazuk is van a tanároknak s ő csakugyan rossz és gonosz ember s kereste a multjában az igazságot s akkor elhatározta, hogy meg is fogja mondani: a bicskát, amit ellopott, ott van a szemétláda mögött.
– De micsoda egy megátalkodott fiú ez, – szólalt meg ebben a pillanatban az elnök – semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek, ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj!
Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy ti mindnyájan elébem fogtok jönni s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek és hangosan azt mondta:
– Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!
S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyelte, hogy ilyen taknyos gyerek és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és nagyot cselekedne.
– Mióta tanítsz Doroghyéknál?
Misi gondolkozott, nem emlékezett rá.
– Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.
– Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. Mennyi a fizetésed?
– Két forint.
– Egy hónapra?
– Igen.
– Osztálytársadat tanítod?
– Igen.
– Mire?
– Számtanra és latinra.
– Egyébre nem?
– Nem.
– Földrajzra, magyarra, semmire?
– Nem.
– Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat.
Misi hallgatott.
– No de hát ez persze nem tartozik most ide, – szólalt meg egy másik tanár.
– De igenis idetartozik, – szólt az elnök – mert ez határozza meg az erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekekkel telített lélek. Hogy ismerkedtél meg s milyen viszonyban voltál a növendéktársad testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?
Misi szemöldökét felhúzza magasra:
– Jóban, – mondta csendesen.
– Hogy, hogy?
– Kérem szépen, az igen jó leány, – mondta Misi.
– Jó leány! – kiáltott fel a professzor – egy leány, aki az erkölcsi romlottságnak akkora fokára sülyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az neki jó leány! Nahát beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!
De Misi lesütötte a szemét s nem szólt. Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele és úgy feszegetni ki titkait: oh istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé s szemei csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.
– Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá.
– Tessék.
– Mondd csak fiam, mondd csak gyermekem, – szólott a feketeszakállas ember, aki most hozzáfordult – hogy vetemedhettél te arra… mégis, nem kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért eladni, tíz forintért eladni azt a reskontót! ezt neked érezni kellett, hogy ez nem szabad!… Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!…
– Én nem adtam el!
– Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor miért hazudtál az öreg úrnak, hogy a budapesti lutrira tetted és nem a brünnire és a brünni számokat nem olvastad fel neki.
– Nem volt benne az újságba, tanár úr.
– Ne hazudj!…
– Nem volt benne.
– Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De eladtad! Eladtad gazember! Ne hazudj a szemembe kis gazember! mert úgy váglak pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt szemtől-szembe hazudni… Miféle gyerek vagy te! Mi az apád?
Misi hallgatott:
– Nem hallottad? Mi az apád?
– Ács.
– Na meglátszik. Igy nevelni rá a hazugságra… Ez bele van trenírozva a hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek.
Misi erre a szóra merev lett s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a gyereket s mézes szavakat keresgélt, hogy ön maga ellen tanuságra bírja, most parasztdühvel kelt ki magából s a gyerek pillantásától felbőszítve felugrott a helyéről:
– Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gazlélek! kitépem a füled, te!…
De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította s orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett s úgy nézett ki, mintha egy pillanat mulva kész volna nekimenni a tanárnak.
– Teljesen romlott erkölcsi karakter, – mondta az elnök türelmetlenül – azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek mellett magyarázható meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes halmazata, amely előttünk áll s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves gyermeknek, de egy kipróbált és raffinált gonosztevőnek is becsületére válnék.
– Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!
– Jeles tanuló, jeles tanuló, – mondta az elnök – az ész, az egyformán lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a szívben s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a társadalomnak. És a debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik, hogy világszerte híres gonosztevőket neveljünk, hanem az, hogy e hazának hű és érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk.
– Én nem akarok debreceni diák lenni tovább, – kiáltott fel Misi, mire általános elképedés lett.
– Debreceni diák!… Nem akarsz debreceni diák lenni!… Először is aligha rajtad áll barátocskám… és másodszor, még az akasztófán is büszke lehetsz rá, hogy valaha bármily rövid ideig is debreceni diák voltál!… gaznép!
A hangjában valami rendkívüli áhitat és pietás, lelkesedés volt, amint azt a szót kiejtette, hogy »debreceni«, amely szinte magasztos hevülettel töltötte el, úgy hogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá is és egyszerre szégyelte magát vakságáért és szerencsétlenségéért… hogy bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket betöltő varázsát.
De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat eddigi formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban beszélgetni, heves és ingerült hangon szólottak az ifjúság romló erkölcséről, a haza jövőjéről…
– Eredj ki, – szólt aztán az elnök a gyereknek – majd várj be és majd hivatunk, ha kellesz.
Akkor a kis fiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen némán volt jelen s azt mondta neki:
– Kérem szépen, igazgató úr, azért jófiúnak tetszik engem gondolni, úgy-e?
Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta:
– Hm… Éppen azt akarjuk megtudni… Éppen ezt firtatják a prófesszor urak!…
A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de a szíve azért titkon mégis csak az öreg úrnál maradt egy kicsit.
Ahogy kilépett az ajtón s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak épen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá, az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda s keskeny kis fején fekete kis kemény kalap volt, nagy sötét szeme kutatva pillantott körül s ahogy felismerte kis öccsét, kitárt karral sietett hozzá.
– Misikém, – mondta s a keblére ölelte.
És a kis fiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém… elöntötte a könny s beleroskadt a bátyja karjába s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába s szakadt, szakadt belőle a zokogás.
Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött és megszabadítja őt…
– Bántanak, – fuldoklott ki belőle ez az egy szó – bántanak, Géza bátyám…
És az keztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét s megcsókolta a homlokát s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, oh azok a drága, nagy komoly szemek:
– Édes kis fiam…
– Nem leszek többé debreceni diák! – kiáltotta a gyerek. – Nem akarok többet!… bántanak!…
És zokogott s csuklott és hörgött és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne…
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.